Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)
1866-10-09 / 230. szám
230-ik sz. Kedden, okt. 9. Riado-hivatal: p^t, barátok tere 7.sz. Harmadik évfolyam 1866, vfivkPITCT T.APOIT Negyedévre. . . 4 frt ■ II If IU^/lO 1 1 1 M I \J JV- Hirdetés! díj: Megjelen az ünnep utáni TM ^ Negyed hasábos petit napokat kivéve minden- R ?,or • .• • -5 kr. ,ap. koronkini képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY.tatáskor “ *30 Újra fölkérjük lapunk pártolóit, hogy a „Fővárosi Lapok“ okt.—dec. évnegyedére előfizetéseiket megújítani, s vállalatunkat, — ez egyetlen magyar szépirodalmi közlönyt, — ismerőseik körében terjeszteni, ajánlani szíveskedjenek. Egy szépirodalmi napilap mindenesetre szükséget pótol nálunk, s így a művelt magyar családok a mai részidőkben sem fogják pártfogásukat megvonni oly közlönytől, mely mindenről tudósító napi házi barát, költői munkák tárháza s a jó és szabadelvű ügyek kitartó harcosa kíván lenni folyvást. — Tóth Kálmán felelős szerkesztő. Vadnai Károly lapvezető főmunkatárs. Kiadói szó. A „Fővárosi Lapok“ csinos kiállítását s rendes szétküldését ígérve, kérem az előfizetések mielőbbi megújítását. Előfizetés az oktob. dec. évnegyedre 4 frt. Különben minden évnegyed elején elő lehet fizetni félévre is a forintjával. Erich Gusztáv, akad. nyomdász s a „Föv. L.“ kiadója. EGY NEVELŐ NAPLÓJÁBÓL. (Eredeti beszély.) P. Szathmáry Károlytól. (Folytatás.) IV. Nagyon szomorú teendők vártak reám. Béla asztalán levelet találtam, mely hozzám szólt, véghagyománya teljesedésbe vételén kivül, kötelességemmé tette, hogy anyja elé sietve, e váratlan csapásra előkészítsem, hogy naplóját felnyitatlanúl Fogarasi Agatha grófnőnek személyesen kézbesítsem, részemre egy kis napló töredéket, vagy inkább kivonatot hagyott, barátsága jeléül, és mint írá, életviszonyai felvilágosítása mellett különösen azért, hogy az öngyilkosok iránti szigoromat némileg alább szállítsa. Sok fájdalmat okozó, szomorú kötelességek voltak ezek, de egyszersmind oly természetűek, melyek alól magamat kivonnom nem lehetett. A grófné vigasztalhatlan volt; nem is csoda; Béla sírköve egy óriási fenyegető ujj volt számára , mely lépteit mindenfelé követte; a szemrehányás enyhithetlen öntudat-furdalássá változott át. Béla naplóját követelé, de ennek, Béla végsorait előmutatva, szilárdul ellenszegültem. Személyesen vittem azt el Drezdába, hol bármily gyöngéd eljárást követtem, a rémhir iszonyú levertséget okozott. Maga az öreg gróf, kivel először közlöm a dolgot, a legkétségbeesettebb elkeseredésbe ragadtatott. A galambosz férfiú egyátalában nem vola képes hideg nyugalmát megtartani. Hogy is ne? Egyetlen leánya volt minden boldogsága, öröme, s a pár napi öröm után, melyet a házra Széplaky grófné árasztott volt, egyszerre halottas s egyszersmind halálos gyászt kell a szép reményekre vetni. Bevezetett Agatha kisasszonyhoz. Ily finomságú arcot csak festők művei közt láthatni. Eszménykép, melyről nem merjük hinni, hogy e földön született. Gyönge és gyöngéd teremtés, mint a liliom, melynek szirmait a lehullás vagy elhervadás veszélye miatt érinteni sem mernek. Halvány, majdnem átlátszó arc, melyet pár mélyen vágott szem olyanná tesz, mintha valami nagy mélység fölött állanának, melynek fenekéből kristály tiszta tö, eget tükrözve mosolyg reánk, s a felleget, mely bánat alakjában vissza-visszatér, a rózsa ajkak kellemes mosolya látszék enyhíteni. Az a teliség, mely a hajadonná fejlett gyermek leánykát jellemzi, csak most kezdett rajta mutatkozni, s mivelt és mégis gyermeteg társalgásán megtetszett, hogy vidám kedélye csak mostanság kaphatta az első fájdalmas sebeket; s a gyász ruha, melyet testvéréért, s meg valaki egyébért is ölthetett fel, még nem sok benső gyászt takar. Az öreg gróf, e büszke patriarchai alak „az özönvíz előtti időkből,“ már meg volt ugyan hajolva az évek, s talán csapások súlya alatt, de ősz fürtei alatt a magas, szilárdul ráncolt homlok mélyen beható értelemre, a tűzzel, vagy inkább büszke fénynyel villogó szemek még a férfi erő és a jellem szilárdságára mutattak. Szavaiban, ha hazájáról beszélt, keserű gúny s humorral takart kétségbeesés tükröződtek. Ilyen volt e kéttagú család, melynek nyugalmát küldetésem végkép megsemmisítendő volt. A gróf irántam és önmaga, de legkivált leánya iránti gyöngédségből nem közlé ott létem alatt a hitt leányával, és nekem, bármily tisztelettel és bámulattal mulattam körükben, nagy kő esett le szivemről, midőn az épen nem grófias szállást, s véle a szép Drezdát hátam mögött megpillantam. * * * Csak otthon, midőn fölzaklatott kedélyem valamenyire lecsilapult, vettem elő Béla nekem szánt napló töredékeit. Eddig az érdekeltséget elnyomta a fájdalom, most végig gondolva az átélteken, kétszeresen kelt fel az. Első nyugodtabb és zavartalan órámat fölhasználtam, hogy a nagy betűkkel és kuszáti sorokban írottakat, melyekre szegény boldogtalan barátom végperceit vesztegeté, elolvassam. íme a napló töredék: „Születésem titka előtted tárult fel, azért gyermek és korai ifjú korom ezt illető részleteivel nem untattak. 1847-ben hagytam el befejezett tanulmányaim után a tanodát, Fogarasi gróf meghívására, ki fia Aladár nevelését, s leánykája, Agatha részszerinti oktatását bízta reám. A gróf konservativ gondolkozású, büszke férfiú volt. Mindkét tulajdonának volt alapja. Fényes múltú családból származott, s egyikét viselte Erdély nagyobb fontosságú államhivatalainak. —■ Közelében, ha nem akartam is, hódolatot kellett éreznem, s ezt valóban tettem is, de nem ama tulajdonok miatt, melyekért a gróf azt mindenkitől igényelni látszott, hanem határozott jelleme és terjedelmes ismeretköre miatt, melyekre kevesebb súlyt látszott fektetni. A gróf társalgása, ha a gőgjéből származott foltokat leszámítjuk, kellemes és tanulságos volt. De hogy ilyenné váljék, a tárgy érdekének el kellett feledtetnie vele, hogy nem magához egyenlő rangúval társalog. Ellenmondást ekkor sem igen tűrt, s a szabad véleményt hajlandó volt már túl bizalmasságnak s a rangtávolságróli megfeledkezésnek tartani. Mint ifjú ember, elragadtatva, rajongással függöttem a legújabb kor szabadság-eszméin ; könnyen érthető tehát, hogy ellenvéleményem kifejezéséért pár kemény leckét kaptam, mielőtt megtanultam — hallgatni. A gróf körül néha titkári szolgálatot kelletvén teljesítenem, gyakran a hallgatás is sokamba került, kivált oly esetekben, hol láttam kimondott elveinek veszélyes voltát, s éreztem, hogy nem áll tehetségemben őt a változatlanokról lebeszélnem. Annál hálásabb szerepem volt két tanítványommal. Aladárnál kedvesebb és a jó elfogadására hajlandóbb szívet nem ismertem. Ezen felül világos és tiszta felfogása s ifjú korához mért akaratereje sok gyönyört okozott nekem. Húga, a kis Agatha, valódi angyal volt. Vidám, eleven észjárású gyermek, oly lelki és testi finomsággal, melyet a fájdalom egy sóhajától is féltett az ember. Enyit emlitek körzetem jellemzéséül, most egyenesen naplómhoz fordulok, melyből emlékezet , után, két három helyet emelek ki számodra. (Folyt. köv.) AZ ARANY KARPERECES EMBER. Du Camp Maxime beszélye. (Folytatás.) Másnap Gyula Helénához sietett. — Vártam önt, — szólt ez, — tegnap haraggal szivében távozott, s ez engem mélyen sértett. — Szereti kegyed Palki grófot? Szerette valaha? — kérdé Gyula, szavaira sem figyelve. — Soha! — felelt a nő bánatos mosolylyal, kimondhatatlan nyílt őszinteséggel emelve rá szemeit. Gyula mélyen fölsóhajtott, mint a kinek szivéről : nehéz terhet vesznek le. — Ah ! gondoltam! — kiálta föl, — de miért szenvedtem hát akkor oly igen nagyon? S azon bizonyos utógondolat nélküli nyíltsággal beszélgettek Lászlóról, mely ama lázas féltékenységi roham után különösnek tetszenék, ha nem tudnék, hogy két igazán szerető szív között egyetlen őszinte szó, minden korlátot képes egy perc alatt lerontani. — László valóságos hős, — mondá Heléna , — egy neme az előőrsi katonának, ki mindig első a sorban, ha harcolni kell azok ellen, kik hazáját földarabolák. Egy szomorú kimenetű kalandja híressé tette Németországon, s udvarlásának, melylyel engem körülvett, némi fontosságot kölcsönzött. Feje volt azon összeesküvések egyikének, melyek a *** i nagyhercegségben a trón ellen szövettek. A nyílt föllépésre már minden készen volt. László, nyolc barátja kíséretében, egy a várostól néhány mértföldnyire állomásozó, s már jó előre félig-meddig föllázított lovas ezredhez volt menendő, hogy annak élén, nyílt sisakkal vonuljon a kormány székhelye ellen. A föllépésre kitűzött nap előestéjén László barátai egyenként belopóztak a városba, s feltűnés nélkül rejtőztek el szállásán. Még ez este minden végleg elhatároztatott, s a kivitel percéül másnap reggel 6 óra tűzetett ki. Ez időben Lászlónak a szép K. . . hercegnével volt viszonya, kit ön is láthatott Párisban, s ki, ha még emlékszik, akkori időben nagy feltűnést okozott a szalonokban. Hozzá ment László, s csak reggeli négy órakor távozott. Tél volt, ködös, zuzmarás idő. Visszatérve szállására, barátait imitt amott elszórva, a földre terített köpenyeken aludva találta, s ő is kimerülten vetette magát egy pamlagra, megparancsolva legényének, hogy csak egy óra hosszat engedje nyugodni. Midőn öt órakor a többi összeesküvőt felköltötték, oly mély álomba látták Lászlót merülve, hogy legényéhez — mint később maga beszélé el — igy szóltak : „Hagyd tovább alulni a grófot; az átalános találkozás 9 órakor van; nyergesd meg neki angol lovát, költsd fel hét órakor, s jelentsd, hogy várunk reá, sarkantyúba kapva lovát, még jókor érkezik.“ S nyeregbe szökve, miután kölcsönösen kezet szorítottak, vígan mentek a halál elébe. Midőn Lászlót hét órakor felköltötték, leírhatatlan dühbe jött, szidalmazta szolgáját, s örült nyargalással vágtatott társai után. Nyílsebesen röpült a síkos országúton tova. Már több mértföldet haladott, s közeledett a találkozás helyéhez, midőn a sűrü ködön át a távolban emberi alakokat pillantott meg, kik rá látszottak ügyelni. Közelebb érve, parasztokat ismert föl bennök, összegyűlve egy tanya körül. Elszántan ugrottak lova elébe s estek zablájába, s dacára szidalmainak és csapásainak, megáiliták lovát. „Ne tartson semmitől, — szóltak, — tudjuk, hogy gróf Palkival van dél-