Fővárosi Lapok 1870. június (117-139. szám)

1870-06-03 / 119. szám

119-dik sz Péntek, junius 3. Kiadó­hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1970. Elő­­zetési dij: Félévre . . . 7 ft — kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK I ll 0 D A L MI N A PIK Ö Z L Ö N Y. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. • Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr közönséget ugyanazon érzemény alapján felborzasztó Teljes számú példányokkal még szolgálhat a kiadó hivatal, az őt magát — hidegen hagyá! Fzütése épp oly nyugodt volt a kezdeten, midőn a függöny felgör­dült, mint a végén, ha a meghatott, megrázkódott közönség hazatért, az ő lelke meg nem indult. Ra­chel csak viszhang volt: nem teremtett maga,csak visz­­szaadott, de ú­g­y, a mint ezt soha tragikus nő nem érte. Samson sugalmazta őt, nála nélkül nem mert új szerephez nyúlni, a­mint egyátalában az újabb tragédia-költők alakzatait nem előszeretettel szemé­­lyesíté, tán azon okból, mert inkább görög nőnek érzi magát, saját személyiségét inkább tudta az antikhoz alkalmazni. Corneille és Racine teremtményeit azonban oly módon bírta előállítani, a­mint az­tán soha elérhető nem lesz, és egyetlenegy ily alkotásért is megér­demli a nevet, melyet kortársai adtak neki, s mely alatt az utóvilág ismeri: „a tragédia királynője“ nevét. A tragédia királynője. (Ez nem novella.) Közli: Devecseri L. 1. (Vége.) Rachel az agg színész kezére egy csókot — életében tán a legforróbbat — nyomá, mint fénylő jelenés állt előtte, mely bánata élét szentén megvi­lágítja. És csakugyan e kéztől kísérve lépett ma­­gasbra, mindig magasbra a dicsőség útján, föl a tragédia királyságáig. Felix Rachel most engedelmes, türelmes tanuló­­nő. Nem kíván többé soubrette-szerepeket és naiv leányjellemeket, sem kurta ruhát, sem magas sarkú cipőket, antik öltözetet vesz magára, mely puha re­­dőkben folyja körül plasztikus alakját, karcsú for­máit, peplumot ölt és a korkurnusba lép. 1838-dik július 12-dikén a Comédie Francaise színlapja hirdető, hogy Rachel kisasszony mint Ca­milla a „Horatiusok“-ban fog föllépni. Az idő roszul volt választva, izzasztó, tikkasztó, lankasztó hőség nyomja a Szajnavárost, a Theatre Francaisban csak kevés a hallgató, de ezek közt egy sincs, ki elisme­rése adóját ne rakta volna le a művésznő lábaihoz , ekkor Rachel egyetlen csapással győzött, a hallgató­ság fölvillanyozva volt, nem mert lélegzeni; e hang, e lángpillantások megigézték őt, megborzadt ez erő­teljes orgánum hallatán. A boulevardok kis zsidónő­jének, kit háromszor hidegen, részvétlenül fogadtak, meg van a diadala, meg van a boszúja. A következő napon a szellemdús Jules Janin tollából fényes, ma­gasztaló cikk jelent meg a „Debats“-ba­n a művészet egének ez új csillagáról, s a júliusi hőség dacára a színház zsúfoltig megtelt, ki-ki Rachelt látni s hal­lani akarta, s egész Páris napokig csak róla beszélt. Nem tudták, minő szerepben csodálják inkább ,­ mint Camillát a Horatiusokban, mint Emíliát Cinnában, mint Iphigeniát vagy Roxánát. De diadalai legna­gyobbikát mint Phaedra aratta. E büszke, szerencsét­len királynő soha fejdelmiebben, soha igazabban nem volt személyesítve, soha szenvedély meghatób­­ban nem volt rajzolva, mint a viszonozatlan szerelem kínjai e nő szivében! Mindjárt az első fejezetben, megjelenésekor kezdetét véve az elismerés tomboló vihara. — Oh, minő szép volt! oly halvány, oly ne­mes, a görögök egy föltámadt királynéja, Minos és Pasiphae büszke leánya, a legkősebb király hitvese. A biborpalást vállairól folyt, fátyla alól lehullámzott a fényes-fekete hajzat, mely végeivel az övét érintő , és ez öv aranyhímzésű, fehér tunikát tartott, mely minden lépésnél hizelgőleg simult tagjaihoz.­­ Meg­­elevenült márványszobor volt, melynek testébe egy lelkesült Pygmalion lelket lehelt; soha nem látták még a mozdulatok ily nemes összhangzatát, soha ily tökéletes arcjátékot; az arc e bűvös, beszélő, nagy szemekkel, a szerencsétlen Phaedra lelki tükre volt is — aztán e hang, e szavalás! Egy kortárs Raehelnek e szerepben való első föllépéséről ezt írja: „A drámai művészet évkönyvei soha hasonló diadalt nem jelzettek. Földszinttől a karzatig borzadt a terem. A szerelem aggálya, szenvedélye, őrültsége oly iszonyatos igazsággal, oly rettenetes hévvel, oly erőhatalommal jön visszaadva, hogy kit-kit szorult­­ság, aggodalom foglalt el. Taps nem hallatszott, mindegyik,úgy­szólván, megfeledkezett saját érzemé­­nyeiről, hogy a tragikus nő életéből éljen. Remegtek az ő idegeivel, a szívek dobogtak az ő örömétől, ha­ragudtak az ő haragjával. Lelkeddel mozdulatán, aj­kain függve, borzadálylyal érezted, hogy a vétkes szerelem összezúzza, a fajultság forrásba hozza szivedet. Rachel a Nessus-ruhát vállaidra veté és dúltak rajtad az égető kínok.“ Azon estén az egész színpad virágokkal volt ellepve, melyeket, kényektől áztatva, dobtak neki. Néhányat közülök arany hímzetű, királyi ruhájába tűzött és Provost elé lépett, ki megindultan jött a színpadra. — Jós uram, ime, itt vannak bokréták a boule­vard számára, vegyen belőlük, kérem, kérem! A rosz próféta lehajolt, és eldőleg csókolá meg ruhája szegélyét. —­ Bocsánat, büszke királynő, porban látsz előt­ted, mint legalantibb rabszolgádat! — És az egy­kori utcai énekesnő nevetve bocsátott meg neki, az egyik csokorból tele rózsát vett ki, s átnyújtá neki. — Vegye emlékül ez órára, Rachelre, és — a tanácsra, melyet neki adott, — és Provost, mint va­lami megbecsülhetlen kincset arany szelencében őrző meg a hervadó virágot. És továbbá igy szól a föntebb emlitett kortárs Rachel személyéről: „Rachel fejtől lábig görög nő, öltözetében, já­rásában, mozdulataiban, tartásában. A redőzet en­ged mozdulatainak és hasonlíthatlan művészettel, athéni gráciával lengi öt körül. Mindent nyert a ter­mészettől: a mozdulat nagyszerűségét, az arckifej­e­­zés fenségét, a pillantás erejét, a hang szépségét. Hallatlan hatásainak oka azonban főleg pompás, csengő, minden modulációra képes orgánumában fekszik.“ Föllépett a trónra, el volt ismerve, Chéron szavai teljesültek, nem csak Páris, hanem egész Franciaor­szág, fél Európa nevezte nevét. Élete ezentúl nem volt, egyéb a diadal, a hódítás, az ünnepeltetés­­életé­nél, és — a­mi csodálandó — magára a művésznőre semminemű fölindulással nem birt. Irigyeljük, vagy szánjuk-e őt e végett ? Mi másokon erőt vett, mi a Isten hozzád! Megjelent a sárga hervadás, Nincs a dalnak többé dalnoka; Völgy’, halomról tűn a zöld varázs, Múlni vágy a nagyszerű csoda. Ag se rezdül, fuvalom se kél, Csak zizegve omlik a levél. Bús enyészet halvány árnyai járnak-kelnek méltóságosan, A madár is messze-messze száll, Merre boldogabb hazája van. — Ág se rezdül, fuvalom se kél, Csak zizegve omlik a levél. Álmodozva hullámzik a tó. Megrendítő titkos sejtelem ; Mintha ő is búsan hallaná: „Isten hozzád, édes kedvesem !“ — Ág se rezdül, fuvalom se kél, Csak zizegve omlik a levél. Haldokolva erdő, rét, virág, Elbúcsúznak titkon, csöndesen, Keng a harmat, fáj a búcsúzás: „Isten hozzád, édes kedvesem!“ Ág se rezdül, fuvalom se kél, Csak zizegve omlik a levél. Szívemre is őszt hozott az ősz, „Ah, örökre! — szól egy érzemény, — Isten hozzád, édes kedvesem !“ A nagy álmot jöm­ érzem én . . . Ag se rezdül, fuvalom se kél, Csak zizegve omlik a levél. Ónody Géza: A vasúton. (Elbeszélés.) Wildbrandt Adolftól. (Folytatás.) A szavakra minden tétova nélkül elvett egy kis szeletet. A lány követte példáját. — Oh! minő haj , — kiáltott Valentin, midőn megizlelte. — A narancs kiállhatlan savanyú, és nincs cukrunk, hogy meg­­édesíthetnők. — E hiányt a társaságnak kell kipótolni! ■— mond szeretetreméltóan. Szemeiben még ott csillo­gott néhány könycsepp, de mosolya annál ked­vesebben állott neki. — Most ismét Ön következik. Szeretet szeretért.! — Csupán mert kegyed úgy akarja! — felelt Valentin és ismét vett egy darabkát. Sajátságos áb­rándos érzés tölte el szivét, ily bizalmasan együtt enni vele, így ültek szemben egymással és nagy szeren­csétlenségük között, szeletről-szeletre elkölték a na­rancsot, es a másodikat is, és ismét csevegni, tréfálni kezdtek, mintha mi sem történt volna. A nap utósó sugarait még rézsútosan beküldé a nagyon ablakán, és épp arcukra hinte. E világí­tásban oly sajátságosnak tetszettek egymásnak, hogy mindketten kacagni kezdtek. E nevetés alatt azon­ban Valentin ismét szúrást érezett szivében. Saját hangjától megijedt­, bámulva meresztő szemeit szom­­szédnője fölvidult arcára és maga elé mormogva mondá: — Én istenem! Hogy lehet ily helyzetben még nevetni is ? — Mi lelte önt? — kérdé a lány aggodalmasan — Semmi! , ■ Valentin fejét elfordítá­s kitekintett az ablakon. Oly gyorsan, mint a­hogy a vonat a zöld tájképek között száguldott, űzték egymást fejében a gondo­latok. Csak másfél óra még, és az imádott lény Gus­­trowban, lámpafénynél már kiszáll, és ő éjjel, Meck­lenburg közepett, egyedül! És ő, a kedves, ez ember karján és azután — el vele Amerikába — el a sze­rencsétlenségbe — és ő nélküle, egyedül. — Nem fog megtörténni! Nem szabad meg­történni ! — gondolkodók félhangosan, mintha egye­dül lett volna. A lány nem hallotta szavait, mert ölében a papírt csendesen összehajtogató, visszadőlt ismét szögletébe és gondolataiba mélyedt. Kis idő múlva Valentinnek úgy tetszett, mintha csöndesen zokogni hallaná őt. Ennek hallatára fölugrott helyéről. Lázas

Next