Ellenőr, 1871. október (3. évfolyam, 364-389. szám)
1871-10-01 / 364. szám
a másikat ámítónak nevezvén s a tollrajz-sorozatot egészen magának vindikálván. Az akadémia ülésén is nagy vita folyt Abul- Wefa arab csillagász fölött, kiről nem rég a „Journal des Savants“ tíz czikket közölt Biotur tollából. Az akadémia ülésén Chasles mutatta be a nevezett bagdadi csillagászt és ötven sorából bizonyította, hogy Abul-Wefa a hold elméletéről szólva, fölfedezte annak egyenlőtlen mozgását, nem mulasztván el kiemelni, hogy ez nevezetes történelmi tény a tizedik századból; mindezt Sedillot orientalistának köszönhetni, ki az arab tudós művét kiegészítette és lefordította. Bertrand meg kimutatni törekszik, hogy az egész arab tudós nem több Ptolemeus szabad másolójánál, bármily híres lett legyen is hajdanánában a fényes Bagdadban. S mellesleg érintő Charles tekintélyét lerontandó, hogy Pascal és Newton levelezéseinek ügyetlen hamisítványával mennyire felültették volt a kitűnő kéziratgyűjtőt. Végül a franczia csillagászat feje Verrier világos beszédében kimutatja minden kétséget eloszlatólag, hogy Abul-Wefa idejében a hold változás néven ismeretes harmadik egyenlőtlen mozgása és ennek törvénye ismeretlen nem volt. A beszédet nem ismertetem, mert az magában egy rövid csillagászat. Midőn a termet az oszló tudósokkal elhagynám, egyik azt kérdi a másiktól. — Ugyan miért csináltak Abul-Wefa-ból oly nagy dolgot? — Egyszerű — felelt a kérdezett — Biót írt, Charles beszélt Abul-Wefa-ról, mert Sedillot a közelebbi választáskor be akar jönni az akadémiába, s mi pedig Abul-Wefa hátán kiporoztuk Sedillot urat. Oh hiúságok hiúsága! Ezen történeti kiporozás mellett álljon azon anya, ki egyik faluban leányának irgalmatlan kiporozását végezte, midőn egy járókelő kérdvén, miért veri gyermekét oly kegyetlenül,’igy válaszolt: — Hogyne, mikor ma a köztársaság padján ült. — Hát micsoda a köztársaság padja ? — így hívja a tisztelendő ur azt a padot, melyikre a gyerekeket ülteti, ha nem tudják a kátéból beczkéjüket. A mint látható, az illető úgynevezett tisztelendő nem oly ostoba, mint semmirekellő. U. G. Az alföldi vasút megnyitása. ív. Az eszéki vár. — Az eszékiek plum desideriuma. — Horvát- Slavon néphangulat — Újra magyar területen. — Dárdától Mohácsig — Tisztelgő küldöttségek és szónokok. — A hajón. Az eszéki bankettel, melynek részleteit tegnap vette az olvasó, a megnyitás hivatalos ünnepélyességeinek sorozata tulajdonképen bezáratott. A csütörtöki nap visszautazásra volt szánva, és tíz órakor délelőtt már elhagyta volt vonatunk Eszéket, melynek szürke várfalait legtöbben közülünk csak ekkor látták először. Az eszéki vár, mely az egykor hírneves Vauban- rendszer szerint épült, hatalmas erősség lehetett a messze hordó vontcsövű ágyuk föltalálása előtt. Hogy most sokat vesztett jelentőségéből, az kétségtelen. Fontossága ez idő szerint csak rendkívül előnyös stratégiai helyzetében fekszik, korántsem pedig azon régi bástyákban, árkokban és fölvonó hidakban, melyekkel oly bőven van ellátva. Valóban erős várrá csak új külerődök építése által lehetne tenni Eszéket. Bár soha ne lenne erre szükség, már magának a városnak érdekében is. Az a pár órai idő, melyet Slavonia fővárosában töltöttünk, természetesen senkit sem jogosít föl közülünk arra, hogy véleményt mondjon az eszéki lakosság hangulatáról. Annyit azonban hallottunk a bankett alkalmával, hogy a polgárság körében nem uralkodik sok rokonszenv a magyar országgyűlés iránt, mely még mindig késedelmeskedik megszavazni az eszék-bródi vasútvonalat. Az eszékiek nagy előnyöket remélnek e vonaltól városuk kereskedelmére nézve, s a közlekedési miniszternek alkalma volt értesülni eszéki tartózkodása alatt a legközvetlenebb forrásból, mennyire szívén fekszik e város lakosságának az eszék- bródi vonal kiépítése. Egy valóban feladata színvonalán álló kormánynak első kötelessége volna oda hatni, hogy minden vidék anyagi érdekeinek elégtétessék. Nálunk főleg, hol a nemzetiségek igényei oly nehéz próbára teszik az államférfi politikai tapintatát, a kormány sokkal könnyebben tarthatná meg álláspontját, ha anyagi téren megtenne minden lehetőt a nemzetiségi érdekek kielégítésére. Mire való tápot nyújtani a magyarellenes agitátióknak egy vasútvonal megtagadása által ? Ha az eszékieknek a Bród-féle vezető vonal kell, hát isten neki adjuk meg nekik e vonalat. Az emberek rendszerint akkor válnak a legnagyobb ellenségekké, ha anyagi érdekeiket hiszik, vagy látják megrövidítve. Hogy Horvátországban és Slavóniában a földnép nagy zöme nem táplál semmiféle gyűlöletet sem Magyarország iránt, az ép oly kétségtelen, aminő bizonyos, hogy egy délszláv állam eszméje nem kísért másokban, mint egy csomó idealista politikus agyában, hogy éles kifejezést ne használjunk. A horvát vagy a slavon parasztra nézve az illyr állam eszméje ép oly érthetlen valami, mint ha a trigonometria legbonyolódottabb tételeit hallaná magyarázgatni. Ha ez a nép annyira ellensége volna Magyarországnak, mint bizonyos oldalról elhitetni akarnák, akkor nem hallottuk volna Erdődtől Eszékig minden állomáson azokat a szívélyes zsidókat, melyek a magyar és horvát lobogókkal díszített vonatot fogadták. Lehet ugyan hivatalos pressióval ovatiókat rendezni, de nem lehet oda kényszeríteni a tömeget sohasem, hogy meggyőződésének, vagy legalább is érzelmeinek ellenére örömujjongva tüntessen. Dárdánál érintettük az első magyar állomást, miután még az eszéki vár falai alatt átrobogott vonatunk a szilárd és ízléses Drávahidin. A tájék, mint Baranyában általán, úgy itt a vonal mentén is kellemes és változatos látványt nyújt. Még mindig zöld rétek után erdőség következik, melynek lombos cserfái két oldalról hűs árnyékot vetnek a pályára. A mint hallottuk, itt egy nagy földrész Albrecht főherczeg birtokát képezi, s egy velünk utazott szegedi polgár fölemlíteni sietett, hogy ezen erdőségekből sok száz öt fát szállít évenkint az alföldi pálya Szegedre, és onnét tovább az alföld fátlan rónáira. Dárdánál újra megkezdődtek a hivatalos tisztelgések az elmaradhatlan éljenzéssel és Rákóczy-indulóval. Akiben érzék van a komikum iránt, az ily alkalomkor bő anyagot talál a gyönyörködésre és olykor a malitiára is. Mert hát egészen vígjátékba való jelenet, midőn előáll X. vagy Y. megyének vagy városnak legelismertebb tehetségű szónoka, hogy elmondja szorongás és verejtékhullatás közben mondókáját, mely bizonyára több fejtörésébe került, mint egy-egy kiválóbb parlamenti szónoknak a legkörmönfontabb politikai beszéd Baranyávál-Monostoron nehéz volt megtartanunk a komolyságot egy ily tisztelgő szónok beszéde közben. A speech elmondója egy katholikus lelkész volt, ki kevéssel a vonat megérkezése előtt jobb ügyhöz méltó ügyességgel csúsztatta be kész diktióját kalapjába, melynek nagy karimái épen alkalmasak voltak e műtét végbevitelére. Képzelhetni e derék férfiú zavarát, midőn a miniszter két ízben szólita fel őt kalapja föltevésére. Habozott, sáppadozott, hanem végre elég lelki erővel bírt a gordiusi csomó kettévágására, és beletekintvén kalapjába, imigyen kezdte beszédét: „Méltóságos társasági koszorú!“ No de a szándék jó volt, és ez megbocsát sokat. A tisztelt férfiú mindenesetre büszke lehet rá, hogy oly megszólítást használt, mint tudtunk szerint előtte még nem alkalmazott szónok Magyarországon. Villánynál véget ér az alföldi pálya, miután itt a pécs mohácsi vasúttal egyesül. Itt a nem fővárosi vendégek elhagytak bennünket, hogy Eszéken át visszatérjenek tűzhelyeikhez. Egy utolsó kézszorítás, egy utolsó búcsúszó és aztán a két vonat két különböző irányban robogott tova. Dél volt, mire megérkeztünk Mohácsra, honnét a körülbelül negyven tagra apadt társaság a Dunához sietett, fölkeresendő a „Fiume“ nevű magyar társulati gőzhajó kabinjait. Szóljunk még azon kedélyes lakomáról is, mely asztalnál tartotta a vendégsereget 4 órától egész kilenczig ? Toasztíroztunk mindannyian — jól-roszul, akitől hogy telt — a hazára, a politikai pártok társadalmi érintkezésére, a horvátokra, a francziákra, a törökökre és tán a tatárokra is, elismerve nyakas baloldali létünk daczára, hogy ez egyszer a miniszter találta fején a szeget, ki a magyar sajtóért , a magyar nőkért ürítette poharát. És ezzel hadd legyen befejezve azon út története, mely vajha záloga lehetne Magyarország fölvirágzásának és nagyságának a haza anyagi érdekeinek terén. Borostyáni Nándor, Birky József veszprémmegyei volt II. alispánt; a pápai törvényszékhez Martonfalvay Elek pápai ügyvédet ; a nagy-kanizsai törvényszékhez Vasits Antal kanizsai városi törvényszéki ülnököt; a gyulafehérvári törvényszékhez : Joksman Nándor alsó fehérmegyei főbírót s a nagyenyedi törvényszék elnökét; a nagyenyedi törvényszékhez : Halmágyi Sándor kolozsvári úrbéri törvényszéki elnököt; a segesvári törvényszékhez : Sastai Miklós fogarasvidéki törvényszéki elnököt; a medgyesi törvényszékhez : Binder Lajos jogtudott végre a tordai törvényszékhez : László György deési úrbéri törvényszéki elnököt nevezem ki. Kelt Fóthon, 1871. évi September hó 27-én. Ferencz József, s. k. Bittó István, s. k. A horvát-szlavon megyei törvényszékekhez ezennel kinevezem: ideiglenes I-ső osztályú ülnökökké; Varadmegye törvényszékéhez Seunik Vincze Ilic osztályú ülnököt; Körösmegye törvényszékéhez Szává Ede IIod osztályú ülnököt s egyszesmind államügyészt; — és Zágrábmegye törvényszékéhez Szakács Bartal báni táblai tanácstitkárt és állam-főügyészi helyettest , ideiglenes IIod osztályú ülnökökké , Varasdmegye törvényszékéhez Stojanovits Mihály tanácstitkárt, és Verőczemegye törvényszékéhez Mihalics Ede ügyvédet, megbízván őt egyszersmind az államügyészi teendőkkel. Kelt Gödöllőn, 1871 évi September hó 26-án. Ferencz József, s. k. Gróf Pejácsevich Péter s. k. Bedekovich Kálmán, s. k. TÁRCZA. Századok múlva. (A hét viszhangja helyett.) A jövő Pest! Igen a jövő fővárosáról kell elmélkednünk, mely száz év múlva vagy talán még sokkal meszszebbi időben emelkedik a Duna mellett, a Rákosnak akkor is mint most őshitű homokjára. Lehetetlen egy sokkal későbbi t’estre nem gondolni most, midőn e sorokat írva tudjuk, hogy azt holnap mélyen a föld alá rejtik, a honvédmenház alapkövének belsejébe. Ma tehát nemcsak a jelenlegi nemzedéknek írunk, hanem egy másik következő nemzedéknek is, mely majd egyszerre rá akad véletlenül a kőre, s annak rejtekében az „Ellenőrre“ meg a többi pesti lapokra, melyek 1871. október 1-jén megjelentek. De ugyan mit lehetne ennek a nemzedéknek írni ? Ugyan ki ismerné annak ízlését ? Várjon ha elmondanék helyzetünket, nem találná e azt mulatságosnak. Ha szólnánk csak a legutóbbi napok történetéről, nem oly oldalunkat mutatnák-e be, melyet a későbbi idő már összevissza ostorozott ? Hogy tanulságot nyújtsunk neki saját fogyatkozásunkban, az talán mégis derogálhat nekünk, kik oly fennen beszélünk a jövőről, s mégis mindjárt a jövővel engedjük magunkat megfélemlíteni. Avagy derogálhat eseménydús napjainknak is, melyekben minden ami történik, a jövő érdekében történik, mint azt a fennen hangzó uralkodó szózat hirdeti nekünk, barátainknak és érdekeinknek. De hát épen azért minden a jövőért történik, épen azért majd csak meghagyja azt a jövő is, elrongyoltan, félredobva vagy pedig épen és megerősödve. Politikánk a jövő politikája, mely előre látónak mondja magát, s azért óvatos. No jövendő, te vagy tehát a legilletékesebb biró. Szólj valóban óvatosság vagy félénkség volt-e, mely vezette. Te immár tudhatod, hogy megerősödtünk-e általa vagy elcsenevésztettünk. Te tudhatod, ki e követ kiveszed, hogy meddig vezettek bennünket Magyarország újra teremtői, (mert igy neveztetnek a mi vezéreink, s ezenkívül bölcseknek i s hová vittek ? Te tudhatod, hogy ha megtört hatalmuk, hasznunkra volt-e vagy kárunkra. Ismeretlen jövő, te ítélhetsz azok fölött, kik megközelítésed felé vezettek. Te tudod már, hogy kik jártak a biztosabb utón. Te jól ismered azokat, kik legközelebb álltak hozzád. Te ítélni fogsz még Thaisz főkapitány fölött is, ki communemozgalmakat fedezett fel, valamint ítélni fogsz a commune fölött is. Irigylésre méltó helyzetben vagy akárki, aki ráakadsz erre a kőre s abban az összes lapokra, melyeknek százféle véleményét, s a mennyi annyi ellenmondását össze tudod egyeztetni, légy bár akármily tudományos régész, ki talán mohos romok közt botorkálsz; légy bár a jövő Pest közmunkatanácsának férfia, ki egy uj boulevard kisajátítási vonalából dobod félre a falakat, melyek e köre támaszkodnak; légy bár egy napszámos, ki uj épület alapját ássa. Bizonyosan bölcs vagy hozzánk képest, s följogosított, ítéletet mondani Andrásy Gyula grófra úgy, mint ifj. Pulszky Ágostra. Most még a ki ítél fölöttük, és nem a részükre, az mind tévedésben van, és vak. Te már tévedhetlen lettél. Te neked már fölnyiltak szemeid, s láthatod, hogy vájjon rózsaszin-e ez a numerus „1867.“ Bizonyosan tudni fogsz belőle valamit, s ha épenséggel nem ismered, mert tán nem foglalkoztál életedben semmiféle krónikával, akkor kérdezősködjél utána. Okvetlen találsz olyat, aki el fogja neked mondani, hogy egy ország újjászületésének esztendeje , hogy ez azon szerencsés szám, melylyel egy nemzet megnyert mindent, amit csak óhajtott. Meg fogod érteni aztán, hogy egy mindent megnyert nemzet függetlensége és szabadsága miben áll. Igen tanulságos dolog. Azt az egyet főkép jegyezd meg, hogy ez a mi korunk nagyon háladatos. Ez a kő sem más, mint a háladatosság oltára. Volt egy idő, (fölösleges megnevezni, hogy mikor, bizonyosan tudsz felőle eleget) midőn jogai védelmére fegyvert ragadt az egész ország, s a szabadságharczok egyik legnagyszerűbbjét csatázta végig. Erre az időre büszkén emlékezett vissza mindenki, mert e harczok avatták föl hosszas senyvedés után az erőteljes nemzetek közé. És mikor eljött az idő, melyről följegyezve találhatod, hogy visszaadta a nemzetet önmagának, midőn rendelkezhetett akaratával és pénzével, akkor a nemzeti képviselet eltaszította egyik kezével ama harcrok elszegényült vitézeit, özvegyeit és árváit, míg másik kezével százezreket pazarolt azok számára, kik a nemzet halálos ellenségei voltak. Ezt az épületet aztán, melynek alapfalában találtad e követ, fillérekből gyűlt adomány útján emelték, hogy a szabadságharcz elszegényültjeinek fedelet adjon — nem a nemzet, hanem egyesek könyörülete. Napjainkban ilyen a nemzeti nagylelkűség. De nem beszélünk veled sokat, mert képzelheted, hogy unalmasoknak tekintethetünk. Inkább szeretünk elmélkedni, mert hát mi annyira a jövő emberei vagyunk, hogy ha máskép nem, az elmélkedés útján kötjük magunkat hozzá. Például hozzád is szeretnénk elszárnyalni az elmélkedéssel, csak azt tudnók, hogy melyik században találunk fel. De épen mert mindent messze jövendők számbavételével teszünk, a honvédmenház alapkövéről is az a véleményünk, hogy csak századok múlva kerül napvilágra. Jelenlegi gyarló számítás szerint sok időre jósolják sírban maradását. Már egészen új nemzedék lesz, melytől az időket a messzeség sűrű köde választja el és a jelenlegi nemzedék sírja is elpusztult. Milyen idő, milyen nemzedék lesz az ? Ugyan ki mondhatná meg, midőn alig tudjuk, hogy milyen lesz a holnap. Ugyan ki mondhatná meg, midőn a mostani idők tendentiája az önbizalom megsemmisítése. Ahol a menház fog emelkedni, Pest szélétől is elég távol esik. Vájjon mi lesz ott akkor a hol rábukkannak a földbe temetett kőre ? Tán háztenger, nyüzsgő élet, egy virágzó főváros életteljes ütere? Okvetlen sok időnek kell elmúlni, míg ráakadnak, mert amíg Pest odáig terjed ki, s az elég csinos épület szemetszúró lesz, arra sok idő kell. Meglehet tehát, hogy egy világváros életerős hullámai mossák ki a követ. Vagy tán romok közt találnak rá? Bármint lesz, a szabad eszmék harczának emlékkövére találnak, és talán az 1848—49 ki szabadságharcának folytatásairól is fog már tudni az a kor. Ki tudná csak képzelni is azt a kort, ha századok múlva következik be ? De bárminő lesz, a mi számunkra az igazság lakik benne, mely már kimondta felettünk részrehajlatlan ítéletét. Hol lesznek akkor mai nagyjaink ? A hizelgés és szolgaiság által piedestálra állított bálványok helyén bizonnyal érdemek fognak tekinteni a messze időkbe, s a kegyelet és elismerés fénykörében számos, magasan repülőnek szárnyai elperzselődnek, s maga lehull a porba. Mi bevégezzük egy ezredév történetét, s egy új korszak veszi át tőlünk a lét utáni küzdelmeket, mert lételünkért küzdöttünk eddig, s ha ezredév vihara el nem sodort bennünket, lételünknek legalább is megvan életadó gyökere, mely nem fog kiszáradni, sőt enyhet adó lombokat hajt a késő nemzedéknek. Echo: Törvényszéki elnökök folytatólagos kinevezése. A hivatalos lap mai száma a következő kinevezéseket hozza: Igazságügyi magy. miniszerem előterjesztése folytán, a szervezendő balassa-gyarmati e. f. törvényszékhez elnökké Priedeczky Lajos, Nógrádmegye I. alispánját és törvényszéki elnököt nevezem ki. Kelt Budán, 1871. sept. 18. Ferencz József, s. k. Bittó István, s. k. Igazságügyi magyar ministerem előterjesztése folytán, a szervesedő első folyamodásu törvényszékekhez elnökökké és pedig a miskolczi törvényszékhez : Somogyi László ügyvédet, a huszti törvényszékhez : Teodorovits János, máramarosmegyei törvényszéki elnököt ; a máramarosszigeti törvényszékhez: Szaplonczay József volt megyei alispánt; a nagyszombati törvényszékhez: Paczo- Zay Elek, Hont megye törvényszéke elnökét, a pozsonyi törvényszékhez : Dobrovits Mihály pozsonyi városi főbírót; az ungvári törvényszékhez : idősb Horváth Gábor, Ungmegye első alispánját; a veszprémi törvényszékhez : K és Pánszláv-ellenes demonstrate Nyitrán. Nyitra, sept. 27. A legutóbbi napokban városunk élénk s szokatlan mozgalom színhelye volt. Első alkalmai a mozgalomra a helybeli lapok hasábjain köztütt hír szolgált, hogy az úgynevezett „katholikus szláv sz. Wojtek egylet“ városunkban tartandja ez évi közgyűlését. Minél inkább közeledett September 27-ike, a gyűlés napja, s mennél ismertebbekké lettek a gyűlésben részt veendő személyiségek, annál jobban növekedett az izgatottság, s f. hó 26-dikán este 6 órakor a polgárok tekintélyes száma értekezletre gyűlt össze, hol aggodalmainak kifejezést adván, kijelenté, hogy sajnálattal tapasztalja, miként találkoznak, kik e város nemzeti érzületét megvesztegetni, városunk eddigi nemzeti hirnevét koczkára tenni, a nemzetellenes áramlat iszapjával bemocskolni nem átalják. — Átalános roszalás nyilvánult Roskoványi Ágost, nyitrai püspök ellen, ki — megkeresésre — hir szerint, a nevezett egylet fenyegetése folytán — a papnövelde éttermét jelölte ki gyüléshelyül. Határozatta jön, hogy az értekezlet a gyülést antinationális érzületű testületnek tartja, és annál veszélyesebbnek, mert vallás színébe burkolva igyekszik megrontani a nép azon rétegeinek érzületét, melyek eddig mindenkor hazafias érzelműek voltak. Elhatároztatott, felkérni a város polgármesterét, hogy a polgárgyűlést czélszerű intézkedések megtételére rendkívülileg egybehívja. Városunk derék polgármestere készséggel engedve a közkívánalomnak, f. hó 26-ka délutáni 3 órára rendkívüli tanácsülést hitt egybe, melyre a város összes polgárait meghívta. A polgármester úr megnyitó beszédje után, indokoltan előterjesztetett az indítvány . Határozza el a város közönsége, miszerint egyrészt tiltakozik minden, ezen szláv gyűlésnek városunkban leendő ülésezéséből nemzeti érzelmein és jellemünk elfajulására vonható bármi következtetések ellen ; másrészt pedig kerestessék meg alkalmilag Roskoványi püspök úr, hogy jövőre ilyetén egyletek gyűlései számára, a felügyelete alatt álló épületeket tanácskozási helyül át ne engedje Az indítvány egyhangúlag elfogadtatván : a polgármester úr annak értelmében mondá ki a határozatot, mely dörgő éljennel fogadtatván, a magas kormánynak felterjesztetni, a hazai közönségnek lapok útján tudomására juttatni, ellenben Roskoványi püspök urnak tudomásvétel végett kézbesittetni rendeltetett. Erre a polgárság, a polgárnagy ur rövid, de velős zárbeszéde után közkedveltségü polgármesterét éltetve eloszlott. Esti 6 órakor, daczára az esős időnek, tekintélyes számmal jelentek meg ismét Nyitra város polgárai, mégpedig osztálykülönbség nélkül, az előre falról adott értekezletre, hol ismét elhatároztatott, megalapított terv szerint ünnepélyes tüntetést tenni, a város magyar érzülete mellett. Nemzeti lobogó elővitele és a Hunyady induló lelkesítő zenéje mellett ünnepélyes menet rögtönöztetett. A menet, „éljen a magyar!“ és „éljen a magyar nemzetiség!“ felkiáltásokkal váltakozó zene mellett Mérey Vincze polgármester háza elé vonult, hol a „Szózat“ egy versszakának elzengése után, hon nem levő derék polgármesterét lelkesen megéljenezte. Innen tovább indult a menet a folyton csatlakozók számával növelve, a megyeháztérre , hol ismét a „Szózat“ egyik versszakát zenekisérettel ünnepélyesen elénekelve, élteté a magyar nemzetiséget, mint a négy folyam partjain belül élő nemzetiségek jóllétének és békés fejlődésének legjobb biztosítékát. Eddig megtartotta a menet komoly ünnepélyes jellegét, ezentúl azonban a tervezők nem voltak urai a helyzetnek A százakra felszaporodott népcsapat azon mérvben ragadtatott a sértett nemzeti önérzet keltette szenvedélytől, amelyben léptei a leendő szláv gyűlés színhelyéhez, a papnöveldéhez vezették közelebb. Útközben a zene egy időre elnémult, hogy ismét megrendüljön a papnövelde előtt, de nem a szózat komoly átható hangján, hanem az „in paradisum“ halottas nótával, majd meg a „mein lieber Augustin,“ „Eduard und Kunigunde,“ „Höher Peter,“ „Siess hazádba vissza szláv seregem“ A diamokkái, melyek egymásra gyorsan következő változatokban a zenei gunyor eredetiségét tüntették föl; de a közbejött sípok és hasonhangszerek, valamint a szemlélő közönsé felkeltett hangos hahotája képzeletet haladó con és dissonantiát eredményeztek. A nép szenvedélye tetőpontját érte, midőn a püspök által kinevezett kanonok elnök lakához érkezett. A világításul használt fáklyák eloltattak s a kanonok ur ablakjai mind leperegtek. Innen a tömeg felhömpölygött a várhoz. A megállapított terv szerint az ünnepélyes óvásnak kellett volna történni, azonban a nép kedélye sokkal zaklatottabb volt, semhogy tervszerűen cselekedhetett volna. Felzúdulva a várhoz, a tömeg ostrom alá vette a leeresztett vaskaput, mely rengett a döngetés súlya alatt, de elég szilárd volt mégis, hogy megmentse inkalibilistánk ős ablakait. Visszatérve a városba, a tömeg — mint halljuk — egy szláv érzelműnek ismert ember ablakait törte be. A kép tán sötét, mint minden kép, melyet a veszélyeztetett szent érdek miatt felháborgó népszenvedély fest, de Nyitra nem is lehet vidám kedvben, midőn a magyar nemzetiség elleni fondorlatokat látja, s ezek ellenében utálatra gerjed minden érzelme. Most lehető rövidséggel közlendem a sz. Wojtek nevű katholikus szláv gyűlés lefolyását s a kitüntetést, melyben tagjai a város közönsége által részesíttettek. Szept. 27-én a vár bástyáiról sűrű tarackdurrogást (a püspök urnak tulajdonítják, hogy ez alkalommal több és hangosabb lövés létetett, mint sz. István nemzeti ünnepén) hirdeté, hogy a rég elkopott telekkönyvi birtokosok ép most tartják bevonulásukat ős Nyitra várába, kiknek kedvéért a canonica visitatió is meg lön változtatva a püspök urnak — hit szerint fenyegetéssel kicsikart — engedélye folytán. A székesegyházban igen ügyes szemfényvesztéssel Lassú lelkész ur által legelőbb is magyar nyelven mondattak szónoklatok, mely a mise közben mondott szláv prédikátió folytán úgy tűnt fel, mintha az egyleti isteni tisztelet részét nem képezte volna, s valószínű, hogy Sz. Vojtek fiai nem is tartották ünnepélyességük részének. A szláv szónoklatot Szlota magyarellenes irányzatáról ismert lelkész tartotta, ki különös szerencséjének nézte, hogy mint az egylet tagja, „dejepisne znamenitom meste (történetileg nevezetes helyen) — intézheti szavait a néphez. Ő tisztelendősége nem véve észre, hogy a jelenvolt közönség nem mint szláv katholikus hitelvek (?) hívője, hanem mint féltett nemzetiségének őre hallgató épületes (már a kinek az volt) beszédét. Ezen szláv beszéd alatt jön a Nyitra székesegyházi canonica visitatió megsértve. Mert ezen szent István alapította székesegyház mindenkor a város magyar egyháza volt, és ezen jellegét annyira megérzé, hogy ezen Szlota úr által tartott beszéd volt az első, mely szószékéről szláv nyelven hangzott, a város erélyes magatartása után ítélve, azonban tán az utolsó is. A közönség (mint mondám, inkább mint nemzetiség őr és véd jelent meg) — szép számmal volt képviselve a székesegyházban; azonban jóval az isteni tisztelet vége előtt kivonult és elfoglalta a papnövelde tanácsteremmé alakított éttermét úgy, hogy a székesegyházból megérkezett Wojtek egylet tagjai tiszteletből állva maradtak. Nécsey Bálint kanonok és a püspök által nevezett elnök szláv nyelven nyitá meg a gyűlést. Erre felolvastatott az egylet tanácskozási terve szintén szláv nyelven. Közönségünk mindeddig a néző és hallgató szerepét vitte. De a mint az első szónok föllépett s szláv nyelven kívánt szólani, a közönség zajosan követelte, hogy a tanácskozás magyar nyelven folytattassék. Azon ellenvetésre, hogy az egylet tagjai, (kik többnyire papok voltak) — magyarul nem tudnak (pedig többnyire tudtak), meg hogy e társulat alapszabályainál fogva sincs azon helyzetben, hogy magyarul tanácskozzék : — a jelenvolt városi közönség fütytvel és hangos hahotával felelt. Erre szojtek fiai alkudni kezdtek; de városunk közönsége látván a magyar nyelv iránt részükről tanúsított ellenszenvet, egyhangúlag követelte a gyűlés feloszlatását. Erre az elnöklő kanonok úr, miután a biztosi minőségben jelen volt Janits Jenő szolgabiró ur a csendet helyreállítani nem birta , a gyűlést feloszlatottnak jelentette ki. A sz. Vojtekről czimzett szláv egyletnek nyitrai keletű jegyzőkönyve nincs: a város közönsége a tett dolgokat nem történtté tette. Szláv gyűlés Nyitrán nem volt. A város közönségének aggodalmai is alaposaknak bizonyultak. A jelen volt többnyire papi egyéniségek között többen voltak, kik magyarellenes érzelmeikről tanúskodó múltról és ténykedésről ismeretesek. Egyébként hire terjedt, sőt mint mondják, maguk az egylet tagjai is szórványosan állították, hogy nagyobb előkészületek is létettek az egylet részéről; t. i. az volt mondva, hogy Nagyszombat vidékéről tekintélyes számú földnépet rendeltek Nyitrára, mely csak a megelőzött eső folytán maradt volna el. Ennél azonban gyanúsabb azon körülmény, hogy az egylet katholikus jellege ellenére oly toleránsnak mutatá be magát, hogy egyik polgártársunk cséplőit is elvonta a munkától, kik egyébiránt evangélikusok voltak. Azonban a közönség meg is adta a jámboroknak a tiszteletet, kik a város polgárainak érzületét önmeghasonlásba hozni, a város közbékéjét megrontani, a vonzalom lánczait, melyek a polgárt polgártársához kötik, felszaggatni, az érdekek azonosságából folyó közérzületet, életképtelen agyrémszülemények elszórása által megmérgezni jöttek ide , honnan irányukban soha rokonszenv, soha bizalom hangja nem hatott, hol ők és eszméik teljesen idegenek voltak. Ők azonban nem akartak tudni az ellenszenvről, melylyel minden eszközzel érvényesíteni szándékolt — de mert társadalmilag képtelen, soha nem valósítható eszméik iránt Nyitra városa viseltetik — most látták! Nyitrán egy ártatlan új gúnynév íratott az emlékezet szótárába; e szó: „Wojtek.“ A „Wojtek“ nevet zúgta a közönség a jámbor zarándokok füleibe bucsú üdvözletül Fütty és hahota adta reá a tust. Az izgalom még éjjel is folyvást tartott , mert hire járt, hogy a még városunkban rekedt sz. Wojtek fiai egyik polgártársunknak macskazenével akarnak tisztelegni s fáklyásmenetet rendezni, mi végből a közelebbi falvakból jelentékenyebb számú földnépet szállítottak volna be. Ez okból a hatóság igen bölcsen erős őrjáratról gondoskodott, melyet a helybeli honvédség élükön Odeschalchi Artúr hazafias herczegünk és honvéd százados vezénylete alatt, látott el. Mindezek daczára a Wojtek egyletnek lehetetlen köszönetet nem mondani azért, hogy közönyösségünkből felrázott, bizonyossá tett, egy előttünk eddig ismeretlen socialis actióról, melynek mi szintén társadalmi ellenhatással fogunk ellenszegülni. Ezen hatásunknak legközelebbi czélja az átalános helyeslésnek és pártolásnak örvendő „polgári olvasókör“ eszméje; — eredménye pedig annak megvalósítása lesz. *) N y i t r a f y. Egy világpolgár levelei. Irta Goldsmith Oliver. Fordította CJSZ KIrATONY la A. O S. VIII.-ik Levél. A könyörületes ember. Szeretek ugyan sok ismeretséget csinálni, de nem kívánok bizalmas lábon állani csak kevesekkel. Azon fekete öltönyű ember, kit már többször említettem, azok közé tartozik, kiknek barátságát óhajtanám megnyerni, mert becsülésemet már birja. Igaz, hogy magaviseletében sajátságos állhatatosságok vegyülnek, s méltán nevezhetném őt humoristának e humorista nemzetben. Egész a pazarlásig bőkezű, s mégis a zsugoriság és elővigyázat példányképének akarna vétetni ; beszédje tele van a fukarkodás és önzés legtúlságosabb maximaival, mialatt szivét végtelen szeretet dobogtatja. Hallottam, midőn embergyűlölőnek nyilvánitá magát, épen akkor midőn arcra égett a részvéttől, és hallottam tőle a részindulat legélesebb kifejezéseit, midőn minden pillanatra könyörteljességéről tanúskodott. Vannak, kik segélyezik az emberszeretetet és érzékenységet, vannak, kik dicsekednek, hogy ezen hajlamaikat a természettől nyerték , de olyan embert mint ez, ki természetszerű jótékonyságát szégyenleni látszik, sohasem is ismertem. Hogy elrejtse megilletődését, és úgy fáradozik mint egy képmutató, ki titkolni akarja közömbösségét. De az álcra lehull minden vigyázatlansági perezben, s megismerteti őt, a legfelületesebb szemlélővel is. A vidékre tett utóbbi kirándulásaim egyik alkalmával, beszédünk a szegények ellátására Angliában történő intézkedésekről folyván, bámulatát fejezé ki, hogy polgártársai közül oly esztelenül gyönge lehet egy is, mikép a könyörülete alkalmi igénylőin segítsen, midőn a törvények már eléggé gondoskodtak az illető tartásáról. Minden községháznál, mondám, adnak élelmet, ruhát, tüziszert és ágyat a szegényeknek ; többre nincs szükségük, én magamnak sem kívánok többet, s ők mégis elégedetlenek. Meglepő a hatóság tétlensége, mely nem fogja be a kóborlókat, kik csak a munkásosztály terhére vannak; csodálom, hogy segít rajtuk bárki is, midőn tudja, hogy segélyezése által bizonyos tekintetben csak a tunyaságot, rendetlenséget és ámítást bátorítja. Ha tőlem kérne tanácsot valaki, aki iránt legkisebb becsüléssel viseltetem is, inteném őt, hogy ne hagyja magát elbolondítatni az álokoskodó állítások által, mert higyye meg uram, hogy mindezen impostorok inkább elzáratást mint felsegélyzést érdemelnek. Ily modorban beszélt nagy komolysággal, hogy lebeszéljen engemet azon oktalanságról, melyet nem sokszor követek el, midőn egy öreg ember állott elénk a kopott uraság maradványaiban öltözötten, s alamizsnáért esedezett. Biztosított minket, hogy nem közönséges koldus, hanem csak azért volt kénytelen e szégyenletes kenyérkeresetre adni magát, hogy táplálhassa haldokló feleségét éhező öt gyermekét. Erősítve lévén az ilyen hazugságok ellenében, meséje nem hatott rám legkevésbé sem ; nem így a fekete öltönyű ember. A változás észrevehető volt arczán, egyenesen megszakítá beszédét. — Beust körjegyzékéről ezeket olvassuk a „Franz. Corr.“-ben: Azon irat, melyet az osztrák kanczellár szeptember 12 kéről az osztrák-magyar birodalom összes külföldi képviselőihez intézett, voltaképen nem is körjegyzék, hanem inkább a követek informálására szánt sürgöny, mely a külföldi kormányokkal is csak nagyon félhivatalosan, és minden másolat átnyújtása nélkül közöltetett. E sürgöny határozottan kiemeli, hogy Gasteinban és Salzburgban sem szerződés, sem egyezmény nem formuláztatott; a közelebbi évek tapasztalatai megmutatták, mily kevéssé képesek ily papírsánczok a békét és az államok fenállását biztosítani. Ellenben a két államkancellár értekezései kétségtelenül megérlelték azon őszinte közeledést, mely a berlini és bécsi kabinetek közt már hónapok előtt megindittatott és amit már régóta éreztek, a közelebbi értekezések által erős meggyőződéssé vált náluk, hogy t. i. a két szomszédos állam érdekei „csaknem mindenütt“ egy közényen haladnak s igy közös ápolás mellett csak nyerhetnek. Ferencz József, valamint ő (Reus) és az osztrák-magyar birodalom két miniszterelnöke azon szilárd meggyőződéssel távoztak ez értekezésekről, hogy Poroszország, Németország ez idő szerinti vezére, époly nagyra becsüli az átalános béke szükségét, mint maga Ausztria és így természetesen azon elhatározásra jutottak, hogy e pillanattól kezdve minden felmerülő kérdésben és bekövetkezhető eseménynyel szemben mindenekelőtt közös tanácskozás tartassák Németország és Ausztria között. Ez utóbbinak átalánosan ismert békeszeretete a leghatározottabb biztosítékot nyújtja Európának *) Igen helyesen. A krawallok nem szükségesek, az ablaktörést meg kell akadályozni, de a pánszláv bújtógátak, muszka cselszövök irányában semmi kímélet. Ezekkel ne tétovázzon sem a népség, ha szereti hazája békéjét és gyermekei jóllétét, sema a kormány, ha nem akar zavart teremteni, időszerűtlen habozás által Magyarországban. A nyitrai tüntetésnek voltak megróvható tényei is , hanem hát tessék nem adni okot a tüntetésre, melyért, mi részünkről, üdvözöljük Nyitrát. Szerkesztő.