Irodalmi Ujság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1956-03-24 / 12. szám - Ruffy Péter: A hallgatag Husztics • Husztics Lajos; Öt Kossuth-díjas (9. oldal) - Dutka Mária: A színpadi freskó mesterei • Varga Mátyás, Nagyajtai Teréz; Öt Kossuth-díjas (9. oldal) - (i. s.): Ember a homokon • Mészöly Gyula; Öt Kossuth-díjas (9. oldal) - Vargha Balázs: A magyarországi humanizmus kora • könyvkritika • Kardos Tibor: Magyar humanizmus; Öt Kossuth-díjas (9. oldal)
1956. március 24. Az idei Kossuth-díjazottak között szerepel a magyar színházi kultúra két, mintegy negyedszázados múltra visszatekintő értékes dolgozója is: Varga Mátyás és Nagyajtai Teréz. A színházi, a színpadi freskó hivatott mesterei. Több mint két évtizede dolgoznak együtt az ország első színházában. Jó iskolát jártak. Az Iparművészeti iskola diplomájával Nagyajtai Teréz az Operaházhoz került, ahol képességei Oláh Gusztáv irányítása mellett szabadon bontakozhattak ki, Varga Mátyás pedig a szegedi Városi Színházhoz szerződött. Nagyajtait Hevesi Sándor némi harcok árán csakhamar átkérte az Operaháztól s rábízta a Szentivánéji álom jelmezterveinek elkészítését. Oláh Gusztáv és Nagyajtai akkor együtt csodaszép mesét álmodtak a Nemzeti Színház színpadára. Kékhajú tündérekkel, sejtelmes olajfaligettel, amelyben ott élt, lüktetett, lélegzett, nyüzsgött a Szentiván-napiholdvilágos éjszaka minden poézisa, bája, humora és groteszksége. Nagyajtai Titánia jelmezét Bajor Gizi óta minden idők Titániái boldogan öltik magukra. Varga Mátyás operettekkel és operákkal kezdte. Abban az időben — mint ahogy beszélik — Bécstől Odesszáig körülbelül egyforma volt az operettek színpadképe. A színpadművészet XX. századi új virágzása nálunk az első világháború után kezdi rügyeit hajtani Sztanyiszlavszkij és Gordon Gray hatására. Varga Mátyás temérdek operettdíszletet festett Szegeden, hiszen harminc bemutatót is tartottak évenként akkoriban vidéken. De tervezett színpadképeket a Bánk bánhoz, a Bohémélethez, a Turandothoz. Ezekben a régi színpadképeiben is megmutatkozik hallatlan stílusérzéke, a veleszületett monti A színpadi freskó mesterei mentális érzék, amely legutóbbi színpadképeit, például a Hamletet és a III. Richárdot is jellemzi. 1935-től azután együtt dolgozik a két Kossuth-díjas a Nemzeti Színházban. Számtalan színpadi sikert segítettek művészi munkájukkal s ennek az odaadó művészi munkának lényegét a nagy közönség előtt, sajnos, függöny fedi. Éppen a legutóbbi szcenikai vitán hangzott el, hogy „színpadképtörténetünk egyáltalán nincs, de igaz, hogy ez a témakör világviszonylatban is elég kezdetleges alapokon áll”. Ők ketten pedig a rátermett szakember fanatikus szívósságával a gyakorlat közben még elméletet is teremtettek és egyben példát mutattak a magyar színpadkép-kultúrának is. Mindketten tettek kirándulásokat a film területére, operett -színpadokra, vidékre, sőt a bábszínházba is. Ahogy szokták mondani a „kisujjukban” van minden, amit a színpadról tudni kell és amit csak lehet tudni. S ennyi ismeret birtokában, a tudásra, a lelkiismeretes tanulmányokra támaszkodva szabadon mozoghat a képzelet, még néha szárnyalhatna is, ha meg nem emésztett, vagy felületesen értelmezett elméleti törekvések sokszor útját nem állnák a bátrabb kísérletezéseknek. Mégis mindketten úgy érzik és arról beszélnek, mennyire más ma a helyzet, az életük, munkájuk s milyen nagy lépésekkel vitte előre fejlődésüket a felszabadulás utáni évtized. — Régen — mondja Nagyajtai Teréz — őszintén szólva untuk a kosztümös darabokat, így neveztük a történelmi darabokat, főleg naturalista játékstílusuk miatt. A megváltozott élet, a változó társadalom s nem utolsósorban az elmélet megtanított benőnket is arra, hogy a dolgok mélyére nézzünk, hogy egy jó színpadi produkció érdekében keressük meg a mélyebb összefüggéseket. Ha valami, akkor a színház valóban kollektív munka. Szorosabb kapcsolatba kerültünk az irodalommal, a művel, amelyet közösen tolmácsol színész, rendező, díszlettervező, világosító s a színház minden dolgozója. Csaknem társszerzőnek érezzük magunkat. Azt hiszem, most a helyes uton jár a magyar színpadkép-kultúra. Szemben a régebbi, dekoratív felfogással és a képzőművészeti látványosság túltengő igényével, a színpadkép, a színpadtér, a jelmez az író mondanivalóját szolgálja. A díszlet háttér, nem öncél. De minden árnyalatnak, minden színfoltnak és színnek megvan a maga jelentősége. Tudatosan használjuk a színeket akár egy freskófestő, hiszen egy mű tónusát, eszmei mondanivalóját színekkel és formákkal is ki kell fejezni érzelmileg, hangulatilag alá kell támasztani. Órákig, napokig tudna Varga Mátyás és Nagyajtai Teréz erről a témáról beszélni. Tudjuk, hogy Oláh Gusztávval együtt nagy részük van abban, hogy még a színházi dekonjuktúra, még Hevesi Sándor erőfeszítése idejében a közönség kezdte megkedvelni a klasszikusokat, s a világirodalom nagyjait egyéni invenciójuk hozzátevésével is közelebb tudták hozni a közönség szélesebb rétegeihez. Több mint két évtizedes munkájuk, odaadó gyakorlatuk egyik kimagasló eredménye Illyés Gyula Dózsa György című drámájának széles, nagyvonalú színpadi körképe, amelynek teréül és hátteréül egy a korra döbbenetesen jellemző reneszánsz falkárpít-so--o-’n+~* alkottak. Dutka Mária Irodalmi Újság 9 ÖT KOSSUTH-DÍJAS A hallgatag Husztics Azt kérdezi az Irodalmi Újság, milyen ember az a Husztics Lajos, aki legutóbb Kossuth-díjat kapott? Menjek ki hozzá és írjam meg. Kimentem. De megírni?! Hol lehet százötven-kétszáz sorban megírni egy életet? Az ember, akit meg kellene ismernem (de lehet?... húsz év!... legalább), előttem ül és hallgat. Ő a hallgatag Husztics Pilisszentivánról. Piros arc, kék kard ruha. S körülötte csend. Az ember a huszadik kilométer után letér a dorogi országútról, s onnan egy kilométerre fekszik Pilisszentiván bányászfalu. Olyan az egész, mintha Gulliver lomhán feküdne egy völgyben. De furcsa Gulliver! Törzse a régi (csupa roskatag ház), de végtagjai újak, frissek, s harsognak a tavaszi szélben. Ilyen a környezet. De az ember? Ez a harmincnyolc esztendős kékkordos, pirosarcú Husztics Lajos? Széket tol alám, azután maga is leül, s néz, megint, lefelé. Izmos és zömök. Fekete. Ruhája választékos, öltözéke az utolsó darabig gondos. Bordó pulóver a kard alatt s cipzáras ing, melynek fecskefarkai elállnak. Nyakkendőt nem visel. Már bele-belekezdenék nemzedékek történetébe: bányász volt apja, nagyapja, öregapja, ükapja. De nem. Az élet mindig más, mint az elképzelések. Az élet csupa fintor. És soha senkinél nem ugyanaz. — Az édesapja? — kérdezem. De nem felel. Még nem tudom, hogy ő ilyen hallgatag, a felesége igazít el. — Lajos! S hozzáteszi: ő nagyon csendes fajta, kérem. Hazajön, megölel, megcsókolja a három gyermeket, leül és hallgat. Hallgat estig, azután elalszik. Ilyen, kérem. Ne tessék haragudni rá. — Az édesapja? — ismételem. — Orosz, huszár volt szegény. — Orosz Huszár?! — Az. De megsebesült, magyar fogságba esett az első világháborúban, s mint foglyot, munkára adták ki az ezerholdas Cukor Márton nyírábrányi nagybirtokos egyik tanyájára. Ott szakács lett szegény. A konyhán dolgozott egy magyar leány, vezetéknév szerint Husztics nevezetű. Ebből a szerelemből született Husztics Lajos. — És milyen volt az a magyar leány? — Ilyen is öregen, vastagon, de arcán a régi szépség még el nem suhant jeleivel feláll a spár mellől a régi lány, a vájár édesanyja. Elment az idő. Eliromlott az élet. Az oroszt Kalaveda Leontinnak hívták, s hű maradva a magyar leányhoz, itt rekedt. Bányász lett Egercsehiben, fia született, aki Egercsehiben lett bányász 1934-ben, s 1938-ban került ide, Pilisszentivánra, az ország másik szegletébe. Az orosz meghalt 31-ben, eltemették Egercsehiben, közel a bányához, egy földhant alá, melynek fakeresztjére enynyit írtak: Kalaveda Leontin magyar bányász, orosz huszár. — S milyen ember volt szegény? — Jó — mondja az öregasszony, az egyik unokával kövér ölén. — Jó, de bánatos. Mindig szomorkodott. Mindig hazavágyott. Mindig hallgatott. S ez a nagy csendés a fiában tovább. De mivel ért el ez a félig orosz, félig magyar, de nyelvében már csak magyar ember a németajkú szentivániak között „nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő” sikert? — Mennyi a napi teljesítménye? Hány kiló szén? — kérdezem, s várom a roppant mennyiséget. De hát az élet! Az élet mindig más, olvasó. — Semennyi — felel a kevésszavú. Mert ő szénbányász ugyan, de nem szenet váj, hanem követ. Ebben érte el a nagy és nemzetközi sikert. A mérnök feltárja az új szénmezőt és nyomában, mint a pionír, megjelenik a hallgatag Husztics: fúr, robbant és rakodik. Mennyit keres ez az ember? Múlt évben volt egy tízezer forintos hónapja. Átlagos havi jövedelme hatezer forint. Tavaly, a bányásznapon tizenháromezer forint hűségjutalmat kapott. Mulasztott műszakja még életében nem volt. Szóval félisten, Grál Szentivánon? Istenek nincsenek. Vannak azonban rendkívüli szorgalmú, percnyi pontossággal dolgozó, s néha esetleg nagyon hallgatag emberek, akik munkájukkal szárnyat adnak az életnek, s fejlődésünket viharerővel lendítik tovább. Husztics szene Pestre jön. Hogy Budapest nem fagyoskodott idén, hogy egyetlen gyárunk sem állt, abban részes ez a dolomit-döntő (nem félisten), de kis óriás is Pilisszentivánról. De hogyan érték el ezt? Valami munkamódszer.. . — Nem várjuk meg, míg a lerobbantott követ elhordják; a robbantás után azonnal újra fúrunk, robbantunk és rakodunk. Egy csak fúr. Egy csak robbant. Egy csak rakodik. A negyedik csak ügyel az óraműre, amely a szorgalom törvényei szerint működik a Zsiroshegy gyomrában és a barátság törvényei szerint a Táncsics utcában. A hallgatag Husztics háromszobás új házát ugyanis nem kőművesek és ácsok, hanem a földalatti barátok építették fel néhány hónap alatt. — És még Kaposvári Gyula — teszi hozzá — a mozdonyvezető. S mivel minden olyan jó, olyan békés, olyan nyugodt, olyan hallgatag, viszolygást érzek és kétkedést: hát ez az ember nem szokott inni? Ez az ember soha nem verekszik? Ez a férfi soha nem dühös? Félek, hogy arca csak másolat. Az eredeti vonásait kezdem kutatni. — Inni nem szokott? — Sört — feleli helyette az asszonya. — És mennyit? — Egy kis hordót egy ültőhelyében. No, lám! A hallgatag... De közbeszól: — Hordó? Az sok. Legföljebb öt litert. — És verekedni nem szokott? — Egyszer — felel megint az aszszony. — Éjjel beléjekötött egy részeg. Megsuhintotta, s szegény párjának kiesett három foga. — Kettő — helyesbít a hallgatag. A hallgatag bikaerős. Egyszer, vízbetörésnél... — ... egyvégben harminchat órát mentett vízben, kimerülten. — Csak huszonnégy volt — feleli Husztics, mert ő dolomitfalban, kézsuhintásban és igazmondásban egyaránt szereti a pontosságot. De mire ideérünk már előtte térdel a kétéves Marika és rendkívüli pontos munkát végez, elcsent babahintőporral szórja teli édesapja kordbársony ruháját. Husztics csak nézi,, de most sem szól. — Mari!, Hogy hívják apát? Marika föl sem néz, változatlan hevességgel szórja a hintőport Husztics felnőtt lábaira, s csacsog: — Kotyut!... Kotyut!... Kotyut!... Mivelhogy ezt a nevet az elmúlt napokban hallotta egynéhányszor. ... Ennyit lehetett feljegyezni róla. De megírni? Óh, megírni! Nem, kedves szerkesztőség, azt nem lehet. Huffy Péter ■pn mindig úgy képzelem magam elé, hogy látom az aranyló homokot is az ember mellett. Úgy is hívtam egy ideig: ember a homokon. Sokféle a táj a mi országunkban és minden tájhoz hozzátartozik egy-egy ember, aki kimagaslik a többiek közül, aki uralja a környezetet. Mészöly Gyula Kossuth-díjas tudós a Kecskemét-környéki futóhomok embere. Futóhomok errefelé végig a Duna—Tisza köze, a legrosszabb, a legterméketlenebb föld, s a tudomány tette aranybányává. Először a szőlő, a gyümölcsös kötötte meg a talajt, itt termett a világhírű barack, s most még egy lépéssel tovább lépett a tudomány. Mészöly Gyula csodálatos paradicsom- és paprikafajtát nemesített ki ezen a homokon. A „kecskeméti törpét“, amely ízesebb, zamatosabb minden más paradicsomfajtánál, magasabb a cukorfoka és a béltartalma. S nem is szedni kell már, hanem lapátolni, olyan bőven terem. Magas, joviális ember, szőke hajú és kékszemű, talán hogy el ne üssön a tájtól, hogy bélyege legyen rajta a vidéknek. Türelmes. S ez igényli a legnagyobb önfegyelmet. Türelmes, mint ember,és türelmetlen, mint tudós. A kettőt persze nehéz összeegyeztetni, nemcsak önfegyelem kell hozzá, de hit is abban, amit csinál az ember. Egy esztendőt kell várni, amíg valamilyen új keresztezési módszer a termésben mutatja meg, hogy ér-e valamit. S ebben a munkában olyan gyorsan elrepül tíz esztendő. Mire felocsúdik a kutató, s számot vet önmagával, azt veszi észre, hogy lassan megöregszik és elfárad. A homok pedig fut tovább, hajtja, fodrozza a szél, mint a sekély vizet. Szükség van hát a tudós türelmetlenségére, arra a folyton felfokozott belső izgalomra, ami arra ösztökéli, hogy minél előbb eredményt mutasson fel. Olyan eredményt, amiből haszna van az egész népnek, ami képes megváltoztatni a táj jellegzetességét, mezőgazdasági kultúráját és kihatással van az ország népének életére. Tudós, ő csak úgy mondja egyszerűen: kutató. Türelmetlensége a kutatóé, nyugodtsága, megfontoltsága a tudósé. Környezete és a környék úgy hívja csak: Mészöly. Vannak sokan, akik személyesen nem ismerik, s mégis egyszerűen Gyulának nevezik. Honnan ez a közelsége a néphez ennek a csendesszavú, szőke óriásnak? Hányszor hallottam a kecskeméti tanyákon, fiatal és öreg parasztoktól! Ezt a Mészölytől láttuk, ők így csinálják ...“ Ez az „ők" sok mindent megmond. Többes számban beszélnek róla, mintha sok Mészöly volna, minden tudós és minden kutató, aki a Duna—Tiszaközi Mezőgazdasági Kísérleti Intézetben dolgozik, a paradicsom, a paprika, uborka és nyári ültetésű burgonya új fajtáinak kialakításán. És így is van ez valóban. Mészöly Gyula, a tudós semmit sem csinál egyedül, minden munkát megoszt az intézet kutatóival. Együtt kísérletezik velük, nem hallgatja el felfedezéseit, nem zárkózik be a szobájába, laboratóriumába, a legteljesebb nyilvánosság előtt dolgozik. A távoli tanyákon élő paraszt TM Kecskemétre igyekezve, a piacra, megáll az Intézet kísérleti parcellái mellett. Leszáll a kocsiról. S végigjárja a paradicsom- és paprikatáblákat. Lehajol, felborzolja a növény levélzetét, megnézi a termést. Együtt aggódik, lelkesedik a kutatókkal, tudósokkal, vajon sikerül-e? Jobb lesz az újfajta paradicsom, mint a régi? Lehet-e majd a homokon is sok burgonyát termelni? És viszi a hírt haza, ha szüksége van rá, viszi a vetőmagot is, hogy ő is megpróbálja, s vele együtt a szomszédok, termelőszövetkezeti tagok, egyéni gazdák. Olyan ez, mint egy görög színjáték, amit a közönség is együtt játszott a szereplőkkel. S ha tudta is előre mindenki, hogy mi lesz a vége, az elmúlt tíz esztendő nem volt küzdelem nélküli. Makacs a homok, mostoha volt mindig a rajta élőkhöz, két marokkal szorította a torkukat. Lám, az ember még erősebb nála. A tudós, a kutató, Mészöly Gyula és mellette sokan mások, akik segítették, s végeredményben az egész környék körülötte, akik összefogtak vele, hittek neki és a haladó tudománynak. Ma már világhírű a kecskeméti törpe paradicsom, a Mészöly által kinemesített paprika és a nyári ültetésű burgonya. * Tíz év kitartó munkáját koszorúzta most meg a Kossuth-díj. Ez a tíz év nyomott hagyott a tájon, megváltoztatta az emberek életét és újabb kutatásoknak, újabb eredményeknek és sikereknek nyitotta szélesre a kaput. (i. s.) EMBER A HOMOKON A magyarországi humanizmus kora Horváth János összefoglaló műve. A magyar irodalmi műveltség megoszlása már több helyen hivatkozott a fiatal humanizmus-kutató Kardos Tibor tanulmányaira. Két évtized telt el azóta, s elérkezett az ideje, hogy számos részletmunka után most már ő írja meg a magyar humanizmus összefoglaló monográfiáját. Horváth János két könyve régi irodalmunkról a maradandó tudományos művek közé tartozik, nélkülözhetetlen ma is, mikor a marxizmus—leninizmus módszerével kutatjuk a múltat. De a tudomány órája gyorsabban jár, mint húsz évvel ezelőtt, vitáinkban új problémák serege sürgeti a szélesebb horizontú, fejlettebb módszerű összegezéseket. Kardos Tibor vállalkozásának — a most megjelent első és a hamarosan várható második rész megírásának —erős alapjai voltak. Részlettanulmányai széltében-hosszában behálózták már a magyar humanizmus korszakát, s feltérképezték minden eddiginél pontosabbat az itáliai forrásvidéket. Új területet tárt fel a huszitizmus hazai hatásainak vizsgálatában: vitára serkentő bátorsággal adott ismert szövegeknek újszerű értelmezést. Példamutató együttműködést épített ki történészekkel, nyelvtudósokkal — nemcsak itthon, hanem a népi demokráciákban is. S frissen és alaposan felhasználta azt az iránymutatást, amit a szovjet világirodalmi és esztétikai tanulmányok adtak. A monográfia célkitűzése, hogy haladó megnyilvánulásokat kutat fel a kor művelődésében, irodalmában — nem is olyan egyszerű. Kétségtelen, hogy a humanista tudomány, irodalom forradalmi fejlődést hozott a középkorral szemben, de megvoltak a maga jellegzetes korlátai és ellentmondásai. A magyar humanizmus népiségét például nem zárja ugyan ki, de erősen korlátozza, hogy ez az eredetileg polgári mozgalom nálunk egy szűk felső réteg ügye volt, ahová polgárok is csak kivételesen kerültek. Demokratizmusnak csak nyomait fedezhetjük fel egy olyan társaságban, amelynek tagjai egytől egyig vezető emberek, s amelyben harácsoló, népnyúzó püspökök lettek hangadók Mátyás halála után. Nemzeti kultúra csírái fejlettek egy olyan irodalomban, amely kezdetben idegen nyelvű volt s lenézte az anyai nyelvet. Hasonlóan negatív az eredmény, az 1514-es parasztháború humanista kapcsolatának vizsgálatánál. Azok a humanisták, akik Dózsáról írtak, kivétel nélkül mind elítélték, legfeljebb odáig jutottak el, hogy a nemeseknek nem adtak igazat. Magának a parasztháborúnak ideológiájában bőven találhatók népi vallásosság elemei, népi humanizmusé azonban aligha. A monográfia végső következtetése, hogy népies humanizmusról csak erős megszorításokkal beszélhetünk. Ez a konklúzió gazdag történeti,, politikai, tudománytörténeti és mindenekfelett irodalmi elemzések során formálódik ki, s végeredményben csak egyike a könyv számos becses tanulságának. A monográfia újszerű, bátran megfogalmazott tételei feltétlenül serkenteni fogják a jövő vitákat. A nemzetközi tudományos segítség — különösen a csehszlovák kutatóké — igazolhat olyan tételeket is, amelyeket a szerző feltevésként kezel egyelőre. A szakszerű tudományos apparátust egy szempontból érezzük hiányosnak. Irodalmi ismertetőt, kritikai vázlatot kellett volna hozzáfűzni a hazai humanizmussal foglalkozó jelentősebb könyvekről. Az olvasó méltán kíváncsi lehet, hogyan summázza bírálatát a szerző Huszti József, Horváth János írásairól — és nem utolsósorban — saját korábbi műveiről. Kardos Tibor Magyar humanizmusával tovább épült a nagy irodalomtörténeti monográfiák pár éve megindult sorozata. A Kossuth-díj koszorúja elismerés az elért eredménynek és serkentés a koncepció betetőzésére. Vargha Balázs