Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1997-07-11 / 28. szám
9Tottda/v Milyen madár? Palimadár. Kicsoda? A szavazó. Miért? Behúzták. Mibe? A csőbe. Mikor? 94-ben. Most mi a baja? Megette. Mit? A szöveget meg a tyúkot. Az aranytojást tojót? Azt. Rossz ember. De a kormánya jó. Leváltásra. Mondják neki. Mit? A sok számadatot. Miről? Hogy emelkedik. Mire emelkedik? Az életszínvonala. Hova? A csillagokig. - Csillagot lát? -Igen. -Miért? - Beverte. -Mit? - A fejét. - Hova? - Az életszínvonalba. - Lát még valamit? -Igen. -Mit? - Sok-sok pénzt. -Hol? - A bankár zsebében. -Neki mi jut? - Rengeteg dicséret. - Miért? - Mert tűr. - Meddig? —Míg el nem szakad. - Micsoda? - A cérna. —Akkor mi lesz? - Menni fog. - Kicsoda? - A kormány. - Hova? - Hadd ne mondjam ki. -F ilmunicauxit. Jó háromévnyi balliberalizmus után az utca embere űzött és kétségbeesett, amennyiben még csak most készül leszakadni az ún. középrétegből, illetve fásult és közömbös - esetleg magába roskadt -, ha már le is szakadt. (A kivételesen jó helyzetben lévő kevesek ilyenkor nyáron légkondicionált kocsiban ülnek, nemigen látszik a képük a színezett üveg mögött, de a lelkük - ha van -, időnként talán a kellemes klímában is fázik egy kicsit...) Ül az ember az íróasztalánál és mereng. Miről írjon? Lássuk csak. Volt például ezen a héten is egy csomó áremelés, robbantgatás, rablás. Tovább gyűrűztek a botrányok: bankbotrány, privatizációs visszaélések, korrupciós ügyek. Az elszegényedés tovább tart. A város, ahol él, egyre csak koszolódik. A rádióban és a televízióban nap mint nap hamis ígéreteket és valódi hazugságokat hallani. Az ellenzéket lassan atomjaira szedik. Az oktatás, az egészségügy, a kultúra romokban hever. Mind fásultabbak, reményvesztettebbek az emberek. A helyzet azonban az, hogy mindebben ma, a balliberális Magyarországon már régóta nincs semmi új, semmi meglepő, semmi különleges... Óvári. A közszolgálatinak nevezett magyar média ezzel szemben sugárzik az örömtől. A tévé és a rádió egymást túllicitálva bizonygatja, hogy megkezdődött Magyarország felívelésének boldog korszaka. Növekszik az export, a GDP; nő az ipari termelés (ah, a beruházási kedv!), növekednek a lakossági megtakarítások, folyamatosan emelkedik az EU, a NATO és - persze, persze - az MSZP társadalmi támogatottsága. Nézve és hallgatva olyik „közszolgálati” újságírónak az ötvenes évek propagandistáihoz illő, már-már sztahanovista lendületét, koalíciót dicsőítő lihegését, kíváncsi vagyok, hogy ha így folytatják, száz százalékos kormánypártiságnál vajon meg tudnak-e állni... ? Óvári: Ő etemne& (Lenminket/ Boldogult ifjúkoromban olykor-olykor még ettem étteremben. Ana most is emlékszem - noha immár hosszú évek óta nem voltam ilyen helyen —, hogy a „menü” valaha több fogásból álló, viszonylag olcsó, ún. ételsort jelentett. (Leves, főétel - pl. hús körettel, savanyúsággal sütemény, illetve gyümölcs, esetleg kávé volt a leggyakoribb, meglehetősen szerény változat.) Ehhez képest ma Magyarországon a gyorsétteremben menünek nevezik, ha a zsömlébe rakott fasírthoz, vagy a tápszeres csirke egypár apró, felismerhetetlen darabjához sült krumplit, meg kólát adnak. Ez még hagyján. De a bennünket körülvevő világot, amelyet egyre szemérmetlenebb agresszivitással idegenek tukmálnak ránk, és amiből egyre feltűnőbben hiányzik minden, ami hazai, úgy próbálják eladni, hogy ez a modern demokrácia. Annak a pár millió korszerűtlen magyar érzelműnek meg - elvégre joga van hozzá -, csak hadd’ facsarodjék el a büszke szíve, hadd’ búsuljon az a nagy, nemzetiszín lelke. És persze fene a kényes belébe, csak hadd’ korogjon amúgy demokratikusan a gyomra... -