Barikád, 2015. július-szeptember (7. évfolyam, 27-39. szám)
2015-07-23 / 30. szám
„Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!” (Petőfi Sándor: Magyar vagyok) A szabadságharc 1849-es leverése után éveken át sokan éltek abból, hogy Petőfinek adták ki magukat. A szélhámosok a megtorlás elől bujkáló költőként mutatkoztak kosztért, a házigazda feleségének röpke szerelméért. Ál-Petőfinek lenni veszélyes, de biztos boldogulást jelentő megélhetési forma volt. Az emberek ébren tartották a lelkükben a reményt, hogy a költő él, s a költő viszszatér. Egyes források szerint az 1860-as években jelent meg az első feljegyzés Petőfi állítólagos szibériai tartózkodásáról. Bár sokan, sok helyről állították, hogy találkoztak Petőfivel, sőt még azt is, hogy ők temették el a segesvári ütközet után, mások a költő fejének levágásával hencegtek. Az író, Lőrincz L. László számos interjújában beszélt arról, hogy amikor Burjátföldön élt, ő maga is hallott egy a zsidó folklórt kutató professzortól a hadifogolyként elhurcolt Petőfi legendájáról. Falvanként más és más történetek terjedtek el. Mindenki hozzátett s elvett a saját ízlése szerint a legenda mesélése során. A szakemberek - történészek, irodalomtörténészek - álláspontja több kérdésben egységes, ha lenne igazi akarat - értsd pénz és politika - Petőfi életének utolsó szakaszának kutatására, akkor sokan megmozdulnának a tudományos élet szereplői közül. Abban is egyetértés mutatkozik, hogy a legjobban úgy lehet megőrizni Petőfi emlékét, ha műveit minél szélesebb kör rendszeresen olvassa. Az írásai nyomán ismerhető meg a boldog, a szomorú, a lázadó, a békétlen Petőfi. Sőt, a vívódó Petőfi. A költő, akiről a közember szinte semmit sem tud. Mert a tankönyvek, a média március 15. közeledtével meg-megvakarja a felszínt, de erről nem beszél. A mi fejünkben a szabadságvágytól, forradalmi hevülettől és a szerelemtől lángoló fiatal költő képe él. S nem a tépelődő, gondolkodó férfié, aki aggodalmaskodik, őrlődik. Menekülni próbál a küldetése elől, de tudja, hogy ez lehetetlen. „De most a bút, a hosszú kínokat, Melyektől szívem oly gyakran dagadt, És minden szenvedés emlékzetét Egy szent öröm könyvre mossa szét: Mert ahol enyhe bölcsöm lágy ölén Az anyatejnek mézét ízlelém: Vidám napod mosolyg ismét reám, Hű gyermekedre, édes szép hazám!” (Petőfi Sándor: Hazámban) Alig egy év választja el e két vers megszületését. 1842-43-at írtak akkor. S megjelenik bennük a mélység és a magasság, a békesség és az ész és a lélek óriási, békétlen viaskodása. Mindaz, ami legnagyobb költőink, íróink sajátja. „Sírt nekem, sírt és koporsót, Mélyen fekvőt föld alatt! Hol nem élnek érzemények, Hol nincs többé gondolat. Oh fej, oh kebel, te kettős Átok életem felett! Mért kínozni lángcsapásu Ostorokkal engemet? Mért a vágy e lázas agyban, Szállni csillagok fölé? Hogyha öt a sors haragja Földön csúszni rendelé. ” (Petőfi Sándor: Halálvágy) Vajon mit tudunk arról, hogyan élte meg Petőfi kortársai támadásait és az emberek szeretetét? Mivel támadták a kritikusai? Miért kérték rajta számon, hogy verseiben a fejlettnek tartott, ugyanakkor elvont nyugati szabályok helyett úttörője volt a népi költészetnek? Képes volt arra, hogy az általa megjelenített érzelmekkel az emberek azonosuljanak. S talán ez az, ami miatt ma is