Hídverők, 1952 (5. évfolyam, 4-24. szám)
1952-02-25 / 4. szám
Hét év hosszú idő. Különösen emigrációban töltött hét év.Ma is fáradtan,nagyon fáradtan vonszoltam magam haza a kórházból. Sok beteggel kellett foglalkoznom. Fáraszt a beszéd is, mert hiszen még csak töröm ennek az idegen országnak a nyelvét. A kandallóban vígan pattog a tűz. Lerogyok az előtte lévő foterbe.Jól esik nyújtózkodnom benne. Nézem a tűzet és a benne táncoló tűz ördögöket,lehunyom a szemem. Hirtelen valami megrebben bennem. A tekintetem a kandallón álló naptárra esik. Február 26! Újból elismétlem magamban: február 26. De hiszen nekem ma el kell mennem! Ma van a Bársony-serleg vacsora! Sietve öltözöm, hogy el ne késsek. Lemegyek az utcára. Meggyorsítom a lépteimet. Csak a járdát látom, siető lépteimet hallom. Hol járhatok, vág agyamba a gondolat. Körülnézek. Hiszen ez a Múzeum-körút! Sőt, már a Vámház-körútra érek. Sötét van. Nyirkos, ködös sötét. Olyan furcsa, olyan idegen körülöttem minden a az utcai lámpák világosságánál. Akkor látom, hogy ez már nem is Vámház-körút,hanem Tolbuchin-körút. Végigsimítom a homlokomat. Magyarok Istene, hát ez igaz? Jobbról-balról lassan árnyak csatlakoznak hozzám. Mindnyájan a Gellért-szálló felé tartunk. Nyolc év után ma újra itt tartjuk meg a Bársony-serleg beszédet. Várjon, ki áll fel ma kezében a Bársony-serleggel... Valamikor rendünk legkiválóbb tagjai vetekedtek azért, hogy ezt a beszédet megtarthassák.Mert nagy megtiszteltetést jelentett a Bársony-serleg emlékbeszédet elmondani! Az egyik halványan reszkető lámpa alatt felismerem a velem lépkedő árnyékot: nini, hiszen ,ez Tóth Feri! Feri, hiszen nekem azt mondták rólad, hogy te mér nem élsz, hogy te épen itt a Fővám téren haltál hősi halált!? Fővám-tér, motyogja Feri halkan, az csak volt, ma Dimitrov-tér. Csak csendesen belémkarol, többet nem szól. A Duna-partra érünk.Oda,ahol a szép Turul-madaras híd állt. Nagy csónak vér ránk a parton. A csónakos mintha a klasszikus világ Charonja lenne.... Lassan ring velünk a csalnak, át a másik, a túlsó partra. A Duna mintha a Letke vize lenne. Ezüstösen csillog rajta a téli éjszakában a holdfény, mintha millió és millió halotti gyertya égne. Előttünk aJelért merevedik nagy komoran, feketén és titokzatosan hallgatagon. Mindegyikünk hallgat. Szótlan szállunk ki a csolnakból is. Egy hang sem esik,ahogy a Gellért felé tartunk. Az oldalbejáraton megyünk be. A ruhatár szinte teljesen üres. Talán korán jöttünk? Vagy talán meg sem tartják a vacsorát?.. Megnyugtatnak, hogy megtartják, már sokan vannak itt. Csak menjünk be a terembe. Ferit előre engedem. Akkor látom megdöbbenteni hogy a tarkóján két lyuk , két lövés nyoma tátong. A teremben tényleg sokan vannak, talán többen mint valaha. Csak a csend döbbenetes. Sápadt, ismerős arcok üdvözölnek. Üveges tekintetükből is szeretet sugárzik. Talán ez az egyetlen, ami él bennük! Ez a szeretet! Szinte arcukról olvasom le, mit akarnak mondani. Nekünk nem kellenek ehhez ma szavak, mi értjük egymást egyetlen szó nélkül is. Csak hogy végre megint együtt vagyunk! Ugye, mindnyájan jöttök Nyugatról? Némán igent intek:jövünk. Hmm,jövünk!? Nézzük egymást. A lelkünk beszélget. S itt is, ott is ismerősöket és barátokat pillantok meg. Péczellyt, Bessenyeit, Gerát, Duzárt, Ellischert,Neuber Ernőt, és még sok-sok ismerőst. Az idő pedig gyorsan múlik. De utánunk mér nem jön senki.... A kupolás csarnok közepén álló asztalon, a fehér abrosz közepén megpillantom a Bársony-serleget. Mintha valami titokzatos tűz lobogna benne, úgy világít. Úgy csillog. Széles körben üres az asztal körül minden hely. Közelebb megyek és nézem a serleget. A fénye egészen elvakít. Megdörzsölöm az égő szemem és úgy nézek körül. Mintha ködön ét látnék. Látnék? Látok.... igen,de nem, ez lehetetlen.... végigsimítom a homlokom, hátha képzelődöm s újra körülnézek. Nem káprázik a szemem, jól látok. Ott áll nem messze maga Bársony János glóriás alakja, mellette a többiek: Semmelweis, Hoór, Apathy, Lenhossék, Kenyeres,Hitoók, Verebély.