Élet és Irodalom, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1973-11-24 / 47. szám - Gazdag Sándor: Illusztrációk • kép (4. oldal) - Alföldy Jenő: Orvos vagy orvosság? • Csokonai Vitéz Mihály: Egy tulipánhoz (4. oldal) - Nemes György: Tűnődések: Tatarozás | Az eskü értéke | Az én évfordulóm (4. oldal)

Gazdag Sándor: Illusztrációk Orvos vagy orvosság? Aligha van egyszerűbb és áttetszőbb dal, mint Csokonai három strófás, tizenkétsoros költeménye, az Egy tulipánthoz. Egyszerűsége mégis a zárt bimbójú tulipáné: titkai vannak. József Attila fülét sértette például, hogy még szakértők is félrehallják ritmusát — nyolcas-hetes hangsúlyos versként tördelik kerékbe, holott könnyűlábú anakreonirónikusokon iramlik. Szép szóbeli glosszájával néhány hónappal halála előtt öntött tiszta vizet a tulipános pohárba. Két változat maradt fenn. Az egyik 1793-ból, melyet Csokonai föltehetőleg barátja és pártfogója, Földi János feleségéhez írt; a másik éppen tíz esztendővel későbbről, Tartózkodó kérelem címmel, a Lilla-ciklus végleges formába öntött darabjaként. Eredetileg az udvarlás eszköze volt, a szép Földiné kebléhez dörgölődző levél. Tíz évvel később — a költő halálához közel — már nem volt egyéb célja e dallal, mint a hibátlannál eszményibb tökély. Két sorban változtatott mindössze. Az első versszakban a „Te vagy orvossá sebemnek Gyönyörű kis tulipánt” helyébe a „Te lehetsz írja sebemnek Gyönyörű kis tulipánt” került, s a vers utolsó két sora, „Ezer ambrózia csókkal Fizetek csókjaidért” helyett „Ezer ambrózia csókkal Fizetek válaszodért” alakban módosult. A koraibb formában a tulipán „orvossá” vált a szerelem okozta sebnek; virágnyelven szólíttatik föl általa gyógyításra a szépaszszony. A vers végén csókok csereberéjére kínálkozik a poéta — ezer ambróziát ajánl föl a kedves csókjaiért. Úgy módosult a vers, ahogyan emlék lesz az élményből, s ahogy a be nem teljesült szerelem eszményi szerelemmé válik a költészetben. (A vers üzenete időközben Lilla, azaz Vajda Juliska ruhakivágásába is beröppent papírszárnyakon; szerzőjének ott sem hozott több sikert, mint Földinénél.) A „tulipánt” azzá vált ismét, ami önmagában: szál virág, melyet a szerelmes költő az angyali nyílhegy ütötte sebre szorít: írja, medicinája lett, nem asszonyszemélyt rejtegető jelkép. Utalásból jelentésgazdag költői képpé alakult, rejtelmesebbé és többet sejtetővé — éppen érzéki megjelenítő ereje folytán: a sebre szorított virágkehely erotikusabb, mintha csókokról volna szó. Kárpótol az utolsó sor viszontcsókjaiért, melyekben nem lehetett része Vitéz Mihálynak. Alföldy Jenő fa-ET ÉS|»! 1973. NOVEMBER 24. ! Tatarozás benne: a lábát nem teszi be többé a kávéházba. Nyilatkozott a költő. S a riporter az interjú hangulatfestő bevezetőjében ügyesen élt az ellentétek hatáskeltő szembeállításával. A költő József Attila-díjas és az egyik terézvárosi utca „özönvíz előtti, ütött-kopott háza földszintjén lakik”. Az asszony hitt neki, ám másnap hírnök állított be s pihegve szólt: jöjjön azonnal, óriási tömeg áll a Fő téren a kávéház előtt. Nyár volt, a kávéház nyitott ablaka mögött az asztalnál ültek a kártyások, Bródy Sándor apja pedig kint az utcán, az ablak előtt állt s dirigálta az emberét, milyen sajtot játsszék ki. Minden esküjét megtartotta: nem ült le a kártyaasztalhoz, nem vett kártyát a kezébe, s a lábát se tette be a kávéházba. Véletlenül tudom, hogy a költő már évek óta a hegyvidéki zöldövezetben lakik, s csak időnkint jár a szóban levő terézvárosi házba s az ottani földszinti rokoni lakásba. Nyilatkozott az író is. S a riporter (nem azonos az előzővel) az interjú hangulatfestő bevezetőjében ügyesen élt az ellentétek hatáskeltő szembeállításával. Az író József Attila-díjas, s nem lakik villában — írja —, ellenben „egy tekintélyes külsejű, bomló vakolatú társasház második emeletén”. Véletlenül tudom, hogy a társasház körülbelül négy-öt éve épült, egyáltalán nem bomlik a vakolata, takaros, tip-top villaház, s lakói mind öröklakás-tulajdonosok. Mi ez? — tűnődöm. Ha az író lakásviszonyai iránt ilyenfajta szánalmat keltünk, netán az író mellőzése, meg-nem-értése, s így titkos rangja is nagyobb lesz? Lehet, hogy nagyon szabadon adtam itt elő, amit abban a régi könyvben olvastam húsz-harminc évvel ezelőtt, s lehet, hogy semmi sem igaz belőle. De mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy Georges Simenon, a belga származású krimi-író (a megfilmesített Maigret-sorozatból ismerik nálunk), s ki most hetvenéves, s ki háromszor több regényt írt össze, mint amennyi Jókai Mór és Hegedűs Géza együttes életműve, nyilatkozott: soha többé nem nyúl írógéphez, mert nem akarja szaporítani detektív-történeteinek számát. Nem sokkal a nyilatkozat megjelenése után a lapok közölték, hogy hamarosan megjelenik Simenon 1000 oldalas — alighanem életrajzi jellegű — új kötete. Simenon új könyvét nem gépen írta — magnetofonba diktálta. Most már tudom, hogy az esküt mindig szó szerint kell venni. S csakis így. Szó szerint ugyanis mindig minden egyezik. Tartalmilag? Hát istenem... A diplomáciának is ez a legnagyobb problémája. Én is azon tűnődöm éppen, hogy nyilvánosan meg kellene esküdnöm: többé nem veszek tollat a kezembe, hátha így abbahagynám ezeknek a szösszeneteknek a papírra vetését. De már most elárulom: van egy Erika írógépem. // // TŰNŐDÉSEK Kétségbeesetten figyelem, hogy a hiázat, melyben huszonkét éve lakom, s mely 1945 óta golyótépte, vakolata hullott falaival a környék legriasztóbb objektuma volt, nemrég körülállványozták s az IKV megkezdte általános külső tatarozását. A ház fölújítását — legalábbis ezt ígérik — még a tél beállta előtt jobbára befejezik. Mi lesz velem? Jaj, csak egy riporter faggatni ne kezdjen, mert a legnagyobb bajba sodor. , Serupiiféle szánalomra nem szármíthatok. József Attila-díjam ugyan van, de műveim nem érdekesek és tatarozva vagyok. Az eskü értéke Mikor még hittem az olyanmintha-tudományban, cédulák tömegére másoltam ki más olyanmintha-tudományos könyvek okos megállapításait, s huszonhét könyv céduláiból írtam egy huszonnyolcadikat. Akkor a többi között, a századforduló magyar íróinak újságírói tevékenységét kutattam, így jutottam el Bródy Sándorhoz, s rengeteg igaz és hamiskönyvet olvastam el róla. Kettőre évtizedek távolából is jól emlékszem: az egyik az ugyancsak egri születésű Gárdonyihoz fűződő barátságáról és szívszorító összeveszésükről szólt, a másik egy nem ellenőrizhető anekdotikus könyv volt arról, hogyan örökölte bohém természetét, kávéház- és kártyaszeretetét (akárcsak tőle fia, Hunyady Sándor). Bródy Sándor apjáról van szó; szenvedélyes, híres kártyás volt, felesége (Bródy Sándor anyja) nagy bánatára. Egy veszteséggel végződött kártyacsata után Bródy Sándor apja megesküdött a feleségének: soha többé nem ül le kártyázni. Másnap hírnök állított be az asszonyhoz és pihegve közölte: jöjjön azonnal a Fő téri kávéházba, furcsát lát majd. Az asszony valóban furcsát látott: Bródy Sándor apja, míg partnerei ültek, a kártyaasztal mellett állva verte a blattot., Botrány, az asszony sírva hurcolta haza férjét, aki még az éjszaka megesküdött, soha többé nem vesz kártyát a kezébe. Másnap hírnök állított be az asszonyhoz s pihegve közölte: jöjjön azonnal, furcsát lát majd a kávéházban. Az asszony rohant. Bródy apja a kártyaasztal mellett állt, egyik megbízottja ült az asztalnál, kezében a zsugával, s a megbízó irányítása szerint dobálta az asztalra a kártyalapokat. Botrány,, az asszony hazahurcolta férjét, aki szántatlánta gyengeségét, s még az éjszaka megesküdött, a bosszúálló istenre, min Az én évfordulóm 1973: ebben az évben ünnepeltük Petőfi születésének százötvenedik, Csokonai születésének kétszázadik, a főváros egyesítésének századik évfordulóját, voltak ünneplések hatvan-hetvenhetvenöt és nyolcvanéves születésnapok alkalmával, emlékezések halálozásoknak a tizedik, huszonötödik és ötvenedik évfordulójára — jószerével minden napra jut vagy juthat , egy évforduló, csak nagyon kell akarni, háromszázhatvanöt nap ebből a szempontból nem is olyan sok egy esztendőben. Pedig az emberek nem nagyon szeretik az évfordulós cikkeket, a szerkesztők se, magam se szeretem, ahogy a minap írtam, illetve pontosabban: mindnyájan azt nem szeretjük, ha az emlékezés formaságba és kényszerméltatásba torkollik. Ennek kapcsán most azon elmélkedem: ha csak a nagy események és a nagy emberek emléke is ki tud tölteni egy naptárt, mi lenne, ha országos ügygyé tennék a magáneseményekre és a családtagok születésnapjára történő emlékezést? Nem az első tejfog megjelenésének ünneplésére vagy első csókolózásunk kerek évfordulós megemlékezésére gondolok. Azért jut ez eszembe, mert a névtelenekről, a közkatonák cselekedeteiről most is, mindig is hajlandók vagyunk megfeledkezni. Sokfelé a világban hatalmas szobrok őrzik vesztes háborúk hadvezéreinek nevét és emlékét, de a harcban elesett katona ismeretlen és névtelen. Manapság is például az újságból soha nem lehet megtudni: valamilyen alkalomból ki kapott ezüst vagy bronz kitüntetést, mert csak az aranyosak nevét köztik. A történelemben (ezt is megírtam már egyszer) 9999 ismeretlen és örökké ismeretlenségbe rejtőző emberre jut egyetlen egy, akinek nevét fölróják a krónikák. A minap volt kerek száz esztendeje annak, hogy édesapám nevét a Temes megyei Lippán bevezették az anyakönyvbe. Ugyan kire tartozik — rajtam kívül — ez a kerek évforduló? Mikor és kinek kérkedhettem vele, hogy apuka mindössze hat elemit végzett (ez egy időben, ugye, egy darabka nemesi kutyabőröcskével fölért?), szakmája szerint fűszeresinasnak tanult, de otthagyta a szakmát, aztán regrutaideje után bezupált (ez a század végén történt), kilenc esztendőt szolgált a K. u. K. hadseregben, számvivő őrmesterségig vitte (legalább nem kellett egzisztenciáról gondoskodnia), majd elment ügyvédi írnoknak, mert hogy gyönyörű kézírása volt. Ügyvédi Írnok: — ez olyan, mintha ma valakiről azt mondom, gépírónő egy ügyvédi munkaközösségben. Ő másolta a beadványokat, a felzeteket és a külzeteket, írta a jegyzőkönyveket. Ennél nem is vitte többre. Elég sok bajom volt a foglalkozásával: személyi igazolványok, tagsági könyvek kiállításakor mindenki mindig ezt akarta beírni apám foglalkozásaként: (szóval) ügyvéd. Nem (mondtam), ügyvédi írnok. Gyanakodón néztek rám és csóválták a fejüket: mindenki azt hitte, valami suskus van itt. Az én százéves magán évfordulós emlékezésem tehát az, hogy fölidézem apuka alakját. Magas volt, egy fejjel nagyobb, mint én, és soha semiben nem emelkedett mások fölé. Szeretett italozni, cimborákkal vendéglőben üldögélni — egyáltalán nem hasonlítok rá. 1938-ban rengeteg utánjárással kellett kinyomoznom őseit, hogy „leszármazásom alapján” a belügyminisztériumtól állampolgársági bizonyítványt kapjak. Akkor tudtam meg, hogy az apja kántor-tanító volt, anyai nagyapja bádogos. Családjában senki semmi maradandót nem alkotott, kivétel talán egyik fivére, a századelő furcsa selfmade-manje, aki mint műgyűjtő tett szert ismeretségre, gyűjteménye legszebb darabjait a Szépmű-,vészeti Múzeumnak adományozta, én élete végének miseruhagyűjtő hóbortjából egy aranyhímzésű bársonyos miseruhadarabot őrzök bekeretezve. Apám csak őrá volt büszke, négy gyerekére nem lehetett — egyikőnk se vitte semmire. Megérte, hogy hetvenedik évében fölvarrták kabátjára a sárga csillagot; ebből az időből van egy fényképe — sírhatnékom van, ha ránézek. Dús fehér haja van s riadt tekintete azt mondja: mi ez? A fölszabaduláskor még láthatta, hogy négy gyereke közül — véletlenül — senkit nem öltek meg. Semmi, esküszöm, semmi nem fűződik a nevéhez, hiszen az, hogy szép írása volt, nem számít érdemnek. Mégis most évfordulós cikket írok róla, ahogy milliókról lehetne évfordulós cikket írni. Majd — ha megérem — 1975- ben anyuka születésének századik évfordulójára fogok emlékezni, aki ugyanolyan névtelen volt, mint apuka. Az Érmellék egy furcsa nevű községében született, Krasznapacalusán, mely, azt hiszem, akkor Szilágy megyében volt, származása teljes homályba vész, nagygazdánál volt szolgáló, hadd hencegjek, ő nem is hat, csak négy elemit végzett, nehézkesen írt, váratlanul halt meg, férjet negyedszázados özvegységre hagyva. Egy sírban fekszenek, egymás fölé temettettem őket, nagyon ritkán megyek ki a temetőbe, nem gondolok rájuk eleget. Már csak hárman élünk gyerekeik közül, mi még tudjuk, s csak mi tudjuk, hogy ők voltak. Aztán mi sem leszünk, s apuka és anyuka emléke is elmúlik, mint mind a névteleneké, korszakok és nemzedékek millió és millió tagjaié, akik a mindennapok szürke és följegyzésre sem méltó cselekedeteiből megemlékezésre érdemtelenül teremtik meg az élet megszakíthatatlan láncolatának misztériumát. / ta.