Fővárosi Lapok 1876. február (25-48. szám)
1876-02-01 / 25. szám
»Nem, barátom, nem, e fák alatt a jég nem olyan, mint másutt. A rovarok dongása, a szél suttogása, melytől a fák levelei megreszketnek, nem egyszerű zörej itt, mind egyebütt, hanem édes hang, mely szívemhez szól és azt mondja, hogy reméljek, várjak, szeresselek . . . Lehetséges-e, hogy valaha kiirtsák e fasort és minket elkergessenek belőle! Boldogok azok, kik bizonyosak benne, hogy ott halnak meg, ahol születtek! Vajjon lesz-e nekünk is egy kis kunyhónk valamely félreeső völgyben, távol a rosz emberektől, ama természet közepette, mely soha sem tagadja meg adományait azoktól, kik megérdemlik? Irigylem amaz egyszerű és erényes embereket, kik a világtól elvonultan, gondok nélkül élnek és minden este feltalálják munkájuk jutalmát a jótékony és áldott nyugalomban. Ők a legboldogabb földi lények, ők találták fel az emberi boldogság titkát, anélkül hogy keresték volna. Mily örömmel fogadnám el függetlenségüket mindennapi munkájuk árán. Esküszöm neked, Reném, bátor volnék, tudnám öszszekötni a kévéket, fejni teheneimet, eladni sajtomat, dagasztani a szép fehér kenyeret, elkészíteni a vacsorát ... és belőled, barátom, belőled, ki oly szenvedélyesen szereted a természet szépségeit, nem válnék belőled jó munkás? ...« És a kedves kis leány gyakran visszatér e pásztori képzelgésre, melyet egy előkelő úrhölgy ábrándjának lehetne tartani. Az idillek ekkor úgy hullottak Franciaországra, mint az illatos eső és Klára is kétségkívül kapott néhány csöppet e záporból. Egyébiránt nagyon szép pásztornő lett volna belőle és nagyon tudnám érteni, ha a kacérság ösztönszerű érzete is vegyült volna e pásztori gondolatok közé. A szegény gyermek nem sokáig élvezhette ez álmot; anyját, ki már néhány hónap óta csaknem egészen elvesztette szeme világát, csakhamar nem tudom, mily betegség érte utól, melynek komolysága a levelezésből is azonnal kitűnik. Klára levelei, melyek eddig a búskomorság fátyola alatt is oly igézők voltak, egyszerre szakgatottakká, rövidekké lesznek. Nem meghitt csevegések többé, melyek közt a toll csak mintegy sétál, hanem valóságos orvosi bulletitinek, melyekben az erőteljes önfeláldozás a szívrepesztő kétségbeeséssel váltakozik. Semmi sem lehet meghatóbb, mint a fiatal leány szakadatlan gondossága a betegápoló szerepében. Éjeit és nappalait anyja mellett tölti, tanulmányozza a legcsekélyebb kórjeleket, percről percre feljegyez minden egyes köhögést, minden elgyöngülést és mosolyt. . . Majd egy újabb válság ismét rémületbe ejt, és mégis dacára fájdalmának és kimerültségének, elég erőt talál megnyugtatni Renét és vigasztalni kedves betegét, kinek élete már csak leánya szeretetéből látszott táplálkozni. Tündér volt és angyallá lett. D’Hanelayne asszonyság betegségét kétségkívül súlyosíták a jövőtől való félelmei. A gróf halála óta segélyforrás és védelem nélkül érzé magát, leányával együtt minden véletlennek martalékul odavetve. Ennél nem kellett több, hogy megadja a halálos döfést egy szegény nőnek, kit a kor és a betegség már kimerített. A következő levelet, mely némileg végrendelet, rövid idővel a gróf halála után irta. E levél külseje igen szomorú; a betűk szabálytalansága, a kéz reszketegsége, a sorok egyenetlensége eléggé tanusitják, mily kínjába került az írás. Alakjára nézve a levél fájdalmas küzdés a sötétséggel. De mily jó és nemes lelket árul el e szomorú karcolás. Ez utósó levél Renéhez van intézve ; ide írok belőle néhány sort : ». . . Bizonyára igazságtalannak és kegyetlennek tartasz engem, barátom. Pedig az isten tudja, mily gyöngéden szeretlek! Úgy szerettelek, mint saját gyermekemet és épen azért, mert mindkettőtök boldogsága volt egyetlen gondom és életem végcélja a világon, szükségesnek tartottam hatalmammal élni és késleltetni házasságtokat. Lelkiismeretem nem vádol e miatt és később a tied is azt fogja mondani, hogy igazam volt. Esküszöm, kedves fiam, hogy könyeid nekem kegyetlenül fájtak. Tudom, hogy szeretitek egymást, de függetlenül kell élnetek; segélyforrásokat kell teremtened magadnak és a munka által szerezned oly állást, melyet egyedül születésed által soha sem nyerhetnél el. Az erély nem elég ahhoz, hogy az akadályokat legyőzzed; amit egy férfi megpróbálhat, lehetetlenné lesz, ha egész háztartás súlya nehezül vállaira. A szerelem nem pótol mindent, gyermekem, s nem mindig képes ellentállni a sors bizonyos mostohaságainak. Használd fel azt a néhány hónapot, mely még életemből hátra van. A csekély évjáradék, melyet húzok és melyet szégyen nélkül hiszek elfogadhatni, életemmel megszűnik, de míg e világon leszek, Klára semmiben sem fog hiányt szenvedni és függetlenséged biztosítva van. Használd fel a nyugalom e percét, mely — fájdalom ! — nem lesz tartós. Dolgozzál, hogy férfi, férj és apa lehess és tartson fel az a gondolat, hogy iparkodásod jutalma ama nő keze, a kit szeretsz.« A levél vége, mely sokkal később lett befejezve és csaknem olvashatlanul van írva, igy hangzik : »A fentebbieket a múlt őszön írtam, kedves Reném. Azóta minden lehetőt megtettem, hogy életemet meghosszabbítsam és időt szerezzek neked jövődet biztosítani, de most már érzem, hogy végem közeleg és egyesítve akarlak benneteket látni, mielőtt elhagynálak. Jövőtök nehezebb és kínosabb lesz, mintsem óhajtottam volna, kedves gyermekeim, de ketten lesztek hozzá s igy könnyebb lesz elviselni és derék sziveitek méltók, hogy egymáséi legyenek. A mit lehetett, megtettem nevelésed érdekében, e miatt nem tehetsz szemrehányást nekem, segélyforrásaim nagyon csekélyek voltak, légy hálás a rieui lelkész iránt. Nem irhatok többet. Midőn megkapod e sorokat, melyeket akkor küldök el, midőn az idő elérkezik, jöjj haladék nélkül, barátom , esküvőd órája ekkor ütni fog és feladatom e világon befejezéséhez közel lesz.« Apróságok a nagy emberről. (K.) Csak annyiban apróságok, mennyiben kis történetek, de sokat érnek, mivel visszatükrözik a nagy ember magas elméjét, jó szívét, egyszerű lényét, mint ahogy a kis harmatcsöpp is vissza bírja tükrözni a nagy napot.* Deák Ferenc a nyilvánosság szeme előtt nem lassan kint nőtt, mint az élőfa, hanem — ahogy Petőfi mondta Aranyra: — »tűzokádó gyanánt tenger mélységéből egyszerre bukkant ki.« Mig »más csak levelenkint kapja a borostyánt,« neki »rögtön egész köszörűt kellett adni.« Megjelent az 1836-diki országgyűlésen, beszélt s egyszerre az ellenzék vezére lett. Olyan vezére, a kit csakúgy szerettek, mint tiszteltek. Nem burkolózott ő soha a fensőség nimbuszába, nem csinált fontos képeket, nem játszta a »mindentudó néma« szerepét, á átalában nem volt szüksége, a tekintélytartás fogásaihoz. Meghódolt előtte önkényt mindenki. Pozsonyi barátai mindjárt az első diéta után azt a hírt vitték szét róla országszerte: olyan az esze, mint egy ókori bölcsés olyan a szíve, mint egy jó gyermeké. Akkor még fiatal férfi s szenvedélyes sétáló volt. Ha a »liget«-be indult, utcáról-utcára mindig több követtársa csatlakozott hozzá, s gyakran a legerősebb gyalogolokat is kifárasztotta. A negyvenedes országgyűlésen egy nap Köpcsény felé tett sétát. A hozzá csatlakozó, nagyobbára fiatal követek közt volt báró Wenckheim Béla is, ki társai közt szintén nagy szeretetben állt, mint eszes, kedélyes, lovagias férfi. A város vége felé a báró bement egy boltba keztyűt venni, s csak később sietett társai után, kiket már a szabadban egy szép pázsiton ért utól, közéjök dobva a lapdát, melyet a boltban vett. A fiatalabbak (jobb kedv volt még akkor!) rögtön elkezdték a lapdát kapdosni. »Nem ér az semmit! — mondá Deák, — kámpázzunk inkább!« Kerestek tehát egy ütőbotot a lapdához s megkezdődött a lefutó játék. Deák még a kabátját is levetette s mind a lapda messze ütésében, mind a futásban fölülmúlta társait Meg is jegyezték ■ rá mindjárt: »Még kámpázni is legjobban tud köztünk!« Egy kényelmesebb vérű követ a játék végén azt mondja: »Vajjon mit szólt volna a fiatalság, ha a hon atyjait kámpázni látja!« »Nos, — felelte Deák, — azt mondta volna, ami igaz, hogy a tekintetes karok és rendek is csak emberek.« Néha egy pár szóban többet fejezni ki, mint amennyit más egy könyvben vagy hosszú emlékiratban mondana — szintén bámulatos sajátságai közé tartozott. A csehországi hadjárat szerencsétlensége után Belcredi miniszternek az a gondolata támadt, hogy nem lehetne-e ez évben kivételesen két katonaujoncozást tartani ? Deáktól, kit a fejdelem Bécsbe hivott, hogy meghallja nézeteit, Belcredi szintén megkérdezte, hogy lehetőnek tartja-e a kétszeri újoncozást? »Nem tartom lehetőnek — úgymond — mivel nálunk Magyarországon az anyák egy évben csak egyszer szülnek.« Nem is volt arról egy szó sem többé. * A közpálya embereitől megkívánta, hogy még a gyanú színétől is távol tartsák magukat. Nem szerette például, hogy a pénzügyér több pénzintézet elnöke volt. »Hisz az csak nem vétek, — mondá neki egyszer e miniszter, — ha az ember egy bank elnöke. »Nem, — felelte az öreg úr, — azért még nem akasztottak föl senkit.« Ugyan a miniszter egyszer bonbonnal kínálta meg. »Cukrot adsz, — mondá az öreg, — hogy ne legyek neked olyan keserű.« * Még a csípősséget is valami kedves tréfába tudta önteni. A ház folyosójára egyszer leesett a szivara. Ő is, meg a mellette ülő képviselő isigénytelen ) levél nem küldetett el soha, mert össze nem hajtva és aláírás nélkül találtam meg. D’Hanelayne asszonyságot kétségkívül váratlanul érte utól a halál és nem volt ideje létesíteni tervét. Szerencsétlenségre nincs semmiféle adatom e szomorú eset részleteiről, mely sajátszerű módon látszik összeolvadva lenni ama borzasztó gyilkossággal, melyet fentebb irtunk le. 1783. évi december 20-án Klára ezeket irta Renének : »Az éjszaka kevésbbé volt rész : anyám némi keveset aludt és ma reggel óta szabadabban lélegzik. Nem hiszem, hogy hiú reményekkel áltatom magamat, Reném, arca egészen más kifejezést öltött. Ah ! mennyire enyhít e jó álom, mennyire visszaadja az életerőt! Ha e javulás tartós lenne, ha anyám felgyógyulna . . . úgy hiszem, megőrülnék örömömben. Pedig már nagyobb csodák történtek. Ha csak a tavaszt megérné ! Kérd a jó istent, barátom, kérd teljes szivedből, úgy mint én. »Ma reggel midőn felébredt, igy szólt hozzám: »Itt vagy leányom?« »És midőn kezemet az övébe tettem, igy folytatá halk hangon: »— René egésséges, épen rá gondoltam.« Aztán mosolygott, és fejemet magához vonva suttogá: »Nem sokára leánykám, nem sokára. »Szivem oly gyorsan kezdett dobogni, hogy egyetlen szót sem voltam képes felelni. Mily reményteljes nap ez a mai! Szerencsétlenségre, kissé elhomályosította egy rész hit : tudtomra esett, hogy János megérkezett a cselédséggel. Vajjon végkép megtelepedik-e itt, vagy csak rövid ideig marad a vidéken? A nagy vadászatok idénye van, kétségkívül csak azért jött a kastélyba, hogy vaddisznóra vadászszék néhányszor.« E levél szokás szerint Duquenay d’Orchamps lovag urnak van címezve, de Voilliére urnái stb. (Folyt. köv.) 116