Élet és Irodalom, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-05 / 1. szám - Dr. Baráth Etele: Vaskalapos vélemény a nemzeti örökségről • reflexió | Visszhang • Ghyczy Tamás: Kinek a fején van a vaskalap? (ÉS 1989. december 8.) • Dr. Baráth Etele államtitkár, Közlekedési, Hírközlési és Építésügyi Minisztérium (2. oldal) - Román András: Vaskalap vagy rohamsisak • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Bukta Zsuzsa: BUKSZ • Budapesti Könyvszemle (2. oldal)
Vaskalapos vélemény a nemzeti ■ ■ III / //■ ároksepr ő „Világosan látnunk kell, hogy céljainkat nem az intézmények lerombolásával, hanem az intézményes és társadalmi cselekvés észszerű megosztásával és koordinálásai, tudjuk csak elérni”. (Országos Műemléki Konferencia, 1989.) Ghyczy Tamás a Kinek a fején Van a vaskalap című cikkében (ÉS, 1989. december 8.) — bár kissé nehezen követhetően — a következőket állítja: a) Társadalmi szervezet ellenes vagyok, b) nem tartom a nemzeti örökség védelmét jeles és egyúttal társadalmi feladatnak. c) Kísérletet tesz tovább arra se, hogy munkatársaim és főnököm haragját irántam felkeltse. Maga a cikk megírása és annak megjelentetése számomra kiváló bizonyítéka annak, hogy a terjedő irónia, a hatalom legitimitásának úton-útfélen történő megkérdőjelezése, az állam és hivatalainak leépítése már-már megkérdőjelezi emberi kapcsolataink alapvető normáit is. Vitát provokáló partnerem elfelejti bemutatni önmagát, azt a rendkívül egyszerű tényt közölni, hogy ő az Országos Műemléki Felügyelőség dolgozója, és így mindaz, amiért mint „társadalmi aktivista” küzd, hivatali kötelességei közé tartozik. A helyzetet illető alulinformáltsága ezért is kirívó, és valamennyi konfliktusa erre az egyszerű tényre vezethető vissza. De minderről később. Elnézést kell kérnem a tisztelt olvasótól, hogy e válaszomban felhasznált idézetek kivétel nélkül mind saját — az elmúlt hetekben, hónapokban elhangzott — hozzászólásaimból származnak, de, remélem így mondanivalóm tárgyszerűbb, felelősebb és én legalább pontosan idézek önmagamtól· A társadalmi szervezetek és a műemlékvédelem Γ,··· Kétségtelen, hogy az egészséges nemzeti öntudat, a hazafiság, történelmi hagyományaink tisztelete, történelmi múltunk értékeinek megbecsülése irányában örvendetes fejlődés tapasztalható, amelynek következménye az is, hogy a társadalomban fokozódik az érdeklődés múltunk emlékei iránt. Mind több jele mutatkozik annak, hogy a társadalom egyre inkább átérzi a történelmi értékeinkkel kapcsolatban ránk háruló felelősséget, és kész azokért áldozatokat is hozni... A műemlékvédelem jövő feladatainak megvalósítása elképzelhetetlen széles körű nemzeti összefogás, a társadalom széles rétegeinek aktív támogatása nélkül. Míg egyrészről az egyre pluralizálódó társadalmi viszonyok közepette a kormányzati szintű irányítás és érdekegyeztetés szerepe, fontosabb mint valaha, addig az elvi irányítás központi kézbentartása mellett a műemlékvédelem feladatait csak a helyi önkormányzatok és társadalmi erők ediginél is aktívabb részvételével lehetséges megoldani.” (Országos Műemléki Konferencia, 1989.)„... Tárcánk már a kormányzati szintű döntések előkészítésében is egy széles társadalmi réteget képviselő testületre kívánt támaszkodni, az újjászervezett ORSZÁGOS MŰEMLÉKI TANÁCSRa, illetve annak operatív bizottságára. E testület képviseli a műemlékek érdekeit. Az elvi irányítás központi kézbentartása mellett nagymértékben számítunk a műemlékvédelemben a helyi önkormányzatok és társadalmi szervezetek, a műemléki albizottságok, településvédő, szépítő egyesületek és mások aktív részvételére, mindazokra, akik a nemzeti összefogás szellemében képesek erőiket egyesíteni, építészeti örökségünk megóvására.” (Érdekképviseletet a műemlékeknek, Magyar Hírlap, 1989. október 10.) A nemzeti örökségről (A hitelesség kedvéért e szövegrész a Nemzeti Örökség Bizottság alakuló ülésén elhangzott hozzászólás hanganyaga alapján készült, ezért némileg „zaklatottan hangzik.) „Úgy érzem, hogy itt az ideje, megérett a helyzet arra, hogy a nemzet örökségéről — így általában kulturális örökségünkről — komolyan, nyíltan és valós társadalmi összefogás talaján tudjunk beszélni. Véleményem szerint ki kellene tágítani a nemzeti örökség bizottság működésének határait és nemcsak területileg, hanem teljes tartalmában át kell tekinteni, nemzeti örökségünknek milyen összetevői vannak. Ennek csak egyetlen része — nyilván nem értéktelen része — az épületvagyon, amely fennmaradt és rendelkezésünkre áll. Ezt azért szeretném felvetni, mert egészen biztosan olyan állami szerv nem lesz soha, amely ezt a maga teljességében össze tudja fogni, vagy ha igen, abból biztosan nagy badarság következne. Hiszen ezen örökség mindegyik elemének megvan az a maga sajátossága, amely valamely szervezet, például a Néprajzi Múzeum, az Iparművészeti Múzeum vagy a Műemléki Felügyelőség hatáskörébe helyezhető. Hiányolok azonban egy olyan átfogó — akár az Alkotmányban megfogalmazott — tételt, vagy olyan általános törvényt, amely ennek a nemzeti kulturális örökségnek a sorsával foglalkozik, és megpróbálja definiálni a védelem és alkalmazás magatartás formáit. Úgy gondolom, hogy kiemelkedő nemzeti tájaink esetében is nem a táj szépsége az egyedüli érték, hanem azzal a társadalmi egységgel együtt alkot nemzeti kincset, amely ezt az értéket létrehozta, és amelyik abban él és az örökséget hordozza, fejlesztveőrzi. Szeretnék utalni a határon kívül élő magyarság által kialakított szintézisre, amellyel megéli ezt a történeti, épített, természeti és társadalmi tájat. Nem tudom másképpen nevezni. Azt szeretném megkérdezni tehát, hogy a jelenlévők igen széles körű tapasztaltsága, műveltsége, kultúrája és felelőssége alapján nem lehetne-e ezt a célt társadalmi úton elérni, visszautalva arra, hogy biztos nem lehet állami feladat, csak össztársadalmi feladatként végezhető el és annak irányítása is csak egy társadalmi bizottság kezében lenne hiteles. (Hozzászólás a nemzeti örökség alakuló ülésén, 1989, Budapest) Ezt követően a nemzeti örökség tartalmának egy általam — némileg improvizált — vázlatát kíséreltem meg összefoglalni. A javasolt vázlat némileg tágabb volt, mint az UNESCO Világörökség Bizottságának ajánlása, mely szintén felöleli a zene, az irodalmi élet, a művészet, a műveltség, a vallási és nemzeti kultúra, az oktatás és műveltségfejlesztés, a magatartáskultúra, a hagyományok, szokások területét és még számtalan ide sorolható más kulturális kérdést is. Újra idézve az ülésen elhangzottakból: „összefoglalva javaslatomat: szeretném kifejezni, hogy mi, akik a minisztériumban az ügyeket »adminisztráljuk«”, maximálisan örülünk, támogatjuk a bizottság munkáját, különösen akkor, ha a megfelelő kompetenciák tisztességes elhatárolásban jelennek meg. Azt szeretném kérni, gondolja meg a bizottság, nem volna-e értelme egy olyan felhívással élni, amely a nemzeti örökség általános összefoglalását adja, azt keretként fogalmazza meg, és amelynek rendje szerint mindenki a saját tevékenységi területén elvégzi a kötelességét. Én úgy ítélem meg, hogy egy társadalmi bizottságnak lehetne egy ilyen emelkedettebb szándékot kinyilvánítani és ezzel egy új össztársadalmi értékrendet is megfogalmazni. Ennyit a vita tartalmi kérdéséről. Az eljárásról: Sajnos Ghyczy Tamás cikkéből egyértelműen kiderül, — remélem előző kivonatok is igazolták —, hogy a magyar műemlékvédelemmel kapcsolatos, annak kiemelkedő rendezvényein történt hivatalos megnyilatkozásaimat nem hallgatta meg. A magyar műemlékvédelemről szóló, a Magyar Hírlapban megjelent interjút el sem olvasta, a városvédők pécsi konferenciáján pedig nem is volt jelen. Cikkének megírásakor valami nyilvánvaló harag űzhette, miután az ezekről szóló írásos és hanganyagokat sem olvasta el vagy nem hallgatta meg, továbbá a legutóbbi — a nemzeti örökség bizottságának alakuló ülésén — elhangzott hozzászólásomat sem figyelte, illetve az arról készült dokumentációkat nem ismeri. Legfontosabb és legautentikusabb forrásának a Kertészet és szőlészet című lapot tartja, amellyel kapcsolatban felhívom figyelmét, hogy a hivatkozott rövid cikk szerzője Biza Klára, újságíró, nyilván szívesen áll rendelkezésére, hogy elmondja, rövid híradása téves információn alapult. Soha, semmilyen fórumon és semmilyen formában nem nyilatkoztam, hogy a műemlékvédelmi szakma mélyre sülylyedt volna, soha semmilyen formában nem mondtam, hogy ez ügyben egyedül érzem magam. Ezt annál is kevésbé tehetném, mivel röviddel minisztériumba érkezésem után első javaslataim között szerepelt egy előzőleg nem létező műemléki osztály felállítása, ezt követően az Országos Műemléki Tanács munkájának felújítása, melyben részt vesznek a legjelentősebb, a tárgykörben érintett intézmények képviselői és független szakértők. Valamennyi, a témával kapcsolatos szakmai döntést olyan operatív bizottság segítségével hoztam meg vagy készítettem elő, amelyben túlsúlyban vannak a kultúra minisztériumunktól független képviselői. E munka eredményei a Műemléki Törvény szabályozási koncepciójának tervezete, a kiemelt értékű műemlékek védelmének elveire vonatkozó ajánlások és az Országos Műemlékfelügyelőség munkája továbbfejlesztésére készült elgondolások stb. Fentiek igazolják, hogy igen meglepő volna, ha magam választotta partnerektől függetlenül, egyedül, magányosan kellene dolgoznom vagy ha erre utalóan megjegyzéseket tennék. Végezetül, a vitát provokáló levéllel kapcsolatban a legsajnálatosabb az, hogy a cikkíró a birtokába jutott levelekből az állásfoglalások lényegét érintő mondatokat „elfelejti” idézni, és a kiragadott idézetek — mint ahogy az lenni szokott —, a szövegkörnyezetet nélkülözve, csak az idéző, esetleg eltorzult következtetéseit képesek közvetíteni. Ezért engedtessék meg, hogy a HNF Honismereti Bizottság felhívásával kapcsolatos kifogásomat, mely a cikkíró három pontja után következett konkrétan, én ismertessem: elhibázottnak tartom, hogy a műemlékvédelem tevékenységét kiegészítendő a HNF-nek részt kell annak hivatalos részeiben is vállalnia. Mindezt akkor teszi a felhívás, amikor jól ismertek a hazai műemlékvédelem eredményei. Nem tudok egyetérteni a felhívással azért sem, mert olyan feladatokat kíván a HNF hatáskörébe vonni, amelyek hatósági jellegük miatt nem háríthatók át. Tisztán látni kell, hogy államigazgatási szerv feladatai ilyen formában társadalmi szervezetre nem háríthatók át. Érthetetlen számomra a felhívás kezdeményezése egy olyan időpontban , amikor az azt inspirálóknak — már csak hivatali beosztásukból következően is — tudomásuk van arról, hogy minisztériumunk és az OMF közös munkájában (a műemléki törvény előkészítésével összhangban) folyamatban van az ország kiemelkedő jelentőségű emlékanyagával összefüggő szabályozás megalkotása és ezen emlékek listájának összeállítása. Még kevésbé ötletes, és jószándékú, hogy a hivatkozott emlékeztető hat pontjából Ghyczy Tamás egyet emelt ki, ezért Kedves Olvasó, hadd közöljem a további ötöt. — „a KöHÉM a kiemelt emlékek kezelésére vonatkozó javaslatát és ahhoz tartozó listát megvitatásra meg fogja küldeni a Honismereti Bizottságnak, — ugyancsak megküldi a KöHÉM a műemléki törvény tervezetének koncepcióját is, — a közös feladatokban és célokban szükséges kölcsönös és megfelelő informálásokra a jövőben több gondot kell fordítani; erre mód nyílik például az Országos Műemléki Tanácsban és a Honismereti Bizottságban egyaránt tagként tevékenykedő dr. Román András személyén keresztül is. — helytelen és káros volna, ha az Országos Műemléki Tanács célkitűzéseit és tevékenységét a Honismereti Bizottság munkája esetleg hatásában csökkentené, ehelyett az összehangolt munka kívánatos, s a konfliktushelyzet feloldására a KöHÉM mindent meg fog tenni.” (Emlékeztető a kezdeményezett egyeztetésből, 1989.) Remélem, előzőekből is kiderül, hogy sem én személyemben, sem munkatársaim a hivatalban, nem tartjuk magunkat egyedül jogosultnak, hivatottnak és kompetensnek, és különösen nem egy olyan bonyolult, általános érdekeket érintő kérdésben, mint a Nemzeti örökség és annak részeként a műemlékek védelme. Meg kell végül mondanomm, hogy én, aki mindössze tíz hónapja hordom a hivatali „vaskalapot”, mindig örömmel fogom venni azon hivatalnokok kioktatását, akik azt életük sokkal hosszabb időszakában viselték és viselik, és örömmel emelem meg partnereim előtt egyébként is szorító vaskalapom, ha végre valami érdembről, például a nemzet örökségéről lesz szó. Dr. Baráth Etele államtitkár, Közlekedési, Hírközlési és Építésügyi Minisztérium VISSZHANG Vaskalap vagy rohamsisak ., Netán: a tejbeesett légy. Mert..hggy., Ráday..Mihály„és dr. Horler Miklós vitájába én is úgy cseppentem bele akaratomon kívül, , mint az a bizonyos kétszárnyú a fehér folyadékban. Ghyczy Tamás munkatársam, jelentős műemlékvédő akciók fő szervezője (vagy volt munkatársam? hogyan kell fogalmaznom? amikor írom e sorokat, még kollégám, de mire megjelennek, éppen veszi — önként, marasztalás ellenére — a munkakönyvét, hogy búcsút intsen a műemlékvédelemnek) szükségesnek látta, hogy a tudós Horler és a próféta Ráday vitájába kinek a fején van a vaskalap? címmel (ÉS december 8.) belekeverje azt a Nemzeti Örökség Bizottságot, amelyik ügyvezető elnökének lennem nagy tisztességként megadatott. „A Nemzeti Örökség Bizottsága egyébként november 28-án megalakult, megkezdte munkáját. De erről majd máskor.” — fejezi be írását Ghyczy. Nekem legyen szabad most, legalábbis szemelvényesen. Az alakuló ülésen húszan adták elő véleményüket, határozott igent mondva ezzel a bizottság létjogosultságára, a parlament illetékes bizottságának képviselője — beteg lévén — hosszú, konstruktív telexet küldött. A húsz között volt Baráth Etele államtitkár s jobb keze, Darányi László főosztályvezető is. Szavaikból bizalom és biztatás csendült ki, arról téve tanúságot, hogy rájöttek: korábban egyoldalú információra alapozva voltak bizalmatlanok. Az ülésen konszenzus uralkodott, nem voltak frontok, csak okosan és korrektül vitatkozó nézetek. Miközben Ghyczy cikke ezt az akaró egyetértést kezdi ki, mai divatszóval élve: csúsztat. Nyári, őszi, szűk kör számára írt leveleket idéz, nagy nyilvánosság előtti új, komoly szavakról hallgat. Ma már kezdjük tudni ebben az országban: a történelmietlen féligazságok még negyedek se. Noli turbare circulos OMF — írja a társadalmi tevékenység gúnyos prókátoraként Ghyczy Tamás. Hadd fitogtassam én is deákos műveltségemet: Inter arma silent musae. Hozzáteszem: nem csak a múzsák, hallgatnak a műemlékek is. Így hát nemcsak a vaskalapot tartom veszélyesnek, hanem azt is, ha valaki rohamsisakot ölt. Kiváltképp olyankor, amikor nem hadakozni, hanem dolgozni kellene. Éppen ezért azt javasolom műemlékes barátaimnak, hagyjuk már a vitát és a vagdalkozást, öljük fölös energiánkat hasábosabb munkába. Könnyen javasolhatom, mert íme, én már letehettem voksomat a vitában. Román András BUKSZ A címben olvasható szó egy új folyóirat, a Budapesti Könyvszemle rövidítése. Ez a rövidítés szóviccnek tekinthető: az angol books szó fonetikus átiratát is jelentheti, ugyanakkor a bukás lehetőségére is utal, amivel most már mindenkinek szembe kell néznie, ha könyvvel a nagy nyilvánosság elé lép. A folyóirat címe valójában utalás a szellemi elődnek tekintett Budapesti Szemlére, másrészt a külföldi mintákra, a könyvismertetésekkel, kritikával foglalkozó New York Review of Books-ra és a hasonló, londoniakra. Ezek a lapok a város nevét is a címükben hordozzák, nem azért mintha csak az abban a városban megjelenő vagy ott születő könyvekről írnának, de mindenesetre utalnak arra a környezere, amely a lapot támogatja. Az új, negyedévenként jelentkező folyóiratról Klaniczay Gábor felelős szerkesztőtől megtudtam, hogy kizárólag könyvkritikával foglalkoznak majd. A Könyvvilág című, havonta megjelenő lappal szemben, ahol népszerűbb formában informáló, rövid ismertetések jelennek meg, a BUKSZ mély, értékelő, elemző bírálatot ad közre. Különböznek a Kritikától, a Valóságtól, a Holmitól, a Janustól és a többi olyan folyóirattól is, melyek ismertetéseket is közölnek, mert az egész lap csak bírálattal foglalkozik. Ezért megpróbálják a könyvpiacon megjelenő, társadalomtudományi témájú magyar művek, illetve fordítások összességét áttekinteni és bírálatban részesíteni. A folyóirat bírálat-rovatában nem feltétlenül egy könyvvel foglalkoznak, hanem adott esetben könyvek csoportjával is. Az első számban például Fügedi Erik a Szent István jubileumra született könyvek kapcsán az egész magyar középkor-kutatásról mond ítéletet. Erős Ferenc pedig a magyarországi Freud recepciót rajzolja meg az utóbbi években megjelent ilyen tárgyú könyvek alapján, de ha egy-egy könyvről szól az ismertetés, akkor is nagyon részletes és mély elemzés készül. A probléma rovatban egy-egy tudományág aktuális kérdéseiről, a hozzá kapcsolódó iskolákról írnak a szerzők. Így a decemberi számban többek közt Niedermüller Péter cikke a néprajztudomány jelenlegi problémáit tanulmányozza. A lap tematikai határoltságot vállalt magára azzal, hogy csak társadalomtudományi művekkel foglalkozzanak. Így a mostani kaotikus helyzetben remélhetőleg rendet vágnak, s egy társadalomtudományi kritikai szemle megszületésének lehetünk tanúi. A BUKSZ célja, hogy a különböző tudományterületeknek az érintkezéseit, szempontjainak egymásra vonatkoztatását mint egy manapság termékenynek tűnő módszertani szempontot állandóan napirenden tartsa, vitákat keltsen, megpróbálja a minőség iránti követelményeket bekapcsolni a tudományos közéletbe úgy ,hogy az valamimilyen mozgást eredményezzen. Bukta Zsuzsa 1990. JANUÁR 5.