Irodalmi Ujság, 1951. július-december (2. évfolyam, 14-26. szám)
1951-09-13 / 19. szám - Kárpáti Aurél: Az arany trombita és „trombitása” (2. oldal)
2 (Folytatás az 1-ső oldalról) hozó kitételt enyhítse, mert különben a Kritikai Szakosztály kénytelen volna tiltakozni ellene... ez a hang... alkalmas arra, hogy visszariassza a kritikusokat még abban az esetben is, ha minden állításában teljesen igaza volna." Azt hiszem, nem szükségtelen Keszi Imrének ezzel a megállapításával kapcsolatban felemlíteni néhány problémát. Keszi elvtárs kissé hamupipőkeszerűen tiltakozott a kritikusokat illető néhány megjegyzés ellen. Átnéztem a szakosztályi ülés jegyzőkönyvét, s lamirevaló” mindössze ezt a két ,,vaéles kitételt találtam, amire Keszi gondolhat. Egyik esetben (itt most talán nem lényeges, hogy mivel kapcsolatban) ezt mondta Kónya: „Ördöngös kritika az ilyen, a fene tud a kedvére tenni!” (Ez nem is olyan visszariasztó!) Másutt meg: „Megmosolyogtatóak és egyben szántóak ezek a megállapítások, boszha ugyan nem rosszindulatúak.” Ez az utóbbi mondat már „visszariasztóbb”, de megkérdem Keszi elvtárstól, vajjon tiltakoztak-e és érzékenykedtek-e a kritikusok akkor, amikor Kende István ismert cikkében a magyar prózairodalom minden eddig elkövetett és minden elkövetendő hibáját egy fiatal munkásíró első könyvén mutatta ki? Várjon a magyar irodalom fejlődését is, és irodalompolitikai életünket is jelentős mértékben irányító kritika felhívta-e a figyelmet arra, hogy a „Harc az üveggyárban” című könyv szerzőjénél keményebben bírálandók azok, akik nagyobb írói gyakorlattal és rutinnal valódi megteremtői a sematikus, lélektelen és élettől elszakadt ábrázolásnak? Váljon vissza, riadt-e a kritika attól a gondolattól, hogy a Kende István-féle bírálatok a munkásírókat, azokat is, akik már elindultak és azokat is, akik első tollvonásaikat próbálják, mellbevágja és nem bíztatja, hanem megállítja őket? Keszi elvtárs kritikusi érzékenysége valóban helytálló és jogos, ha ugyanilyen érzékenységgel reagál akkor is, amikor a kritika nem éppen istápolója és gyámolítója szocialista irodalmunknak, hanem szándékkal, vagy szándéktalanul buktatót állít elébe. Itt kell megemlítenem: kritikusaink egy része hajlamos arra, hogy Horváth Márton kongresszusi felszólalásából valami olyasféle pajzsot készítsen magának, amelyre ez van írva: „Ne bántsd a kritikust!" Innen ered aztán az, hogy már pedig ha mégis bántja valaki, akkor visszariad. (Tartozom itt az igazságnak annyival, hogy Keszi Imrének van az utóbbi rti dobja.Ő a legkevesebb visszariadnivalója, éppen tartalmában s módszerében igen szépen fejlődő kritikai tevékenysége miatt.) Megjelent bírálataink nagyon szór és jogosan elmarasztalják íróinkat és költőinket abban, hogy földhözragadtak, nincs elég fantázia bennük, nem elég merészek és bátrak a valóság ábrázolásában. Kicsit a tények és a valóság mögött kullognak. Indokolt és helyes, hogy a bírálatok hangsúlyozzák ezt. Azonban nem indokolt és nem helyes az, amikor a kritika nem egy esetben magasra ágaskodik csak azért, hogy a költőt egészen a szokványosság talajára húzza le és csinált elméletek alapján lerántják a költőt szárnyalásáról. Kónya „Beszélgetés Vörösmartyval” című versével kapcsolatban például egyik kritikusunk, Molnár Miklós megjegyezte, hogy helytelen a versnek utolsó két sora, mely így szól: „ ... felmagaslik majd az Országháza, ha összeül a Legfelső Tanács." A kritikai kifogás az volt, hogy népköztársaságunkban még nincs Legfelső Tanács. Nem tartom a kritikát annyira lényegesnek, hogy elidőzzünk rajta, de annyit meg kell mondani, hogy a kritikusnak egyáltalán nem volt igaza. Nálunk Képviselőház van és nem Legfelső Tanács. Mégis igaza van költőnek. Természetes, hogy Kónya fia gyelmen kívül hagyta ezt a megállapítást. Egyik fiatal és igen tehetséges kritikusunk arról vitatkozott velem egy ízben, hogy magyar költő tartalmilag még nem írhatja le ezt a két sort. Annyi minden készül egyre nálunk, elutazunk, é s haza se találunk. Indoklása rövid volt és bosszantó: Mi még nem tartunk itt a fejlődésben, ez nem tipikus jelenség, mint pl. Szovjetunióban. Ezúttal is az a véleményem: bátran mondhatja ma már ezt magyar költő is, s ha így jobban tetszik, igenis, tipikus jelenség. Sajnálom, hogy a kritikust a vidéki könyvnapok alkalmával nem vittük magunkkal Komlóra, bár ebbe a „tipikus jelenségbe” ma már mindenütt belebotlik az ember csaknem összefoglalóan ehhez a kérdéshez: a kritika bátorítsa, bíztassa, lendülni segítse a költészetet. Akkor is segítse, ha a költő az új keresésében, esetleg szárnyalás közben megbillen. Igazítsa helyre a szárnyait és bíztassa magasabb szárnyalásra Okvetetlenkedő módszer az, amikor a kritika centiméterrel és a naptári évek számával mér költészetünk eszmei magaslatát. Bátorságot adjon a kritika s ha a kritikusok a kritikától elkedvetlenednek, gondoljanak arra, hogy az okvetetlenkedés nem segíti költészetünk fejlődését, visszaránthat embereket. Természetesen költője válogatja! Kritikusaink igen sokszor leülnek íróasztalukhoz és kitalálnak gyorsan egy elméletet. Az elmélet gombjához igyekeznek az írásban kabátot keresni. Mészáros István például hallott arról, hogy a szerelemnek is osztálytartalma van. Ez kétségen kívül helyes. Az egyén a szerelemben is osztályához van kötve, de egy mai szerelmes vers elemzésének úgy nekiállni, hogy nagyító szemüveggel keresi valaki benne a szerelem osztálytartalmát, ez a jelenség nem nevezhető túlságos bölcsességnek. Nagyon kérem Mészáros Istvánt, hogy az adott esetre hivatkozva, amikor arról volt szó, hogy egy legény és egy leány csókolódzik a Balaton partján, magyarázza meg, miért van szükség arra, hogy ebből a csókolódzásból kitűnjön a szerelem osztálytartalma? Jogosan fel lehetne vetni a nehézségek kritikába ábrázolásának, mint nem egy bekerült „kötelező” szempontnak mechanikus kákán csomókeresését, vagy az élettől való elszakadás veszélyének komoly és figyelmeztető kimutatása helyett, annak sablonos és nem meggyőző ismételgetését, de nézzünk meg most egy másik és véleményem szerint minden eddig említettnél fontosabb kérdést. Keik Zoltán az idézett költői teiK zonan szakosztályi vitaesten ezt mondta: „Engedjék meg a jelenlevő kritikusok, hogy megmondjam: hiányzik valami a kritikájukból, ami nélkül nincs igazuk: a szeretet... Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bírálat helyett, pártos, kemény bírálat helyett simogatást kapjanak a köztők, hanem azt akartam mondani, hogy pártos, kemény, szakszerű bírálatot kérünk ugyan, de azért mert az illető kritikus szereti a jó költőt és gyűlöli a kontárt, a dilettánst." Azt hiszem, hogy ez a kérdés irodalmunk egyik legfontosabb problémája. Mészáros István a Csillag júliusi számában bírálatot írt Enczi Endre „Földalatti aratás” című könyvéről. A bírálat mintapéldája annak, amikor az ember azt mondja: külön-külön egyes hibák felsorolásában jórészt igaza van a kritikusnak, de egészében véve teljesen hamis képet ad a könyvről és a szerzőről, dermesztő és sokszor megdöbbentő (sérthetetlen) szeretetnélkülisége, nagyképű álobjektivitása igen rossz szolgálatot tesz fiatal szociáliStifZ irodalmunk fejlődésének és nagymértékben megzavarja és gátolja irodalmi közvéleményünk kialakulását. (Arról nem is beszélek, hogy a felszabadulás óta a szénért folytatott harc elősegítésére és támogatására szinte a legjobbkor megjelent bányászregényünket kapcsolta volna ki ebből a küzdelemből , ha a bányászok és a dolgozók nem szeretnék jobban a bányát, mint jelen esetben a bírálat szerzője az irodalmat.) Alá akarom húzni Enczi Endre könyvének kétségkívül vannak komoly fogyatékosságai, nem egyet a bírálat helyesen állapít meg, de amellett szocializmus építésének jelenlegi harabaiban a könyv föltétlenül hasznos fegyver és segítség, melyből tanulhatnak a bányászok, —, de egyes kritikusok is! A kritika szeretet nélküli, fölényes és lekezelő hangja, különösen élesen vetődik fel, ha megnézzük egy pillanatra a magyar könyv népszerűsítésének és olvasottságának a kérdését. Ha megnézzük azt a szellemet, mely örökbecsű klasszikusaink, Móricz Zsigmond, Arany János, vagy Vörösmarty Mihály műveinek említésekor tenyérbemászóan és fontoskodva azok korlátait nyafogja el először, ahelyett, hogy jogos büszkeséggel említené a „Boldog ember”-t, a „Toldi”t, vagy a „Vén cigány”-t Nem szabad elfelejtenünk: az ellenség néhány évvel ezelőtt még arra törekedett hogy a szovjet könyvet vegye ki a dolgozók kezéből s ma, mikor erre egyre kevésbbé van módja, azzal próbálkozik, hogy a fejlődés elején álló magyar irodalom ne jusson a dolgozók kezébe, mivel nagyon jól tudja, hogy a szovjet és a népi demokráciák íróinak olvasása mellett is hiányzik, mint jelentős fegyver a klasszikus és az új a szocializmus építését segítő és támogató magyar könyv. A kritika feladata, hogy szeretettel irányítsa népünk figyelmét az új, magyar könyv felé. Aki ellenkezőjét teszi, az eltompítja fegyvereinket, nem ösztönzője, hanem kerékkötője a fejlődésnek, akkor is, ha ez a jelenség szigorú „objektív” bírálatok formájában mutatkozik. Kerékkötője fejlődésünknek, hasonlóan ahhoz, aki eredményeinket lebecsüli, fejlődő irodalmunk elé maximális célkitűzéseket állít s a mi fiatal irodalmunkat mechanikusan és lélektelentl (és nem szándékosság nélkül) méri össze a kommunizmust építő Szovjetunió irodalmával. Azt hiszem, ezen a területen is van javítanivaló. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy megelégszünk mai eredményeinkkel. Irodalmi Újság 1951 SZEPTEMBER 13. AZ ARANY TROMBITA ÉS „TROMBITÁSA'' Százkét esztendő előtt emlékezetes falragasz jelent meg a debreceni A plakátum azt adta hírül, hogy „Sárosi Gyula utcáik«. folyó évi 1849. június első napján, pénteken, délutáni negyedtél órakor Kollégy tómban, amint csak szusszal bírja, világ hallatára megfújja az Arany Trombitát, melyet az örök igazság parancsolatjára a lépnek mondva készített. Aki hallani akarja, tegyen le az ajtónál kicsinyre-nagyja a megsebesült katonák számára jó pénzben egy forintot...“ Majd versben folytatódott, imigyen: „Jertek el atyafi! jertik el egy szóra, Kik hajlandók vagytok minden szépre, jóra. Megfúrom harsogó Aranytrombitámat. Ezt a nektek csinált új verses munkámat... Eljövök minden a hitszegő császárról Sebában nyargaló falamiájáról. Mik a múlt március óta nálunk estek. Mindent, no de mindent magyarán lefestek. Egy jó forintotok, ám hiszen megbánja. De sérült huszártóleb az, aki szánja...” Ugyanekkor a Városi Nyomda sajtója alól már kikerült maga a „ponyvára került Arany Trombita’’ szövege is. Ez az ívrét nagyságú huszonnégy lapra terjedő, kéthasábosan nyomtatott füzet volt Sárosi Gyula költői főművének első kiadása. Több azután nem is igen következett utána jóideig. Sárosi életében már csak töredékek jelenhettek meg belőle, az Abafi által később, 1881-ben kiadott szöveg meg tele volt csonkításokkal és önkényes változtatásokkal. Párhónapos „szabad élete" során az Arany Trombita híre mégis országszerte elterjedt. Sőt, a szabadságharc bukása után egyenesen „hírhedté“ vált. Megégették, akár a gyűlölt Kossuth-bankókat, rejtegetőit pedig börtönbe hurcolták. Magát a bujkáló költőt előbb in effigio kötél általi halálra, majd súlyos várfogságra ítélték, kifejezetten az Arany Trombitában foglalt „felségsértések” miatt. Így lett Sárosi számára élete főműve valóban „végzetes alkotás“ Ez szerzett neki országos hírnevet és ez okozta minden megpróbáltatását. Ám hallhatatlanságát is ez biztosította. Az abszolutizmus éveiben a nevezetes verses krónikát csupán kéziratos másolatokban adogatták titkon egymásnak a kesergő hazafiak. Akadtak köztük olyanok is, akik — félve az üldözéstől — előbb szóról-szóra megtanulták a tizenhárom „leheletből” álló hatalmas politikai költeményt, aztán maguk semmisítették meg a kéziratot. A kiegyezés után azonban, mint sok mindenre, „fátyolt vetettek" az Arany Trombitára is. Lassanként elfeledték. Az említett csonkított kiadás egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy szélesebb rétegek figyelmét keltse fel a „kényes” tárgyú forradalmi vers iránt. Itt-ott emlegették ugyan még, de az újabb nemzedék már nem olvasta, nem ismerte. Nem is ismerhette, mert az eredetinek pár megőrzött példányai legfeljebb múzeumi gyűjteményekben porosodott, mígnem most a népi demokrácia kultúrpolitikája mindenki számára kora átérettvét ott . A Magyar Tudományos Akadémia kiadta változatlan, teljes szövegét, ©lvétva magyarázó bevezetéssel és jegyzetekkel. Biszkay Gyula gondozásában. Ami a mai olvasót először lepi meg: a verses krónika töretlen frissessége. Virtuóz formaérzékre valló, Csokonai „tiszta rímeire" emlékeztető, (tehát a Toldi költőjének lágy asszonáncait kerülő) csattogó verse: olyan elevenek, mintha most írták volna. A száz év előtti forradalom eseményeit elénk villantó frappáns képek meg különösen időszerűek. Az egész mintha azt igazolná, hogy ami nemcsak a népről, hanem a népnek íródott, hosszú életű marad a földön. Mindenkép szerencsés gondolat volt hát új „megszólaltatása”. Már csak azért is, mert Aranynak János pap országa s Jókainak befejezetlen Pan Jellasicz szatírája mellett Sárosi Arany Trombitája, a szabadságharc költészetének legnagyobb szabású alkotása s Petőfi forradalmi költeményein kívül legértékesebb emléke. De ami talán mindennél fontosabb: Kossuth politikai elvének progresszív forradalmi gondolatainak szinte egyetlen költői megnyilatkozása és tömör foglalata. S ezen a ponton, a mű helyes megértése szempontjából szükséges legalább futó pillantást vetni arra a baráti kapcsolatra, amely Sárosi Gyulát Kossuth Lajoshoz fűzte. Bisztray körültekintően gondos, alapos felkészültségű tanulmánya — teljes képet adva a költő életéről — részletesen számol be erről a kapcsolatról. Sáros, fiatalkori költészete tudvalévően a divatos almanach-líra körébe tartozott. Csak a negyvenes években vált témát és hangot. A demokratikus áramlat magáral ragadja az „uracs növények kéjderítő" költőjét, akinek érdeklődése miniinkább a szociális problémák felé fordul s egyúttal levetkőzi a kényeskedő szenvelgést. Sárosi hangja népiessé válik, más szóval: reális lesz. Ezért is tekintették őt némelyek „Petőfi előfutárjának“ Holott az igazság az, hogy Sárosi és Petőfi útja kezdetben ,,párhuzamos", amikor pedig „összehajlik", Sárosi „igazodik” Petőfihez. Nem irányította, ő csupán követte a forradalom változásait. De fontosabb ennél, hogy Kossuth politikájának kibontakozása épp erre az időszakra esik. Az ő politikai szenését megérezte az irodalom is, amely a Falu jegyzője óta egyre szélesebb néprétegek számára fejezi ki „korának érzeményeit”. Az Ó-aradi Maradi Mihálynak fejtől való fája, Úriszék, Tégy jót és Az egyszeri szolgabíró című versek világosan mutatják Sárosi költészetének gyökeres átalakulását. Negyvennyolc nyarától kezdve pedig szívvel-lélekkel a szabadság ügyének szolgálatába állott Harci dalokat toborzókat is írt , hozzákezdett az Arany Trombitához, amelyet a következő tavasszal fejezett be Debrecenben, a ahol az országgyűlés tagja volt és mint kormánybiztos honvédség felszereléséről gondoskodott. Kossuth-tal már korábban megismerkedett és csakhamar meghitt barátságot kötött. Élete végéig sohasem tagadta meg azokat a forradalmi eszméket, amelyeket nagy barátjától, a „Lajos-tanoda világtanárától" tanult, akiről később, bujdosása idején, a ,,madzagos halálfák" árnyékában szinte rajongva emlékezett meg: „Kossuth az isten második fia, Külföldön érzi, mint nyög Hunnia...” Természetes ilyenformán, hogy az Arany Trombitában is úgy emlegeti, mint „hazánk megváltóját“. Helyesen mondja Bisztray, hogy Kossuth hatása Sárosira minden más befolyásnál fontosabb, mert egyetemes jellegi Az Arany Trombita — írja ■ nyomatékkal — az első mi amely a nép küzdelmeit és Kossuth személyét elválaszthatatlan egységben mutatja fel. Történeti értékét fokozza az a körülmény, hogy benne tulajdonképpen Kossuth eszméi nyertek kifejezést a költő barátjának líráján keresztül. Így igazolódik Gyulai Pál, aki először és szinte egyedül hangsúlyozta az Arany Trombita politikai iránymű jellegét. Műfaját tekintve Sárosi műve lírai szálakkal átszőtt, laza szerkezetű, de az élmény közvetlenségével annál szuggesztívebben hitelesített verses krónika, valóságos "néphősköltemény". Március tizenötödikével kezdődik és a debreceni trónfosztással végződik, rendre megörökítve a szabadságharc kiemelkedő mozzanatait. Barát, ellenség egy kép felvonul benne, Kossuthtól Windischgrätzig, Damjanicstól Metternichig, Görgeytől Zichy Ödönig és István nádorig. A vers első fele mérsékeltebb szellemű, második fele annál radikálisabb s a haladó forradalom lüktető ritmusa szerint gyorsabb ütemű. Utóbbi részén azért némi hevenyészettség örzik. Számos fontos kérdést csak futólag érint, mert Kossuth sürgette a propagatív erejű forradalmi krónika mielőbbi befejezését. Az Arany Trombita nemcsak a Habsburg-ház abszolutizmusával, hanem általában a királyság intézményével is élesen szembehelyezkedik. A köztársasági gondolat és a népfelség elve mellett foglal állást, hangsúlyozva a forradalmak nemzetköziségét, a „szabad Európa" eljövetelét. Lelkesen üdvözli a „szabadságbarát“ légionáriusokat és látnoki erővel szól a jövőhöz: ,,De foszlik a népek szeméről a hályog S a népzsarnokoknak ütt már az órájok. Kik ellen kivívni közszabadságunkat. Szükség, hogy együvé vessük a vállunkat.” Az arisztokráciáit támadva, elítéli a feudális társadalom osztálytagozódását. Ugyanígy a földkérdés és nemzetiségek ügyében is haladó álláspontra helyezkedik, ami kiváltkép a kamarilla reakciós ténykedéseinek és személyes képviselőinek kíméletlen, gyilkos szatírája során érvényesül. Bisztray részletes tanulmánynak beillő, magvas bevezetése méltán mutat rá, hogy ez a kemariliáról szóló „negyedik lehelet” mintegy sűrítve állítja elénk a Habsburg-abszolutizmus népellenes eszközeit és szövetségeit, egész cinikus érdekhálózatát. Az itt szereplő arisztokratáik, az idegen és velük egy húron pendülő magyar „császármadarak” galériája egész osztályuk forradalmi karikatúrájává szélesedik, ahogy szolgai meghunyászkodásukban és haszonlesésükben egymást felülmúlni igyekeznek és „úgy környékezik a királyi széket, mint az éhes macskák a meleg szerdákét” Mágnások, főpapok, nagybirtokosok és nagytőkések nemzetietlen, megvesztegethető, talpnyaló érdekközössége ez, amelyről keserűen állapítja meg a „trombitás”, hogy „az udvarnak mindig ilyen magyar kel lett!” Osztályharcos magatartása később még Eötvöst, Széchenyit és Wesselényit sem kíméli, bár ezekről korábban elismeréssel emlékezett meg. A „mészáros” és „sintér” szerepre vállalkozó szoldateszka és bürokrácia szintén rosszul jár „veres palásttá,” együtt. De nála, a „szürke frakkal" és a legkegyetlenebbül a kamarilla fejével, Zsófia főhercegnővel bánik el, akinek Jellachich iránt táplált gyengéd érzelmeit nyíltan feltárja. Elmondja a körülötte szudongó borsos pletykákat s magának az ifjú császárnak származását is kipellengérezi. Ferdinánd császárt meg egyszerűen „tökfej“-nek titulálja. Bizonyos, hogy ezek a kíméletlen pamflettszerű részek nagyban hozzájárultak az Arany Trombita népszerűsítéséhez. De még bizonyosabb, hogy épp ezek miatt keresték halálra szerzőjét olyan buzgalommal. Az Arany Trombitát sohasem bocsátották meg Bécsben s ezért nem jelenhetett meg teljes új kiadása sem Ferenc József uralkodása sem a Horthy-éra alatt. Csodálatos krónikás vers ez. — írja róla Vadnay Károly —, mely a forradalom lázát, elszántságát, vérmes reményeit éppoly tüzes nyelven hangoztatja, mint amilyen sötéten festi gyűlöletét és ellenségeit. Lapjain a láncát letépő idő üvöltése halik... Sárosi krónikája eleinte együtthaladt a történelemmel. Később azonban az események árja fölibe nőtt, elsodorta s egyre több lírai szenvedéllyel telítette. Kossuth sugalmazásának nyilván nagy szerepe volt egész létrejöttében, de hatása főként a trónfosztás jelenetén érezhető s az utolsó, tizenharmadik „lehelet" biztató bizakodó soraiból csendül ki az ő törhetetlen optimizmusa. Egyébként Kossuth szónoki képeinek, publicisztikai kifejezéseinek nem egy nyoma világosan felismerhető — még sorrend szerint is — az Arany Trombita számos helyén. Az utolsó „leheletben" azt írja Sárosi, hogy „nem akart rossz tükör lenni“. Nem is lett, mert az igazságot mutatta föl Sajnos, rabsága és száműzetése, megtörte testi-lelki erejét. Az a Sárosi Gyula aki a negyvenes évek elején még Dózsáról, a „paraszt-királyról” készült drámát írni s az iránt érdeklődött: „Lehet-e Dózsát mint az arisztokrácia ellenében a népszabadság kivívásában áldozatul esett vitéz és derék hőst szép fényben festeni?" — majd 1850-ben megírta a híres Farsangi dalt, (amelyet sokan a „bujdosó“ Petőfi versének tartottak): hazatérése után már csak bénaszárnyú sas, hangját vesztett viharmadár, barátai támogatásából élő, valaha szebb napokat látott, szerencsétlen ,,üldözött vadállat". A fogság erősen megváltoztatta külsőleg is. Ő maga ironikusan mondta: „Viharmadár voltam, nincs papagálytollam". Lisznyai szerint „mint Falstaff Jankót felfújta a bánat“ Még kiadta Az én albumomat, megírta Ingeborg ön születése napján című közismert versét, (refrénje: Szegény) anyám, ha tudta volna. Dehogy szült volna engemet) s lapot is szerkesztett, de mindez már csupán a hajótörött reménytelen kapaszkodása volt egy-egy deszkaszálba Sárosi Gyula halvány árnyéka lett régi magának, mígnem negyvenötéves korában meghalt 1861 őszén agyszélhűdés ölte meg. A korban vigasztalást kereső,kérges nyelvű, de melegszívű vén Kent, a bátor szókimondásáért szenvedő lovag „öreg lábakkal más országba ment". Míg élt mindig arra törekedett, hogy a népszabadság költője" legyen. Most — kilencven évvel halála után — valóban az lett. Neve odakerült Petőfi és Táncsics neve alá. S méltán. Mert ő is közvetlenül a néphez fordulva az emberi jogokat, a szabadságot és egyenlőséget hirdette. Kárpáti Aurél