Cigányfúró, 1995. 1. szám, február
Alija Izetbegović felszólalása elhangzott a Budapesten tartott EBEÉ konferencián, 1994. december 4-én
Az ilyen harcot nehéz megvívni, de nehéz elveszíteni is* Alija Izetbegović felszólalása elhangzott a Budapesten tartott EBEÉ konferencián, 1994. december 4-én Elnök Úr, államfők, kormányfők, hölgyek és urak! Engedjék meg, hogy e gyülekezet házigazdájának, a magyar kormánynak és a magyar népnek hálámat fejezzem ki a szíves vendéglátásért. Rövid leszek és konkrét. Hordoz magában némi iróniát, hogy e magas fórum előtt, amely húsz éve alakult meg a biztonság és az együttműködés érdekében, és e két nagy jelentőségű fogalmat nevében is hordozza, pont az ellenkezőjéről kell szólnom: a bizonytalanságról és a nem együttműködésről. Mert arról, ami most Boszniában történik, nem lehet azt mondani, hogy pusztán a Nyugat gyengesége. Sajnos, ennél komolyabb a dolog. Egy hónappal ezelőtt a Bosznia elleni agresszió új fordulatot vett. A fellázadt horvátországi szerbek az úgynevezett védett övezetből hátbatámadták a mi ötödik hadtestünket, és ezzel létrejött a bihari válságövezet. Egy ország védett övezetéből támadás szerveződik egy másik védett övezet ellen, s önök semmit sem tesznek ennek megakadályozására. Azt állítják, hogy nem lehet tenni semmit. Tehát az egész világközösség, amely az ENSZ-ben és a hatalmas NATO szervezetben testesül meg, tehetetlen a tekintetben, hogy megvédjen egy veszélyeztetett várost. Valóban ez lenne az igazság? Íme néhány jellegzetes tény: az utóbbi hat hónapban a támadást megelőzően kiéheztették a bihari régiót, emberbaráti segélyek nem érkezhettek a térségbe, száznegyvenhárom konvoj közül csak tizenkettő tudott áthaladni, százharmincegyet feltartóztattak. Közvetlenül a szerb agresszió előtt – furcsa módon – eltávozott a francia egység, helyét kisszámú és gyengén felfegyverzett bangladeshi egység váltotta fel. Ezután teljes hírzárlat következik, az egész övezetben nincs egyetlen külföldi tudósító sem, az ENSZ megfigyelői pedig jelentéktelennek tüntetik fel a támadásokat. E tények együttállása merő véletlen lenne csupán? Egy magas rangú úriember cinikus közömbösséggel bejelenti a világnak és annak a népnek, amelyre lemészárlás, a megsemmisülés vár, hogy a szerbek győztek! És sípszóval jelzi, mintha futballmérkőzés ért volna véget. Csakhogy létről és nemlétről nem lehet ily módon dönteni: a harc folytatódik. Bihać és Kladuša, Cazin és Krupa az egy hónapig tartó erőteljes támadás ellenére is tartják magukat és ellenállnak. Párizs és London kezdettől fogva Szerbia védelmezőiként léptek fel: a Biztonsági Szervezetet és a NATO-t meggátolták abban, hogy Szerbia hódító háborúját megakadályozza. Ezt nem én mondom, ez a Göttingenben székelő Elnyomott Népek Egyesületének nyilatkozata. De vegyük Oroszország viselkedését. Néhány nappal ezelőtt vétózta meg a Biztonsági Tanács javaslatát, és a horvátországi szerbek számára megszavazta a kőolaj behozatalát. Ugyanezek a szerbek pedig megakadályozzák a gyógyszer- és élelmiszer-behozatalt, mely a kiéhezett bihaći körzet lakossága számára érkezett. Karadzsityék egész Bosznia területén rakétarendszereket állítottak fel, több mint százötvenet. Vajon kitől kapták? Milyen vége lesz a boszniai háborúnak, amely a Nyugat tehetetlen tétovázása és rosszindulata miatt így elhúzódott? Megmondom: az Egyesült Nemzetek elveszti hitelét, a NATO feloszlik, az európaiak erkölcsileg demoralizálódnak majd, amiért nem tudtak megfelelni a hidegháború utáni első kihívásnak. Egyetértek azokkal, akik azt jósolták, idézem: ,,A nagy szégyen és megaláztatás miatt, a szégyenteljes boszniai kivonulás miatt a Nyugatot megbélyegzik majd e század végén.” Szemlátomást sokan lebecsülték mindazt, ami Boszniában történik. Eleinte regionális válság volt, később európaivá szélesedett, manapság pedig – kétség nem férhet hozzá – világméretű válsággá fajult. Ezért Bihać védelme vagy eleste is világméretű jelentőségű, mindannyiunkat érint itt a tanácsteremben. A brutális agresszióra, a soha nem látott méretű népirtásra, a gyűjtőtáborokra a Nyugat– úgymond – emberbaráti válaszokkal reagált: * Ladik Katalin fordítása súlyos betegségekre fájdalomcsillapítókat adott. Később ez a gesztus a zsarolás eszközévé vált. Pedig mi megérdemeltük ezt a segítséget, mert nem vártunk ölbe tett kézzel. A háború elején százötvenezres létszámú, csupán puskával felfegyverzett katonaságot hoztunk létre, amely néhány tízezer támadó katonát tett ártalmatlanná, és körülbelül ezer tankot és páncélkocsit semmisített meg. A későbbiekben, amilyen mértékben nőtt a mi ellenállásunk, olyan mértékben csökkent az önök segítőkészsége. Miért? Van válasz erre? A Boszniában folyó háború a demokrácia és a nacionalizmus, a legsötétebb rasszizmus összetűzése. A mi ellenfeleink csak egy nemzetet ismernek: saját nemzetüket. Csak egy vallást, a magukét. Csak egy politikai pártot: a sajátjukat. Minden más kiirtásra, megsemmisítésre van ítélve. Még a temetőket is felszántották. Olvassák el Mazoviecki úrnak, az ENSZ rendkívüli megbízottjának jelentését arról, hogy mi történik Boszniában a támadók fennhatósága alatt lévő övezetben. Megkérdeznék néhány urat azok közül, akik kitartóan munkálkodnak azon, hogy az a szörnyeteg, mely magát Krajinai Szerb Köztársaságnak nevezi, nemzetközi elismerést kapjon, szándékukban áll-e ezt a népirtáson és erőszakon alapuló képződményt maholnap befogadásra javasolni a civilizált országok családjába? A mi népünk a szabadságáért, s ami ennél is több, fennmaradásáért harcol. Az ilyen harcot nehéz megvívni, de nehéz elveszíteni is. Az utóbbi ötven év alatt egyetlen felszabadító háború sem veszett el, nem tudom, miért lenne épp a miénk kudarcra ítélve? Senki sem kényszerítheti a mi katonaságunkat arra, hogy letegye a fegyvert. Ezt a tényt ne hagyja senki figyelmen kívül – miattuk és önmaga miatt se! Remélem, Bosznia barátai nem fogják zokon venni szavaimat. Hogy a másik oldalnak mi a véleménye, a történtek után nem érdekel. Köszönöm.