Film Színház Muzsika, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-11 / 2. szám

O­któber 11-én, ha úri kedvem úgy tartja, a toyamai Bungei-Za színház nézőterén ülök, és hallga­tom, miképpen küszködik egymással, japánul persze, a légnyomásos őrnagy és édes Lajosom. A jegy mindenesetre a kezemben volt, hála Hiro­shi Koizumi úrnak, no és Pinczés Istvánnak; előbbi a Kogiku Bunka-Kaika ne­vű művelődési centrumban működő amatőr színház egyik irányítójaként, utób­bi az örkény-darab rende­zőjeként sokadmagammal együtt tisztelettel meghí­vott a toyamai premierre. Gyanítom ugyan, hogy ket­tőjük közül legalábbis Pin­czés István tudta, a gesztus alighanem teljesítetlen ma­rad, s a magyarországiak­nak foglalt helyeket nem­igen érdemes becsöngetésig őrizni, a meghívást mind­azonáltal örömmel konsta­táltuk. S azt is készséggel elhiszem Pinczés Istvánnak, hogy Koizumi úr egyálta­lán nem lepődött volna meg, ha negyven—ötven magyar megjelenik a szín­házajtóban, sőt, rendkívüli mértékben örült volna, ha vendégül láthatja örkény úr és Pinczés úr honfitár­sait. Nos, nem így történt, az ember úri kedve az ilyen japán utakhoz általában nem elegendő, a bemutató­ról, annak megszületéséről tehát személyes tapaszta­lások híján a rendezőt fag­gatjuk. Okunk — az em­lítetteken kívül — más is akad a beszélgetésre. Elő­ször is: a távoli Japán, a tőlünk nemcsak földrajzi­lag, de társadalmi beren­dezkedésében, népének életvitelében, gondolkodás­­módjában, létfilozófiájá­ban, és persze, történelmi útjában és közemlékezeté­ben olyannyira messzi szi­getország először adott ott­hont magyar drámának. Másodszor: épp a különbö­zőség, a másság miatt le­het érdekes, miképpen fo­­gadták-érzékelték a japán színészek s a közönség Ör­kény groteszk drámájának históriai-emberi üzeneteit. Azután: nem érdektelen az sem, hogyan került a Tó­ték és hogyan került a deb­receni Csokonai Színház rendezője Toyamába. Nyil­ván meghívással, de mégis, milyen előzmények után? — 1983-ban Toyama vá­ros megyéje százesztendős lett, ebből az alkalomból ott négy kontinens tizenhat országának részvételével színjátszófesztivált rendez­tek. A csoportommal itt az Ephesusi özvegy című já­tékot mutattuk be, s ek­kor már szó esett arról, hogy szeretnének bemutat­ni egy — lehetőleg világ­színpadon már ismerős — magyar drámát. A választás Örkény István játékjára esett. Radnóti Zsuzsa segít­ségével angol szövegköny­vet küldtünk, majd előbb 1985 áprilisában, utóbb szeptemberében elkezdtük, illetve folytattuk a próbá­kat. — A laikusok is úgy tud­ják, hogy a japán és az eu­rópai (vagy amerikai) szín­művészet között témák, ha­gyományok, megjelenítési modor-stílus, sőt, a játék célja-oka között is hatal­mas a különbség. Hogyan tudott a rendező Örkényre vigyázni? — Már a toyamaiak Le­ánykérése alapján látszott, milyen a japanizált európai dráma. A hagyományos ka­­buki és a maszkos-álarcos, no, színházon nevelkedett színészek a japán életvitel­nek, mentalitásnak, nemze­ti sajátosságoknak megfe­lelően a lassú, meditatív, vonatott színpadi játék hí­vei. A kabuki színházakban évszázados történeteket ad­nak elő, alig alig változó dramaturgiával, a szere­­pek-szerepkörök nemegy­szer apáról fiúra hagyomá­­nyozódnak, a történetek ál­talában az emberi élet alap­helyzeteinek nagyon erős jelképiséggel ábrázolt vál­tozatai. Láttam kabuki da­rabot; úgy vettem észre, hogy a fegyelmezett, jéghi­degen tapsoló japánokat a saját kultúrájuk sem hozza lázba. A Bunge-Za nem ka­buki színház, hanem job­bára importált nyugati, il­letve amerikai drámákat mutat be, vagy egyértel­műen japán környezetbe helyezve a művet, vagy erősen küszködve például egy amerikai musical da­rabka színpadra állításával. Tőlem azt kérték: ne japa­­nizáljuk a Tótékat. Egy magyar drámát mutassunk be, magyar típusokkal, ma­gyar helyzetekkel, magyar környezetet idéző díszle­tek között s jelmezekben. A színészeknek rengeteg munkájába, izzadtságába került megfelelni ennek a kívánalomnak. — Hogyan rezonáltak a japánok a kacagtatóan fáj­dalmas, groteszkül tragikus történetre? — Nekünk volt egy má­sodik magyar hadseregünk, ott volt a Don, nekik Hiro­sima. Az emberi élet érté­kéről, a pusztulásról, a há­borús vereségről, fájdal­makról kell-e többet tudni, mint tudnak a japánok? Értették Örkényt, alapvető­en. Amit nem értettek be­lőle, azt a két nép karak­terének lényegi különbsége magyarázza. Például nem fogadták el — persze elját­szották — a befejezést. Hogy édes Lajosom, mert nem bírja már tovább az őrnagy bolond játékait, négy egyenlő darabra vágja őt azzal a bizonyos margó­vágóval: ez érthetetlen volt számukra. Ők úgy gondol­ták, az a helyes megoldás, ha Mariska, Lajos hitvese, fölakasztja magát, s ezzel a tettével próbál az őrnagy lelkiismeretére hatni, hogy lám, a megalázott ember így figyelmeztet a negatív emberi magatartás követ­kezményeire. Nem véletlen az sem, hogy a nő vállal­ta volna ezt a drámai szi­tuációt: a japánok, s kü­lönösen a nők alárendelt­ség-érzése rendkívül erős. — Azt mondta, a japán közönség már-már jegesen fegyelmezett. Le tudta mér­ni rajtuk a darab hatását? Ismerik ezt a fogalmat: színpadi katarzis? — Nem tudom, mi szá­mukra a katarzis. A japán színház erősen stilizál, a művek inkább valamiféle hagyományőrző misszió ele­mei. Nem tudom, valójában milyen a japán ember. Ele­inte, a próbák kezdetén, úgy éreztem, vákuumban élek: az érzelmek, indula­tok ábrázolásában nem kreatív a japán színész. A végén azonban szép tapsot kaptunk; lehet, hogy a né­zők számára ezek a katar­zis percei voltak. — A Bungei-Za amatőr társulat. Fedi ez a kifeje­zés a hazai tartalmat? — Jóformán semmiben. Japánban a hivatásos szín­házak kilencven százaléka Tokióban és a környékén van. Tokión kívül három másik városban működik államilag finanszírozott színház. Viszont létezik két nagy amatőr szervezet, amelyek körülbelül száz­negyven amatőr színház fö­lött bábáskodnak. A toya­mai ezek egyike, már negy­venéves múltja van, s a legjobbak között tartják számon. Előadásaihoz két színházépület áll rendelke­zésére, 700, illetve 1200 sze­mélyesek, s ez már önma­gában jelzi az itthoni s a japán amatőrmozgalom kö­zötti lényeges különbséget. Rengeteg pénzük van, anya­gi gondjai ennek a társu­latnak sincsenek. Nemré­giben például egy díjuk tel­jes összegét művészeti és kulturális alapítvány léte­sítésére szánták, szánhat­ták. — Mi lesz a Tótékkal? Repertoáron tartja a társu­lat? — Jövőre, a tokiói ma­gyar napokra felújítjuk, és szerepel majd a program­ban. Cs. N. I. Beszélgetés Pinczés Istvánnal A TÓTÉK JAPÁNBAN Az őrnagy (Kado Mitszunori) 18

Next