Budapesti Hírlap, 1910. július (30. évfolyam, 155-181. szám)

1910-07-31 / 181. szám

10 BUDAPESTI HÍRLAP (III. sz.) 1910. július 31. (É­S) csak egy orvos van. Az orvosi segítségre valóban nagy szükség is volt, mert sok volt a sebesült, bár a legtöbbnek csak igen jelentéktelen volt a sebesü­lése. Az orvosok egész estig a szerencsétlenség he­lyén maradtak, a­melynek mentőmunkáját akkor befejezték. Kiderült, hogy a kilenc halotton kívül egy munkás hiányzik még, a­ki valószínűen még a rombadőlt kazánház törmeléke között fekszik. A ka­tasztrófa okairól és részleteiről a gyár beocsini veze­tősége minden felvilágosítást megtagadott. Még az újvidéki rendőrfőkapitányság telefon-tudakozódá­sára sem válaszolt, mire Vesey Elek rendőrfőkapi­tány és Tannbaer Ágost rendőrkapitány a délután folyamán Beocsinba mentek, hogy személyesen sze­rezzenek értesülést. Útjuk eredményéről azonban még nem érkezett jelentés. Este hat órakor a gyár vezetősége a következő jelentést adta ki: A katasztrófa közvetetten oka egy túlhevítő felrobbanása volt, minek folytán a túlhevítővel kap­csolatos kazán fölrobbant. Ez a fölrobbanó kazán elpusztított három másik kazánt, magát a kazán­házat és a közvetetlenül szomszédos javítóműhelyt. A katasztrófa áldozatai: egy lokomotivvezető, a­ki a robbanás idején véletlenül a kazánház közelében tartózkodott. ■ egy gépész, három fűtő és négy gép­lakatos életüket vesztették, egy fűtő hiányzik. Sú­lyosan megsebesült egy felügyelő és két lakatos. Ti­zenöt napszámos és mesterember könnyebb sebeket szenvedett. •­­ • , • A beocsini­ cementgyári unió részvénytársaság budapesti igazgatósága ma délután a beocsini gyár­telepen történt katasztrófáról a következőket teszi közzé: A beocsini cementgyári unió részvénytársaság beocsini gyárai egyikében, eddig ki ne­m derített ok­ból ma kazánrobbanás történt, melynek sajnálatos­képpen kilenc halottja és négy súlyos sebesültje van és legföljebb még egy áldozata lehet a romok között. A kazánrobbanás mérsékelt üzemzavart von maga után, melyet, azonban a sértetlenül maradt másik beocsini gyár, valamint a zsolnai gyár intenzív ki­használása, ellensúlyoz és tekintettel arra, hogy je­lentékeny cementkészletek állanak rendelkezésre, a szállításokban semmiféle zavar beállani nem fog. A nagyvilágból. Budapest, jul. 30. . . v Az elmult­­héten, julius huszonötödikén, volt negyven esztendeje, hogy először csapott össze francia és porosz. 1 1 '■ ' Ma már bizonyos, hogy akkor még, julius utolsó hetében a porosz vezérkar nem igen volt tisztában a francia hadállással s nagy zavarba jutottak volna, ha hirtelenében rajtuk­­üt a francia. Kivált a harmadik hadtest, a melynek Elzászt kellett­ ellepnie s a melyet a porosz királyi herceg vezényelt,­ ekkoriban kezdte összevonni csapatait a Rajna jobb partján és Karlsruhe környékén; a gyü­lekezést igen gyönge fedezet védelmezte a folyam túlsó partján. A francia haderőről túlzott hírek vol­tak a táborban s a herceg jó darabig tétovázott is, annyira, hogy Moltke szigorú üzenettel küldte hozzá egyik bizalmas kurírját: habozásnak nincs helye! Eközben kémszemlére küldte néhány emberét a herceg, s azok — bár a kirándulás keservesen vég­ződött — meghozták a jó hírt: nem kell félni a franciáktól! Ez volt az első összeütközés. A kis porosz csapatot (három tiszt s három lovas kisérő) — be az elzászi erdőségbe, Lauten­­burg és Niederbronn között — olyasvalaki vezette, a­ki azóta még nevezetesebb ember lett: Zeppe­lin gróf. A gróf 1870-ben württembergi táborkari kapi­tány volt, beosztva a bádeni divízióhoz. Beyer tábor­nok parancsnoksága alá, julius huszonnegyedikén je­lentkezett, hogy elmegy kémszemlére s megszerzi a hiányzó adatokat. Ajánlatát elfogadták s indult Lau­­tenburgból, vele Wechmar báró főhadnagy, Winsloe és Villier báró hadnagyok, mindhárman a bádeni harmadik dragonyos ezredből, továbbá három drago­n­yos, szintén abból az ezredből. A kis csapat, válogatott paripákon, hamarosan bejutott az elzászi határfaluba (Hanspach) s ott el­vagdosták a táviródrótokat; onnan Soully felé, majd a negyvennyolc kilométerre fekvő Woerthnek tartot­tak. A woerthi polgármester tudta, hogy Niederbronn­­ban vannak a tizenkettes francia vadászok; nyomban stafétát küldött Bernis tábornokhoz é­s a tábornok azonnal a kis porosz csapat nyomozására indította embereit. De mire a franciák, huszonötödikén reggel, Woerthbe érkeztek, Zeppelin grófnak már csak hűlt helyét találták. Keresték őket tovább s ez bizony bajos munka azon a hegyvölgyes, erdős vidéken. Zeppelin, miután behatolt Reichshoffenig, — s megállapította, hogy biz’ ott ugyancsak csekély a francia haderő, igy tehát a poroszság bátran mozog­hat. — indult hazafelé. Fáradtak voltak s elcsigázva a lovak is. Néhány kilométernyire délnek, a schirleri hoffeni majorban, tartottak pihenőt, jóízű­en falatoz­tak, a­mikor beront az őrizetre hagyott dragonyos: Heraus! ... " Nyomban erre az első puskalövés: az egyik dra­gonyos rálőtt egy francia őrmesterre. Az első halott! Néhány perc múltán tizennyolc francia vadász rontott a major udvarára és Chabot hadnagy veze­tése alatt kivont karddal rohant az ebédlőbe. A poroszok komoly ellenállásra nem is gondol­hattak, olyan kevesen voltak, védték magukat mégis, vitézül. A dragonyosok lövöldöztek, három francia lo­vat megsebesítettek; a porosz tisztek, revolverrel ke­zükben, az udvarra rohantak. Winsloe rávetette ma­gát Chabot hadnagyra, a­ki szívén lőtte őt. A második halott­ . . . Angol származású ember volt, a­ki Badenben állott katonai szolgálatba, máig sem tudni, miért. Wechmár és Villiez megsebesültek. Wechmár­­nak az oldalát hasította föl egy francia vadász, Villieznek az arcán volt seb; mindketten megadták magukat, kísérőikkel együtt s francia vezetékre ke­rült a hét porosz paripa is. Zeppelin gróf ezalatt menekült. Kötelessége volt, nála lévén a kémszemle jegyzetei, legfőbb köte­lessége az volt, hogy azokat parancsnokságának át­szolgáltassa. De különben, azt se lehet szemére hányni, nem kívánta ő is otthagyni bőrét. Kisiklott a major mögé s ott fölkapott az első keze ügyébe ke­rült francia lóra, — véletlenül, kitűnő paripa volt, — és vágtatott, vágtatott... Mire észrevették menekülé­sét, már annyira volt, hogy a bádeni lovon nyomába eredt francia vadász már nem tudta beérni. Szerencsére, — a gróf szerencséjére! — hatal­mas vihar kerekedett, zápor, de olyan, mintha dézsá­ból öntötték volna a vizet. Vagy három órai vágtatás után Zeppelin elérte a Woerth és Wissemburg között vonuló erdőséget s meghúzódhatott egy favágó család gunyhójában. Francia katonatisztnek adta ki magát s igy lelkesen fogadták; kapott, a mit csak adhattak neki, de szíve­sen adták. Másnap átjutott a határon, jelentkezett Beyer tábornok előtt, a ki nyilván ugyancsak meg­dicsérte.­­ Két foglyul esett társa Metzbe került; később, a hadifoglyok kicserélése alkalmával, bizonyosan hazajutottak. A francia ezredes, Verly emlékezik meg róluk egy levelében. „Nagyon elkedvetlenedtek s hosszú képet vágtak. Nem csoda. Mindjárt a háború elején fogságba kerülni, szinte a saját elővigyázat­lanságukból, bizony az kissé megalázó!" Fogságba esésük után negyednapra — nyilván azért, hogy némileg vigasztalódjanak — Le­ Boeuf marsal meghívta őket ebédre az Europe fogadóba, a­hol a vezérkar székelt. Gavalléros volt a meghívás, annyi bizonyos, de kissé túlságosan a francia. Ezalatt temették Schirlenhoffban a hadnagyot, Winsleet. És temették a porosz-francia hadjárat első ha­lottját, Pagnier őrmestert. Marcona vén vitéz volt Pagnier, a becsületrend s a katonai vitézségi érem tulajdonosa; a két érdem­rendhez Mexikóban jutott. Chabot is kapott becsületrendet; ma is él még, nyugalmazott tábornok (général de division du cadre de réserve). De él még a hires gróf is, Zeppelin, — és az ő jegyzeteinek több hasznát vette a porosz tábor. Jelentését nyomban tanulmányozta s földol­gozta a vezérkar. A királyi herceg az ő adatai szerint igazodott: julius harmincadikán — megjárván Stutt­gartot, Münchent és Karlsruhét — visszatért Spirebe s többé nem tartván az Elzászban elhelyezett csekély­­számú francia katonaságtól, hadseregének összevoná­sát sürgősen elvégezte. Átkeltek hamarosan a Rajnán s augusztus harmadikán, a Landau és Germersheim között teljesen összevont harmadik hadtest, indul­hatott a wissemburgi és froeschwilleri csataterek felé.­­A gavallér Le Boeuf marsal még mindig az Europe fogadóban ebédelt. * Érdekes levelet közöl Boenigk báró. A levél Weimarban kelt, 1832 március hu­­szonharmadikán; irta egy festőművész-növendék, Seidler Lujza kisasszony, a Goeffte-család bizalmas barátnője. A levél Quandt művészettörténetíróhoz szól, Drezdába. Seidler kisasszony leírja Goethe halálát. Goethe meghalt március tizenhatodikén, egy sétakocsizás alkalmával, miután igen élénk szóvál­tása volt a nagyhercegnével. Orvosa megrémült azon­nal, de utóbb bízott a gyógyulásban . . . Két nappal a vég előtt, hideg borzongás gyö­törte Goethét s heves fájdalmakról panaszkodott, mellét s hátát fájditotta. Alig tudott lélekzetet venni s már hörgött. Menye, a bájos Ottilia, a­kit Goethe nagyon szeretett, meghúzódott titkon a beteg szo­bája mellett lévő helyiségben, de-betekintett hozzá, leült karosszéke mellé s szórakoztatta. Az utolsó este Goethe vidám volt, különösen jókedvű s elméje ragyogóan tiszta. Sokat beszélt színelméletéről; elmagyarázta menyének a bázeli békekötés minden részletét; azt kívánta, hogy a gyermekeket küldjék színházba s mindig emlegette, hogy betegségének semmi jelen­tősége, azok a „jó orvosságok" hamarosan rendbe­hozzák. Fél nyolc tájban keze halni kezdett; érvelése rohamosan fogyott, de ezalatt — csudálatosan — mind vidámabb lett. Elszunnyadni nem tudván, mialatt orvosa ki­ment Álmához, Goethe gyertyát hozatott be s egy könyvet, Salvandy művét az 1830-iki forradalomról, mely akkoriban jelent meg Stuttgartban. Olvasni akart, de nem tudott. Magasra emelte a könyvet s tréfásan mondotta: „Adjuk meg neki legalább a mandarint megillető tiszteletet!" Kérte menyéit is: hagyná magára . . . Reggel hét órakor egy bőrtárcát kért menyé­től, a melyben képek voltak; optikai szempontból nézegette a képeket s mind magyarázta észleleteit menyének; emlegette a tavaszt s bízott felgyógyu­lásában. Az orvos azonban megmondta, hogy­­­ a Ha­láltusa már megkezdődött ... Goethe írni akart, íróasztalán papiros­ ivek voltak, kérte, adják oda neki . . . meg akarta szá­mozni a lapokat. Tíz óra tájban már csak röviden beszélt. „Ülj mellém, kedves leányom, közel, ide, egé­szen közel . . És legutoljára: „Add ide kedves kis kacsádat . . .“ A fiatal­asszony titkolta kétségbeesését. A vi­lágért nem sírt volna. Nyugodtan viselkedett s fogta a haldokló kezét az utolsó pillanatig, moccanás nélkül. Goethe félig lehunyta szemét , s meghalt déli féltizenkettőkor (1832. március huszonkette­dikén) . A híres „Mehr Licht!“el tehát nem ekkor, ha­nem megelőző este mondotta, a­mikor Salvandy könyvét akarta olvasni s minden utólag belemagya­rázott bölcseleti cifraság nélkül több világosságot, egyszerűen gyertyát kért. TÁVIRATOK. Bulgária és Törökország. Páris, jul. 30. (Saját tudósítónktól.) K Matin tudósítója kérdést intézett Paprikov bol­gár hadügyminiszterhez ama nyugtalanító hírek dolgában, a­melyek Bulgária viselkedéséről el vannak terjedve és különösen arra nézve, váljon Bulgária, a­mely a nagyhatalmak tanácsára török-barát politikát folytat, erről a politikájá­ról le akar-e mondani. A hadügyminiszter azt felelte, hogy ez a híresztelés nem igaz, sőt ellen­kezőleg, Bulgária folytatni akarja ezt a politi­kát, mert ez felel meg legjobban érdekeinek. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy más ér­dekek is vannak, a­melyek amazokat háttérbe szoríthatják. A török-barát érzést bizonyos kö­rülmények módosíthatják. Arra a kérdésre, várjon a macedóniai bolgárokkal való rossz bá­násmód nem vonhat-e maga után törökellenes

Next