Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)
1955-08-13 / 33. szám - Galgóczi Erzsébet: Három taxi szabadság • széppróza (7. oldal) - Kis Ferenc: Évfordulóra | A tó partján | Életrajzomból • vers (7. oldal) - Ladányi László: Micsoda nyár! • vers (7. oldal) - Cs. Szabó Béla: A sírásó és családja… • vers (7. oldal) - Fasang Árpád: A zenei vitához • vita • Szervánszky Endre: Zenei előadóművészetünk rangja és gondjai, július 23. (7. oldal)
1955. augusztus 13. Irodalmi Újság . Galgóczi Erzsébet HÁROM TAXI SZABADSÁG Vásár után a vörös Csillagba ültek be, meginni az áldomást. Pálinkával kezdték, mert az jó étvágyat csinál. Étvágyukat pörkölttel csillapították. Két-két adagot ettek fejenként, jó zsírosat, nuklival, ecetes paprikával. A pörköltet vörösborba áztatták, móri vörösborba, amely édes és csalóka, száraz és tüzes, egyre szomjasabb lesz tőle az ember. Az eladó, Fekete János, jóképű harmincéves parasztember, akit a falujában csak „Hallgass Janinak“ neveztek, kókadtan könyökölt a kékkockás abroszon s döcögő gondolataival az áldomás költségét számolgatta. Egy százasból talán még futja...! Jó lenne fizetni, felállni és elmenni haza, mert már ennyi költekezésért is lesz nemulass és staférungok emlegetése! De nem állt fel, maradt és ivott. Mióta az anyósa markába syomta a téeszcséből hazavezetett két tehén kötelet, hogy itt a passzus, add el őket a vásáron, mert ezeknek az árából váltjuk ki a lovakat, meg a kocsit — azóta, mintha elvesztette volna önmagát. Azt az embert, aki egy esztendeig a csoportban dolgozott, az elégedett, megbecsült, sőt: tekintélyes brigádvezetőt, akit egyre ritkábban emlegettek „Hallgass Jani“nak... Ahogy szót fogadott az anyósának, úgy engedett most a mellében rágó keserűségnek: maradt és ivott. Hogy legyen mit, arról gondoskodott a vevő: negyvenes, kibuggyanó fehérhúsú asszony, akit a szemébe napságának, a háta mögött „bolond nagyságának” neveztek a faluban, mert húsz évvel ezelőtti városi divat szerint öltözködött s eldurvult ujjain a körmöt még ma is pirosra lakkozta. A két tehenet már rögtön ebéd után hazaküldte egy csinos, de kissé bárgyú fickóval, aki jelestársa s egyben á°vtársa lehetett. — A kocsival úgyis elértek az úton — bíztatta a kelletlenül távozót. — Jó fiú különben, szófogadó — mentette Janinak. — Egyszer már volt nálam. De ötvenegyben nem mert leszerződni, belépett, a marha, a csoportba. Most, hogy ki lehet lépni, visszaédesgettem... Jani szánakozó pillantást küldött a csinos legény után, szóval sorstárs! Ő is kijárhatta a szolgaság minden iskoláját. Mert Jani kijárta. Kisgyerekként kisbéres volt a zirci káptalan birtokán — nagygyerekként nagybéres volt a saját juttatott földjükön — felnőttként pedig özvegy Tündér Nagy Dánielné tizennyolc kataszter hold földjén cselédeskedett ingyen. S a legszolgaibb Tündér Nagyné keze alatt volt az élete. Amikor ötvenkettő őszén beléptek a csoportba , mintha mélyvízből egyenesen a víz felszínére bukkant volna. Mintha kivágták volna fölüle a fát, amely addig eltakarta előle az eget. Mintha mázsás járomból engedték volna szabadon! Szinte levegő után kapkodott a hirtelen felszabadulástól. Hát ilyen is van...? Észre sem vette, hogy hangosan gondolkodik: — ... mert én nem akartam kilépni, dehogy akartam, de az a boszorkány, az a vasorrú özvegy rámförmedt, egy rossz biciklit, meg három rossz nadrágot hoztál a házasságba, a te neved, hallgass! Mert az ő szemében én mindig a családba betolakodott hozományvadász maradtam. Igaz, nekem csakugyan tetszett, nemcsak a lánya, a Mariska, hanem a tizennyolc hold föld is, ami vele járt — de azért, a szentségit, amikor az asszony ráuszította a kérőimre a farkaskutyát, a Morzsát, mégse én ugrottam a kútba, hanem a lánya! Erre, ugye, mit volt mit tenni, kihúzták a kútból a lányt, visszalehelték bele a lelket s hozzámadta feleségül... Mert ugyan volt még egy fia, egy kövér, félkegyelmű legény, akit akkortájt küldtek haza a Pálos-rendi barátoktól, dehát arra nem lehetett rábízni a fedet, mert mást se tud csinálni, mint enni, meg harmóniumozni... Én meg dolgoztam neki, mint a barom . . . — Szegény ember! — sóhajtott részvéttel a vevő s újabb üveg bort rendelt vigaszul. Kövérkés, pelyhedző bajuszú arcára rózsákat rajzolt a mámor. — Én is mennyi szerencsétlenségnek voltam áldozata rövid életemben ... — s könnyeivel küzdve, hoszszú és bonyolult panaszkodásba kezdett, hogy a férje, aki megyei főügyész volt, 45-ben lelketlenül itthaívta őt ,törékeny asszonykát, ötven hold földön, kitéve a tanács örökös zaklatásának... — A beszolgáltatás, kedves uram, a beszolgáltatás nyújt el engem. Hát nézzen meg, kérem, így néztem én ki öt évvel ezelőtt...? Az ember védekezik, ahogy tud, dehát kiben lehet manapság megbízni? A múltkor is bevittem egy fél disznót a faluba, a Kaizingerékhez, hogy őrizzék meg, erre a néhány napra, el is vállalták szívesen — a házkutatás után megyek érte — hát nem letagadták? S kihez mehetek ilyenkor panaszra? A tanácshoz? Ilyen a világ, kérem ... Jani türelmesen ivott, míg a volt főügyészné kipanaszkodta magát. Vörös körmeit bámulta s a petyhüdt kenyértésztahúst a karján: szegény bárgyú fickó! Minden reggel úgy ébredhet, mintha zsíros túróval rontotta volna el a gyomrát... S megjelent előtte Tündér Nagyné, az anyósa. Mennyire más az a csupamn, csupa erőszak öregasszony. Talán csak abban hasonlít a nagyságához, hogy míg él, ő nem adja ki két eres, töredezett körmű kezéből a gyeplőt. De az ostort se! — Hogy az micsoda asszony! — szakadt ki belőle, mikor asztaltársa kifulladt a beszédben. — A nászéjszaka hajnalán, két órával napkelte előtt azzal ugratott ki az ágyból: Heverő ökör után nem vetik a hadat! Ezt a szokását aztán a mai napig megtartotta. Igaz, hogy ő még korábban kel mindig. Nem kíméli se magát, se minket. Ha lóg az eső, amikor kapálni készülünk, nem azt mondja: ne menjetek még, hátha eső lesz, hanem: mindjárt szakad az eső és még mindig itthon vagytok...!? — Ha vasárnap éppen nincs sürgős munkánk, fuvarozni küld a szegényebb rokonokhoz. Majd ledolgozzák! Egy foltos nap — négy gyalognapszám ... Én hiába ellenkezem: „Egy rossz biciklit meg három rossz nadrágot hoztál a házasságba... a te neved, hallgass...” Még soha nem mondta, hogy... fiam... Mélyet sóhajtott a férfi s a bor egyre sűrűsödő ködén át felrémlett benne egy gyerekkori kép: a konyha sarkában, a kisszéken kucorog a nagyapja, fulladozó, földszínű öregember, aki elé úgy lökték az ételt, mintha a szemétdombra öntötték volna, hiszen már nem tud dolgozni! Ó, kis kölyök, áll és bámulja s iszonyú borzalom szorítja össze parányi szívét: Jaj, ilyen leszek én is egyszer ...? Újabb bort rendelt, elhessenti a fekete képet. A csoportban érezte először, hogy belőle már soha-soha nem lesz kegyelem levesen tengődő öregember! — Én nem akartam kilépni... — motyogta, de nehezen forgó nyelve már nem tudta követni gondolatait. Alkonyodott, vagy csak felhősödött, meggyújtották a lámpákat. Zsivajjal s párolgó gúnyák szagával telt meg a vendéglő. Kövér, kopasz vasutas ült az asztalukhoz, elnézést kérve, hogy nincs másutt hely. Megitta két decijét, s menni készült. De Jani tejetöltötte a poharát s nem értette, mért loccsan a bor fele az asztalra. A vasutas megpróbálta visszautasítani. — Egy rossz biciklit, meg három rossz nadrágot hoztál a házasságba, a te neved hallgass! — ordított rá Jani , majd összetörte a koccintással a poharat. * Aztán egy hordársipka táncolt a szeme előtt. — És én hallgattam — magyarázta neki. — Csak a fogam csikorgattam titokban: jól van, nem élsz örökké, vén boszorkány! — de hallgattam. Hallgattam a földért, meg a lányért. — Csuklóit s hozzátette: — És mert megszoktam, hogy hallgassak ... Egy nő, akinek már nemcsak a körme, de a szája, haja is vörösre volt festve, illatos zsebkendőt nyújtott neki. Elvette s nem tudta, miért. — Töröld meg a szemed — tanácsolta a vörös haj, jószívűen és részegen. — Az orrod is ... Es a szemüveg az arcához segítette a kezét. — Szegény ember — dörmögték a háta mögött s egy bicska nyúlt feléje, szalonnával és kenyérrel a hegyén. Leharapta a falatot s ködös szemmel körülnézett. Az alacsony, zsúfolt szobában mindenki vele foglalkozott, őt sajnálta. Ő volt az érdeklődés és a részvét középpontja. Jani, aki már majdnem elszokott attól, hogy Hallgass Janinak szólítsák az iskolásgyerekek — mert a nagyoktól csak így hallották emlegetni — elérzékenyült. A gyűlölet vihara, amely eddig dióhéjba zárva tombolt benne — széttörte a megszokás s a szolgaság a csontburkát s egész valóját elöntötte. Felállt. — Pincér! — ordította. — Mindenki az én vendégem! Kinek mi kell! Vacsora, bor, pálinka, mindenki az én vendégem! Hadd tudják meg, hadd emlegessék ... Az én búcsúmat ... Búcsú az élettől... Bizony, hogy olyan leszek én is egyszer__! ... Amikor fizetett, három darab piros százasa maradt. Három százas, a két tehén árából. — Ezzel mit csináljak? — kérdezte bárgyún. — Hozzak még valamit? — készségeskedett a pincér. Jani lek intett, felvett az asztalról egy csokor őszirózsát — nem emlékezett rá, hogyan került oda — s nehezen, mintha zsák terhelné a két vállát, felállt. Imbolygott vele a sok asztal, fény, arc és üveg. Tántorogva indult valamerre, jó emberek — a vendégei — a kijárat felé igazították. Hűvös októberi éjszaka volt nedvesen csillogtak a lámpák, a kirakatok reklámjai, fénylett az aszfalt. Valami csapadék szemerkélt, ami nem volt se eső, se köd. Jani megborongott. Mintha csontjáig hatolt volna a nyirkos levegő. Az ősz. A józanság. Elbotorkált a pályaudvarra — már az utolsó vonat is elment. A legközelebbi holnap reggel megy hét órakor. Fázott, s időnként olyan hőhullámok öntötték el, hogy az inget is szerette volna letépni magáról. Nagyon keserű volt a szájaíze. Mit csináljon reggelig? A városháza mellett egy köpcös ember szólította meg: — Nem parancsol taxit? Jani megvetette lábát, megállt. Taxi? Hát persze, taxi! Három is vesztegel ,állt az üvegfalú bódé mellett. — Pordányra ... mennyiért visz ki? A köpcös morogva számolt pici bajusza alatt: — Száz forint — mondta, kicsit bizonytalanul, készen arra, hogy engedjen. Jani a zsebébe nyúlt, kihúzta a három összegyűrt százast. — Most már minden ... menjetek a többi után ... Legénybúcsú, vagy mi a fene? — Mind a három ... Pordányra ... Gyerünk! Az első taxiba bedobta a kalapját. A második taxiba behajította a kabátját. A harmadik taxiba beült ő maga, ölében a csokorral. — Hadd lássák ... — motyogta a megrökönyödött sofőröknek — hadd emlegessék...!,— S felgyújtatta a reflektorokat. Pedig közben a hold is előbújt a felhőrongyok mögül. Amikor kiértek a városból, a sofőr megszólalt: — Maga megismeri a lucernát, ugye? Megkérném, hogy figyelje az út szélét s ha lát, szóljon. Azt a helyet megffe-nzzem s visszafelé szedek egy nyalábbal. — Mentegetőzve tette hozzá: — Olyan ritkán akad vidéki fuvar... Jani engedelmesen kezdte figyelni az út szélét. — Minek az? — Az unokámnak van egy fehér (Folytatás a 8. oldalon.) (Bozóky Mária rajza) A tó partján A tó tükrére lépesmézet csurgat délben az aranyló nap s a vízben boldog szívverések, ezüst halacskák játszadoznak. Életrajzomból Harmincnyolc évvel ezelőtt még gyermek, szegény falusi gyermek voltam én, mondták a rossz, a csúfolódó nyelvek: „Füstös és könnyű vagy, mint a faszén!” Huszár apámnak szamárhátra termett komoly kisfia voltam, koravén — fitymáltak otthon: „Nem közénk való vagy, papnak születtél, szent írástudónak!” Ladányi László Micsoda nyár ! Hát őszirózsa vagyok én, hogy az esőben ázzak? — panaszkodik a mákvirág, szép szirma csupa bánat. Szörcsögve nyögdécsel a rét: Szomjas voltam valóban. De tíz napja itat az ég. Pokolba ennyi jóval! Sűrű búzaszem-könny pereg a megsárgult kalászból: Hozzatok ernyőt emberek! Ez az eső legázol! Csapzottan lohol a kutyánk ugatni sincsen kedve Néha vonítva felszagol a vízzé vált egekre. Kényesen csipog a csibe, borzong a liba bőre, bánkódik a szarvasbogár elázott a cipője. Vékony erekben fut a víz ölelkeznek a tócsák, egy dühös tücsök felkiált: Mi lesz itt? Békaország? A kintfelejtett ing felint a szárítókötélen: Mostál, sulykoltál eleget, kékits már égi kékkel! Keseregnek a gyerekek Meddig tart még a fogság?! S orruk az ablaküvegen lapos piszére nyomják. Mert esik, esik, egyre csak. Úszik, ól, pajta, fészer, a fal is verejtékezik víz tör be minden résen. Még tollamból a tinta is szétömlik a papíron, eláztatja a versemet... Tovább már nem is írom! Cs. Szabó Béla A sírásó és Úgy élnek egy kis sárga házban, mint búzaszemek a kalászban ... Az asszony: halvány, finom vázlat, csupa derű, csupa alázat... Aranybimbóján önfeledt babácska szívja a tejet, s mint nap körül a föld, a hold, kering körötte öt kobold, öt szép fia, öt kislegény, ring a temető zöld gyepén, s ezüst, pókháló-fényt ereszt vállaikra a nyári est... családja... Apjuk, bozontos, víg alak, kapálgatja a sírokat, majd mély basszusán felkiált: asszony tálald a vacsorát!... S jön a fejfák közt csendesen, életre, csókra éhesen, fölötte, mint nagy kaszaél, sziporkázik a holdkaréj ... Alkonyi fényben áll a ház, mint egy mosolygó, telt kalász ... Lakói bölcsek, boldogok, mint földbe perdülő magok... MI IHM * MNI A zenei vitához Az Irodalmi Újság július 23-i számában jelent meg Szervánszky Endre: „Zenei előadóművészetünk rangja és gondjai“ című vitaindító cikke. A cikkben felvetett problémákkal kapcsolatban Fasang Árpád, a Népművelési Minisztérium zenei főosztályának vezetője a következőket mondotta: Szervánszky Endre cikkében legnagyobbrészt helyesen vetette fel előadóművészetünk súlyos problémáit. A Népművelési Minisztérium — benne a zenei főosztály — minden lehetőt megtesz ezeknek a problémáknak kedvező megoldása érdekében. Már a közeljövőben várható néhány intézkedés, a távolabbi terveket pedig most dolgozzuk ki. A legfontosabb — és ez nemcsak a művészek egyéni kérdése, hanem annak a kultúrforradalomnak elsőrangú kérdése is, amelyet a művészek szolgálnak — a gyakoribb koncertlehetőség biztosítása. Meggyőződésem, hogy sokkal, de sokkal több hangversenyt lehet rendezni Magyarországon, mint amennyit most rendeznek. Csak alaposan számba kell venni a kínálkozó eshetőségeket. Itt van mindjárt a vidéki hangversenyek kérdése. Magam is vidéki ember vagyok és tudom, hogy azokban a városokban, ahol zeneiskola van, évente legalább öt-tíz, ahol középiskola van, legalább kettő-öt hangversenyt lehet — és kell rendezni. Ezeket a vidéki koncerteket színessé és a közönség számára még vonzóbbá teheti a helyi erők, az ottani művészek bevonása. A fővárosi és vidéki művészeknek egymás mellett kell dolgozniok a közönség megnyeréséért. Nem megfelelő a zene propagálása a munkások között sem, pedig erre is számos lehetőség van. A nagy peremvárosi kultúrotthonokban alig, vagy sosem rendeznek hangversenyeket. Tavaly két hétig Lillafüreden nyaraltam és tapasztaltam, hogy az ott üdülő dolgozók gyakran unatkoznak. Minden kéthetes turnusnak lehetne koncertet adni nemcsak itt, hanem valamennyi nagy üdülőben is. Több egyetemnek és főiskolának van hangversenyrendezésre alkalmas és erre a célra ki nem használt terme. Érdekesek és feltétlenül sikeresek lennének a fiatal, tehetséges előadóművészeink közreműködésével — havonta akárcsak egyszer — itt megrendezett hangversenyek. Hangversenyek rendezése az ifjúság — nemcsak az egyetemi ifjúság — számára egyébként is igen fontos a gyakori koncertlehetőség biztosítása érdekében. Előrehaladott tárgyalások folynak a Népművelési Minisztérium, a Közoktatásügyi Minisztérium, a DISZ központ és természetesen a Filharmónia közös rendezésében tartandó ifjúsági hangversenyek ügyében. Ami az anyagi kérdéseket illeti: több koncert viszonylag olcsóbb koncertet jelent, emellett az eddiginél sokkal gazdaságosabbá kell tenni a hangversenyeket. A rezsiköltségek csökkentésére különösen vidéken van mód, ahol a Filharmónia nagy összegeket fizetett ki személyzeti célokra, holott a hangversenyrendezéshez kis apparátus is elég. A kultúrotthonokban is sokhelyt még üzletként, kereseti lehetőségként kezelik a hangversenyeket. Jelentős megtakarításra számítunk abból, hogy a megvalósuló vidéki koncertekre a minisztérium autóbuszain utaznak majd a művészek. A gyakoribb koncertlehetőség természetszerűleg növeli a művészek jövedelmét, nem is szólva művészi fejlődésükre való jó hatásáról. Mellesleg megoldja a Szervánszky cikkében említett „zenei túlnépesedés“ kérdését is. A közeljövőben rendezzük a zenekari tagok fizetését, a rádiónál pedig szeptember 1-től lép életbe az új, méltányosabb honoráriumrendszer. 7 Kis Ferenc versei Évfordulóra Húsz éve, hogy verselni kezdtem... Éppúgy hiszek, bajban, kudarcon Húsz év alatt, jóban meg rosszban, keresztül, ahogy régen hittem — millió évet öregedtem, lángol a lélek, ég az arcom, az vagyok mégis, aki voltam! hogy forrósítson, lelkesítsen!