Erdélyi Helikon, 1944 (17. évfolyam, 1-7. szám)
1944-03-01 / 3. szám
126 Kovács László: A székely költő a nagyvilág, s benne a kicsiny emberi sors. Itt hallszik jól a magasból a kemény elrendeltetés. Ezért nem tud leszállni a lélek soha az utca mai sűrű indulatai közé. Ezért marad olyan érintetlenül tiszta a szellem, mint talán soha senkinél. Ezért érezzük, szinte az első hangokra már, férfi-lírának Tompa László költészetét... Férfi-líra. Nemcsak képzelet-járása miatt. Vagy költői képtára miatt, amelyet maga a táj ad, amint körülöleli, vagy amelyet népe élete nyújt, amint vele örökös elvágyódásban hűségesen együtt él. De formája miatt is férfi-líra. Mintha kőbe vésné, sziklába faragná verseit. Feminin puhaság, nőies cifrálkodás sehol. Még ott se, ahol önmagát kínálná az ilyen... Pedig tudjuk, hogy milyen szigorú gond mérlegel minden kis szót, milyen kényes művészi becsület vigyáz, hogy a kifejezés igaz legyen: nemcsak ne tévedjen, de ne is téveszthessen. Festőiséget áldoz föl, hogy plasztikája tökéletes legyen. S a könnyű dal helyett szemérmesen vigyázó, érdes, kemény férfi szók között a mélyből föloldódjon a vers-zene. Ezért bujkál és rejtőzködik ez a zene annyi asszonánc között. Ha ez az indulatoktól tiszta költészet férfi-magányából a világ felé fordul, prófétai szókat vagy feddő éneket hallunk... S ha népe kemény próbáit, örömtelen sorsát figyeli vagy jövőjén riadozik, feddő szavát felejtve ajkán fohásszá magasodik a szó... A hatvanadik életévén túllépő Tompa László költő alakja, az irodalmi központoktól távol, mintha a polgárosulás és városiasodás előtti magyar irodalom nagy hagyományát őrizné. Azt a magyar költő-életet folytatná, amelyet Berzsenyi, Kölcsey, Madách, Katona éltek, magányában viaskodva és alkotva, lassan, szinte egyenként hódítva híveit, így növekedve biztos növéssel a jövendő számára. KOVÁCS LÁSZLÓ