Budapesti Hírlap, 1911. szeptember (31. évfolyam, 207-232. szám)
1911-09-01 / 207. szám
e azt a demokráciát, amelyet megvalósítani akart, csakugyan meg is valósította, mert a polgárjognak nevezett szavazatjog nem önkénytől függ ma sem, nem születés, nem kaszthoz tartozás az alapja, adót fizetni kell, hogy valaki szavazati joggal bírjon, végre a községi jogok gyakorlata a községi érdekhez van kötve. Ezzel nem azt mondjuk, hogy a maiszavazatjog és választójogi rendszer jó és tökéletes és a Kossuth Lajos intencióinak is minden tekintetben teljesen megfelel, mert az idő múlt, a viszonyok változtak, de a választói jog maradt a régi. Az említett cikk, amelyből idéztünk, csak azt bizonyítja, hogy a Kossuth Lajos demokráciája nem a Justh-párt és nem a mai demokraták, sem pedig a szociáldemokraták demokráciája. Amit Kossuth főbb vonásokban elmond a maga választójogi rendszeréről, azt a Polgárkategóriák, Cenzus, Teendők és több más cikkeiben bővebben kifejti. De nagy súlyt vet ezekben a magyar nemzeti eszme uralmának a biztosítására és a nemesség vezérszerepének a föntartására is. Erre szolgáljanak bizonyítékul a következő idézetek: A Polgárkategóriák című cikkében a többi közt ezeket mondja: „Azonban vannak még városi lakosok, kik a polgárjogból kirekesztetnének, hahogy az csupán a föntebbi két kategóriára szorittatnék“ (tudniillik az ingatlanok birtokosaira és a kereskedőkre, gyárosokra és mesteremberekre). Ezeknek ki nem rekesztését azonban megkívánja a jogszerűség és az a fontos tekintet is, „hogy miután a városi polgárok igen nagy része maigsan a magyar nemzetiség sáncain kívül áll, e mellett pedig a városi szerkezet fonák típusánál fogva ekkorig alkotmányos életet nem élt, s így abban gyakorlat és tapasztalás híjával van, épp azon városi lakosok, kikről szólani akarunk, látszanak arra hivatva lenni, hogy a városok új szerkezetében a politikai képzettségnek eleven példáiul, a magyar nemzetiségnek gyűjtőmagul szolgáljanak. Értjük azon városi lakosokat, kik közé számíthatók a városi lelkészek, ügyvédek, orvosok, nyilvános oktatók, köztisztviselők, tudósok stb., akár nemesek, akár nem, ha „abból bizonyos jövedelmet bizonyítanak s attól a várék előtt, hogy azok elfelejtsék a vétket, amelyet nem ellenük követett el. És ott ült a fügefa alatt még a forró délben is, hosszú gyászruhájában hófehér arccal és az előtte elhaladó férfiak szomjasan és mosolyogva néztek rá. Margit nagyon szép volt, de ez egy percig sem jutott eszébe. Mint valami halk’ zene pendült meg lelkében régi vágya: a kolostor. És egyszer a fehéren izzó déli napban tisztán csengett a fülében: „Siess Tortonába, a franciskánusokhoz és légy a barátok engedelmes szolgálója.“ Margit rögtön útra kelt. 1273-ban, egy őszi reggel, két nemes hölgy találkozott vele Cortona utcáján. Ekkor Margit huszonöt éves volt. Nagy szépsége szinte világított fekete bársony gyászöltönyéből. Nagy haja kibontva lebegett utána. Azt mondta: a jó kis barátot, Beregnati Giuntát keresi. A barátok csodálattal szemlélték Margit nagy bűnbánatát. Később azonban nem helyeselték túlzásait. Margit egy napon tőből lenyirta csodaszép haját. Ledobta bársony köntösét és rongyokba öltözött. Alázata jeléül sárral szenynyezte a ruháját és a testét. Gyűlölte a szépségét, mely a vesztét okozta, mely miatt az emberek kiközösítették maguk közül, mint a bélpoklost — és meg akarta semmisíteni, össze akarta vagdalni az arcát késsel. Egy vasárnap, néhány héttel azután, hogy elhagyta Livianót, a falu népe furcsa koldust látott belépni a templomba. Mezítláb volt, nyarasnak adót fizetnek", mert szerinte a polgárjognak „az adózás természetes korolláriuma". Ugyanitt ezt mondja Kossuth: „Magunk is nemesnek születvén, természetes, de tán nem kárhozatos gyarlóságnál fogva néha fölvillanni érezzük keblünkben az óhajtást: bár a nemességnek adatott volna az isteni dicsőség, e nemzet regenerációját egyedül tökéletesen bevégezni! Ámde minek mystificáljuk magunkat a vágyak ihletésével? Nem megyen, uraim! Hiában, a dolog így menni nem fog. A nemesség kétségtelenül főtényező leend mindvégiglen, és megérdemli, hogy az legyen, de egyedüli nem maradhat; segédre van szüksége, különben működése határát önmagán fogná széttördelni.“ S ezzel összehangzóan a Teendők című cikkét e szavakkal végzi: „mert tudjuk, hogy Rómában a plebs jogot kapott tisztviselőket választani és patríciusokat választott; az angol alsóházban is sok lordul s még a francia alkotmányozó gyűlésben is sok nemes ült, mint népképviselő, így olvasztja össze egy helyes intézkedés az elszakasztott osztályokat.“ Íme ez az a demokrácia, amelyről Kossuth Lajos, mint élte delén levő fiatal férfi álmodozott, nem pedig az, amely az államot osztályok és részérdekek küzdelmének martalékává akarja tenni, nem az a francia demokrácia, mely az általános szavazati jognak bálványt emelt s a melyről Kossuth Cenzus című cikkében ekként nyilatkozik: „hittük mindig és hisszük most is, hogy a franciák talán mindent jobban tudnak, mint szabadoknak lenni és státust békésen reformálni, s hogy török mindent inkább lehet tanulni, csak alkotmányt s közigazgatási rendszert nem.“ Hol van hát a Kossuth Lajos demokráciája a Justh Gyuláétól, mely azért hirdeti az általános szavazati jog szükségességét, mivel a mai osztályparlament csak a romlott értelmiség érdekeit szolgálja?! De az öreg Kossuth abból a demokráciából is kiábrándult, amelytől az ország függetlenségének a kivívását és megerősítését várta. Az általános szavazati jog hívei persze ezt az állításunkat is kétkedéssel fogják fogadni. De mi bizonyítunk és most már e lap hasábjain harmadízben vagyunk kénytelenek idézni magát Kossuthot, nem az ábrándozó agitátort, hanem a tapasztalt és talán kötél, mint azoknak, akik halálra vannak ítélve. Mise után a koldus, kiben mindenki fölismerte az egykori díszes Margitot, zokogva gyónta meg bűneit. Máskor pedig a kastély körül járkált, hol egyszer lakott. Nyakán kötéllel, melyet egy öregasszony fogott a végén, ki minden házba bekiáltott: „nézzétek, mi lett Margitból, ki egyszer rossz példát szolgáltatott néktek!“ Margit a fiával egy színben lakott. Az idejét imádkozással és jó cselekedetek gyakorlásával töltötte. Betegeket, újszülötteket ápolt, koldusok számára gyűjtött és kiosztotta közöttük, ő maga és a fia megelégedett egy darab olajba mártolt kenyérrel. Margit kifogástalanul viselkedett és a barátok nyugtalansággal szemlélték mégis. Ami ezeket a szent lelkeket aggodalommal töltötte el, az Margitnak a csodálatos gőgje volt, melyet minden alázatossága ellenére is a lelkében dédelgetett. Ezt a sajátságos vonását a Margit jellemének, a jó kis barátnak, Beregnati Giuntának a följegyzéséből ismerjük. Ezek a jegyzetek különös dialógusokról beszélnek, melyet Margit folytatott Krisztussal. — Uram — kiáltott Margit hozzá — olyan boldog lennék, ha itt hagyhatnám az embereket, — a világot! De a barátok nem egyeznek bele. Nem akarják, hogy a pusztába bujdossam. Amire Jézus így felelt: — Ez azért van, mert neked közöttük kell ragyogni, mint a csillagnak, mely fényével besugározza a világot, mely jó útra vezeti a tévelypasztalatain gondolkozó öreg, nyolcvanéves Kossuth Lajost. A Pesti Naplónak 1884. évi június 1-jő számában jelent meg Kossuth Lajosnak az a hálanyilatkozata, amelyben a nyolcvanéves születésenapja alkalmából hozzá intézett üdvözlésekre válaszolt Ebben a többi közt ezeket mondja az öreg Kossuth: „Nem a siker hiánya fölötti fájdalom öntötte lelkembe az emberi számítás gyarlóságának kínos érzetét, hanem miután közreműködtem annak kivívásában, hogy a haza örök jogai megóvásának szent hivatását a szabadalmazott osztályok százezreinek nem elég erős kezeiből a jogegyenlővé tett nép millióinak erős kezei vegyék át, hogy nekem azt kellett megérnem, hogy a nép milliói adják föl a haza függetlenségét, melyet a szabadalmazott osztályok maroknyi ereje semmi balszerencse nyomása alatt soha föl nem adott; azt kellett megérnem, hogy a nép milliói még hazájuk belső háztartásának érdekeik szerint való rendezését is idegen érdekeknek alárendeljék s az ezer éves Magyarországból afféle Cislaibhániát csináljanak. Ily gyümölcsét érnem meg a demokratikus elv termőfájának, oly szédítő csapás volt, hogy ha merengéseim közben azt kérdeném magamtól: méltó volt-e ezért élnem, küzdenem?, a telkemen elomló keserűségből kikitör a felelet, hogy a játék nem érte meg a gyertyát." Ezt persze elfeledte már a Pesti Napló is, hogy tudna tehát róla Justh és a pártja, amikor ez az elkeseredett kitörés az őpolitikája szempontjából már nem a nyilvánosság elé való. De ami írva van, azt letagadni nem lehet. Amit Kossuth Lajos megirt 1843-ban és 1884- ben, az a nemzet közkincsévé vált s a feledés homálya el nem földelheti. Kikaparjuk a könyvtárak porából és cáfolatot követelünk. Ismét és ismét elő fogunk hozakodni vele, de agyonhallgatni nem engedhetjük. Irj BUDAPESTI HÍRLAP (207. sz.) 1911. szeptember 1. A költségvetés a minisztertanács előtt. A P. É. jelenti: E hónap közepén, amikorra az öszszes miniszterek Budapestre érkeznek, minisztertanács lesz, amelyen a kormány a költségvetést fogja megállapítani. Az egyes minisztériumok már elkészültek költségeikkel s most folyik a pénzügyminisztériumban a költségvetések összeállítása, amely azután a maga egészében a minisztertanácsi döntési elé kerül. íg őket és megtisztítja a sárban fetrengőket. Ez azért van, mert te magasra fogsz nőni, mint a pálma, és a lombod alá gyülekeznek az összes bűnösök, hogy tőled hozzám induljanak, a vezeklés útján. Egyszer Margit azt mondta, hogy egy Hang a szent ostyából igy beszélt hozzá: — Amint a nagyon szent Máriát kiválasztottam, hogy anyja legyen a világ minden népének, éppen úgy kiválasztalak téged, hogy tükre és anyja légy minden bűnösnek. Különös kegyem jeléül az én szememnek tetsző páratlan szépségbe burkoltalak. Jákob létrája vagy te a bűnösöknek, mert az életed példáján okulva fölemelkednek egészen hozzám. Máskor ezt hallotta: — Világitó sugár vagy azok számára, kik a sötétben táboroznak. Szent Ferenc volt az első fénylő sugár; a második Szent Klára; te vagy a harmadik. Te kéz vagy, mely az elesettek felé nyúl; vigasztalás a kétségbeesettek számára, itt a tévelygőknek, az élet forrása a haldoklóknak, világosság mindenkinek, kinek szeme hozzám tekinthet. És ugyanakkor, mikor ezeket a szózatokat hallani vélte, alázatosabb volt bárkinél. Engedelmes volt, bár kétszer kiszökött a hegyek közé a magányba. De a barátok visszahívták, mert a városban a szegényeknek és betegeknek szükségük volt rá. És visszatért és ápolta a testük és lelkül sebeit. Ilyen volt Szent Margitnak az élete. Sötét és ragyogó, színes, szaggatott, titokzatos, mint egy remekbe készült festett templomablak.