Ethnographia • 109. évfolyam (1998)

Ismertetések - Röszke földje és népe (Szilágyi Miklós) 432—435

alapos és munkaigényes feldolgozása - lám - nem mindenben igazolta Juhász Antal paraszti emléke­zetre és sok egyéb egykorú szegedi forrásra alapozott Röszke-ismeretét. Példám azt akarta kifejezni, hogy minden szerző, ha a még nem önálló községről kellett írnia, valahogyan elvégezte a szegedi adatok Röszkére transzponálását, s ennek az eléggé bonyolult forráskritikai műveletnek helytörténeti módszerré lényegítése - számomra legalábbis - Juhász esetében a legmeggyőzőbb. Különösen a településtörténeti fejezetben, a XVIII-XIX. században a mai községhatárban volt összes tanya lakói­nak névsora, s néhány példaként kiemelt gazdaság „életrajza" - mint a tanyafejlődésről fogalmazott általánosítás sokszorosan ellenőrzött adatbázisa - akkor is figyelemre méltó eredmény lenne, ha a röszkei tanyákról fennmaradt összeírásokat, térképeket kellett volna értelmeznie a szerzőnek. Röszkének azonban 1950 előtt nem voltak tanyái - ezzel indítja a „röszkei tanyák" bemutatását - a mai röszkei határban élők „szegediek" voltak, „röszkeiként" csak a „faluban" élőket emlegették! Juhász másik fejezete („Gazdálkodás és életmód") döntően a szóbeli emlékanyagra s a több évtizedes terepmunkájának megfigyeléseire épült. Jórészt tehát az olvasóra van bízva, hogy a mezőgazdasági termeléssel (kiemelten: a dohányról a paprikára váltó kertészkedéssel, a szőlő- és gyümölcstermelés­sel), az építkezéssel-lakáshasználattal és a társasélettel kapcsolatos recens adatokat szembesítse Sebesi Judit írott forrásokra alapozó, hasonló témákat (is) érintő leírásaival. Azt is az olvasónak kell majd kikövetkeztetnie, hogy a jelentős önértékű recens információk milyen mértékben fejezik ki a röszkeiek és kultúrájuk „szegediségét", illető „röszkeiségét"! A röszkeiek más falvakéhoz nagyon hasonló, a szokványos falutörténetekben ugyanígy tükrö­ződő „falu­ tudatára" u.i. nem a néprajzi leírásokból, adatközlésekből (Juhász fejezetén túl: a Jellegzetes röszkei ételek" rövid önálló fejezetté kerekített receptjeiből vagy a Polner Zoltán közölte imádság- és ráolvasó szövegekből), inkább az öntudatos lokálpatrióta gesztusokból következtethe­tünk. Vastag József helybeli általános iskolai tanár „A közelmúlt (1919-től máig)" című, fele részben még a nem önálló faluról szóló terjedelmes fejezetének hangvételéből, valamint a jeles röszkeiek „lexikonából" (Péter László, Vastag József), a szépirodalmi Röszke-kép vázlatából (Péter László), a címer, a zászló, a pecsét ismertetéséből (Szegfű László), a Röszke-bibliográfiából (Gyuris György). Vastag József olyan, a könyv egészétől elütő, az egyszerzős „falumonográfiákra" emlékeztető feldolgozást készített, melyben minden benne van, melyet a falujával évtizedeken át jóban-rosszban együtt élő tanár tudhat. És illik is tudnia, hiszen a most „történelemként" előadottak egy részének szen­vedő vagy cselekvő részese volt, a működése előtt történtekről pedig elégszer hallotta faluja közvéleke­dését. Van itt - laza szerkezetben - igazgatástörténet (ide beéekelve Berényi Gyula néhány oldalas össze­foglalása az önálló község 1950-es megszervezéséről!), politikatörténet, az öntevékeny művészeti mozga­lom, az óvodák, az iskolák története, minden egyes TSZ története külön-külön, ipar- és kereskedelemtör­ténet, benne kisiparosok, kiskereskedők életrajzi adatai, de vázlatos munkafolyamat-leírások is (p. a paprikakészítésről, a kovácsok munkájáról, a halászeszközökről). Gyanítja csupán az olvasó, mert a szerző, ahogy az a krónikáshoz illik, háttérben marad, hogy a személyes érintettség is a helyi közvéle­mény ítélkező híresztelései is hatással voltak a „történeti események" kötelezőnek érzett „értékelésére". A „Hasító együttes" büszkélkedve emlegetett oszágos sikereinek nyilván maga a szerző is kovácsa volt, a népéleti jelenetek dramatizálásának láttató, egyszersmind a „hitelességet" bizonygató felidézésére csak a műhelytitkokba beavatott képes. Az 1950-es évek néven nevezett, és műveletlennek, gátlástalannak, kegyetlennek jellemzett falu­ vezetőiről pedig alighanem a közösség „történelmi ítéletét" közvetíti, hiszen arról bizonyosan nem maradt egykorú forrás, hogy a rendőr brutálisan megpofozta a kulákokat, a tanács­elnök pedig, mert „írni nem tudott", az anyakönyv elrontott lapjait egyszerűen kitépte. Akár forrásértékű­ek is lehetnének az ilyen és hasonló, a helyiek „értékelését" is magukban foglaló részletek, ha pontosan tudnánk, hogy a személyes érdem elismerésekor is az egyéni gazemberségre emlékezés kérlelhetetlensé­gében is valóban a közvélemény nyilatkozik meg. Valószínűbb, hogy a szerepét tévesztő történetíró „osztja az igazságot", azzal büntetvén a vétkeseket, hogy nevén nevezi őket. Lehet, hogy a helyi közvé­lemény a valamikori faluvezetők nevének „elfelejtésével", ám gazemberségeiket - az „egyszeri tanácsel­nök", az „egykori hatalom" helyi pribékje viselt dolgaira a tanulság okán emlékezve - anekdotákká, „igaz történetekké" formálva mondogatja történelmi ítéletét. Azzal sem sokat bíbelődött Vastag József, hogy miként is különítse el a szegedi forrásokon belül a röszkei adatokat, írja, amit­­ mindegy, hogy honnan­­tud a falujáról. Bármilyen évszámot, mennyiséget, nevet - hosszú névsorokat is, pl. a második világhábo­rú áldozataiét (112 név), az 1956-os nemzeti tanács tagjaiét (42 név és lakcím), az 1937. szeptember 28-án összeírt paprikakészítőkét (48 név és házszám)­ - forrás-megjelölés nélkül közöl. Az olvasónak persze

Next