Egészségügyi Dolgozó, 1971 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1971-01-06 / 1. szám
Dr Horányi Béla: A személyiség tisztelete Dr. Berényi Béla: Megelőzés a fogászatban Dr. Gazdag Imre: Oslo és a WMA Dr. Magyar Imre: Hogyan tovább a cukorbaj megelőzésében MEDITÁCIÓ Megint magunk mögött hagytunk egy évet. Aki a huszadikba lép, nem sokallja, aki évtizedekkel méri az utat, kissé elkomorodik. De abban azonosak, hogy várakozással tekintenek az új esztendő elé. Szeretnék, ha szó szerint teljesülne a sokaktól kapott jókívánság: boldog új évet! Alig szorul bizonyításra: az, hogy egyéni életünk gondtalanabb, könnyebb lesz-e 1971-ben, összefügg választott hivatásunk, szakmánk előrehaladásával. Ezért az egészségügyi munka társadalmi fontosságát, rangját elismerő fizetés, a kiegyensúlyozott családi életet biztosító lakáskörülmények mellé soroljuk a betegellátás korszerűbb feltételeit: a több kórházi ágyat, a magasabb rendelői percátlagot, a modern műszerezettséget, a tágasabb és jobban felszerelt körzeti rendelőket és még sok egyebet, amely hatékonyabbá teszi az egészségügyi dolgozók munkáját, erőfeszítéseit. Hányszor hallhatjuk a szinte teljesíthetetlen kívánságot, hogy az orvos, a nővér ne éreztesse betegeivel, munkatársaival otthoni gondjait, bajait. A második műszak okozta fáradtságot vagy a családi perpatvar keserű utóízét. De arra ki figyelmezteti őket, hogy ne vigyék otthonukba a rossz munkafeltételekből adódó ingerültséget, a gyógyítás nehéz körülményeiből táplálkozó kielégületlenséget. Ami elrontja a családban töltött órákat is. De hiába is lenne az óvó szó, az egészségügyi dolgozók nagy többsége nem tud igazán kikapcsolódni. Csak egy megoldás kínálkozik. Olyan munkakörülmények kellenek, amelyekben nyugodt lélekkel dolgozhatnak, felelősséggel végezhetik munkájukat, s amelyek nem súlyosbítják a hivatásból amúgy is fakadó nyugtalanságot. A X. kongresszus az elkövetkező évek fő feladataként megállapította, folytatni kell a szocializmus építését magasabb színvonalon. Milyen kézenfekvő a teendőnk, folytatnunk kell a szocialista egészségügy építését — magasabb színvonalon. Ennek a célkitűzésnek jelentős állomása 1971. Ebben az évben befejeződik a harmadik, és megkezdődik a negyedik ötéves terv. Az első olyan terv, amelynek kidolgozásakor figyelembe vehették az egészségpolitikai Irányelveket, az egészségügy távlati célkitűzéseit, valamint az egészségügy fejlődésére visszatekintő kritikai elemzéseket. A legfontosabb ebben a tervidőszakban is a fekvőbetegeket ellátó intézmények fejlesztése, az országos és regionális feladatokat végző intézetek, akórházak és a klinikák korszerűsítése, rekonstrukciója. Ennek során a gyógyintézeti ágyak száma 7—7500-zal növekszik. Körülbelül 40 százalékuk elmegyógyászati ágy lesz. A tízezer lakosra jutó gyógyintézeti ágyak száma az 1970. évi 83-ról 87—88-ra emelkedik. Több lesz az általános orvosi körzet is. A tervidőszak végén egy körzeti orvosra átlagban körülbelül 2600 lélekszám jut. Kiterjesztik a csökkentett munkaidőt új állások szervezésével, gyarapítják a nővérotthonokat: 100 ápolónőre 25 nővérotthoni férőhelyet terveznek; az eddiginél gyorsabban javítják a munkavédelmet; a fiatal orvosok letelepítéséhez lakásokat, munkahelyeket biztosítanak. Az új lakótelepek új gyógyszertárakat kapnak, a régieket rekonstruálják , hogy csak néhány fontosabb teendőjét emeljük ki a negyedik ötéves tervnek. Az előttünk álló évek olykor azt kívánják tőlünk, hagyjuk el a járt utat a járatlanért. Hiszen a tárgyi feltételek javulásának párosulnia kell a modern munkaszervezéssel, kísérletezőkedvvel. A vezetőktől okos döntéseket, helyes cselekedeteket, a dolgozóktól nagyobb felelősségérzetet és közéleti szenvedélyt kíván a valóban korszerű gyógyítás, a szocialista egészségügy magasabb színvonalú építése. Megkívánja az aggodalmak nyílt feltárását, a dolgozók megalapozott észrevételeinek orvoslását, figyelembevételét. Senki nem vonhatja kétségbe például, hogy a tanácsrendszer továbbfejlesztését szolgáló törvény mélyíti az állami élet demokratizmusát. Az a rendeltetése, hogy a lakosság ügyeit gyorsan, törvényesen és igazságosan, helyben intézzék el. (Az egészségügyi dolgozók is lakosok!) A törvénykészítőknek mégis meg kell hallaniuk az aggodalom hangján szóló orvosokat, szervezőket, akik az egészségügy egységét féltik az esetleges rossz munkamódszerektől, a szakértelem hiányától, a szubjektivizmustól. „Az ember — miután lehetőséget nyert, hogy megismerje a társadalom törvényeit — felelős lett önmagáért, külön-külön és együttesen”. Az egészségügyi dolgozók közül sokan vállalják ezt a felelősséget. Megértik a népgazdasági fejlődés és a betegellátás előrehaladása közötti összefüggéseket, de azt várják a berzenkedők és türelmetlenek — akik nem személyes ügyükben nyugtalankodnak —, hogy kevesebb legyen az időt és energiát pazarló helytelen intézkedés, hatékonyabb a rendelkezésre álló lehetőségek kihasználása. És nemcsak várják, tenni is akarnak érte. Székely Sándorn: VILÁG PROLEIÁRJAI, EGYESÜLJETEK! AZ ORVOS-EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETE LAPJA 1971. JANUÁR 6. ÁRA: 1 FORINT XV. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM Szabó Magda: ÚJÉVI KÖSZÖNTÉS De hát miért csaknem mindig azokról, akik elfelejtették, mire tettek esküt, akik nem a beteget nézik, hanem annak állását, társadalmi jelentőségét, miért csaknem mindig a taksálókról, akik a leküzdendő kór helyett a várható anyagi eredményeket, összeköttetéseket mérlegelik? Miért azokról, akik nem hallják meg a csengőt a nővérszobában, és csapkodva, dühösen húznak tiszta ágyat, ha egy-egy aggastyán testi-szellemi nyomorúságában megfeledkezik magáról, s apró kivételezéseiket a kapott pörköltkávé és konyak mennyiségétől és minőségétől teszik függővé? Miért annyiszor és annyit ezekről, akik épp annyira nem tipikusak, nem kizárólagosak, mint ha egy író egy regényben egyebet sem ábrázolna, csak csupa torz gondolkodású, nemes emberi megnyilatkozásra képtelen hőst? Miért ne ez egyszer az egészségügy számon nem tartott, ismeretlen katonájáról, akinek a gyógyult betegei a mindennapi hajszában olyan gyakran elfelejtik, mint fogadkoztak az életbe visszatérőben, majd megírják ők ennek annak a szervnek, újságnak, mit tapasztaltak, mennyi emberséget, szakmai lelkesedést, áldozatos helytállást? Miért nem azokról az adminisztrátorokról, akik nem úgy ülnek a betegek kartonjai mögött, mint egy gép, hanem megérzik, a beteg vagy a hozzátartozója, aki a pult túlsó felén áll, retteg valamitől, hát adnak neki, ha mást nem is, egy könnyítő, biztató mosolygást; miért ne a hóban, esőben, sárban tanyától tanyáig caplatókról? Miért ne a pici, soha nem feledhető gesztusokról, egy csupa részvét kéz érintéséről a gyász tömör terhétől legörbült vállon, pár iszonylazító szóról valami kényes műtét előtt, melyeket mintegy kötelet dobtak a családtag felé a műtő ajtajából, míg annak legkedvesebbje úgy úszott be az operációra a műtőskocsin, ahogy a mitológia hőseit elsodorják az épek világából a legendák sötét habjai, pár szóról, amibe a családtag belefogódzhatott a műtét irreális idejére: „Megmentjük. Nyugalom. Bízzák bennünk.” Ez egyszer róluk szóltunk, nekik kívánjuk, hozzon az új év még annál is több örömet az életükbe, mint amennyit megérdemelnek. Nővér, kedves, az az öregasszony, akiért nem jött el senki, mikor elhagyta a kórházat, aki mire kibandukolt a pályaudvarra az ismeretlen nagyvárosban, már nem találta bent a vonatát, s aki a kórházba botorkált vissza a műtéttől és a hasztalan úttól elgyöngülten, könnyezve és tanácstalanul, nem felejti el, amíg él, mint töltötte az éjszakát a nővérke ágyában más hálóhely híján. Béla bácsi a rehabilitációs osztályról, egy egész utca tudja, számon tartja, mint állított be a combnyaktörésből lábadozó árva nyugdíjashoz azzal, hogy éppen arra járt, unatkozik otthon, hát barkácsol már neki valami kapaszkodót az ágya felé, hadd tudjon ügyesebben evickélni. Egy utca tartja számon, hogy valahányszor ott ment el a ház előtt, mindig beugrott az öregemberhez „pihenni”, megsétáltatta, mint majd két emberöltővel ezelőtt az anyja, járni tanította, kérés nélkül, jól tudva, hogy ingyen teszi; ugyan mit adhatott volna a maga semmijéből a vén nyugdíjas, akit minden gyereke elfelejtett, csak maga, Béla bácsi, nem. Főorvos úr, tudjuk, hogy ötkor kel, hogy a rendelőjében alszik, hogy még éjjel is közel legyen a könyveihez, s hogy amint elkészült a fürdőszobában, hajnaltól egészen addig, míg a kórházában nem kell lennie, ott ül a vizsgálati eredményei között, kartonokra nagyítja, amit egy-egy vizsgálat után a betegnaplójába feljegyzett, lerajzolt, adat adatra gyűlik a tékájában, mert egy eddig még ismeretlen szögből akarja támadni a ma még annyiszor gyógyíthatatlan betegséget. És ön, bizony ön, P. főorvos úr, ne higgye, hogy feledésbe merült: mindenki emlékszik még a nagy bérházban, mint dugta el a liftkulcsot ön elől, hogy rakta ki a „Nem működik!” feliratot a liftajtóra az egyik lakó bosszúból, mert makkegészségesen nem akarta betegállományba venni, s hogy tette önnek a házba való belépést megalázó és gyötrelmes élménnyé, ha megfejdítette, hogy valaki kihívta. Mind láttuk önt ilyenkor fellihegni a lépcsőn a negyedik emeletig, s fúva-zihálva becsöngetni a beteg ajtaján; úgy tartotta tiszteletreméltó öreg fejét a gyalázatos sértések fölött, mintha szennyes vízből emelné ki az arcát. B. doktor úr, hadd szólítsam magát is így még, holott rég más titulus illeti. Két öregember nevében szólok most, akik már nem beszélhetnek önnel. Vajon emlékszik-e rájuk? A tartalék kapukulcsokat adták oda önnek, s önbe- meg kiengedte magát a vidéki ház nagy kapuján esténként, beszökve a klinikáról, hogy tíz deka praliné áráért naponta, a lakásukon, injekciót adjon kettőjüknek, ennyi pénzt is csak azért fogadva el, hogy megadja nekik a naív biztonság tudatát: amit kapnak, nem kapják ingyen. Ha az ideje engedte, még szórakoztatta is őket, előhúzta a sámlit, leült az öregasszony ágya mellé, s míg mesélt nekik, buzgón cserélgette a borogatást a karjukon, ha véletlenül bevérzett egy intravénás injekció helye. Nem azért volt hozzájuk ilyen elképesztően jó, mert az öregek gyereke író volt Pesten; az öregek gyereke tanár volt abban az időben, a kutya sem ismerte a nevét, a föld hátán semmit nem jelentett a családján és gyérszámú barátján kívül senkinek. B. doktor úr, hadd továbbítsak önnek, és az ön személyében mindenkinek, aki miatt ez a köszöntés megíródott, egy szót. Csak egyet. Pár nappal a halála előtt azt mondta nekem az édesanyám: „B.-t kellene idehívni. Ő meggyógyít hamar.” Ön volt az, akiről beszélt, akinek hajdani fiatal arcát a távozó élet gyűrődő hullámai visszamosták a régi partról, ön, aki tizenöt évvel azelőtt kezelte, még valamikor az ötvenes évek legelején. Bizonytalanul néztem anyámra, nem amiatt, mert akkor már hetek óta három orvos kezelte, hanem, mert ön változatlanul ott élt és dolgozott abban a vidéki városban, amit mi régesrég elhagytunk. „Írjak neki? — kérdeztem. — Mire a levelet megkapja, szilveszter. Gondolod, hogy eljön?” „Ó? — nézett rám csodálkozva az anyám. — Ó? Hát persze. Indul azonnal.” Ezt küldöm önnek most, B. doktor úr, önnek és mindazoknak, akik úgy állnak a betegágyak mellett, úgy dolgoznak az egészségügy bármilyen, elméleti-gyakorlati vagy éppen adminisztrációs területén, hogy az élettől búcsúzó ilyen emléket őriz meg róluk, mint önről az én édesanyám, ezt küldöm önnek, ezt az „azonnal” szót. Nagyobb megbecsülés annál a hitnél, mint ami ebben az annyi bizalommal kimondott szóban rejlett, nem juthat osztályrészül senkinek. Hadd legyek hát én, aki az ismeretlen beteg nevében boldog új évet kívánok az ismeretlen egészségügyi dolgozónak! Zoltán Mária Flóra illusztrációja