Fővárosi Lapok 1884. december (283-307. szám)
1884-12-02 / 283. szám
Kedd, 1884. december 2. 283. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. az. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. negyedévre.......................4 frt. Megjelenik ez ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Tantalus. (Elbeszélés.) irta Gozsdu Elek. A budapesti kaszárnya-házak júliusban kiállhatatlanok. Fülledt levegő áramlik be a nyitott ablakokon, mintha kemencékből jönne, fullaszt, bágyaszt ez a meleg, kimeríti az idegeket, tétlenné teszi az észt. Nem tudtam aludni. Hajnalban három óra után fölkeltem és siettem ki a városligetbe, fák közé. Messze kint, a bábszínházakon, az ördög-motollokon túl, ahol a letaposott poros fű nem emlékezteti az embert a tömeg tolakodására, nyüzsgésére, arra az éktelen lármára, ordításra, mely elriasztja a madarakat, ott szép a városliget. Ott van még haragos-zöld csalán, vörös fejű bojtorján, selyem szálú fű, melybe nem törülte még senki poros csizmáit; van még békében költő madár — egy tenyérnyi tiszta, szűzies természet ez, a maga fésületlen egyszerűségében, nyugalmában. A friss, harmatpárával telitett levegő fölüdített. Mély csend volt itt. A hajnal homálya még ott volt az akácok közt. Fél álomban látszott lenni minden fa. Egy-egy megriadt madár rebbent föl, amint jöttem , s aztán ismét mély csend. Leültem egy korhidt padra. Sűrű, átláthatlan orgona-bokrok csoportja volt mögöttem. A bokrok felől kis idő múlva élénk beszélgetést hallottam. Figyelni kezdtem. Egy férfi és egy nő beszélgetett. Tisztán lehetett hallani minden szót. Ismét szünet volt. Néhány perc múlva megszólalt a nő. Szelíd, alázatos hangon beszélt. — Istenem! Hát még mindig nem kaptál foglalkozást ? — Nem ! — felelt a férfi kissé dacosan. — Félek, hogy az uraság észreveszi, s aztán nem hozhatok semmit. — Dögöljön meg az uraságod ! — Tegnap este is — alig bírtam félretenni ezt a csekélységet. A szakácsné irigykedik rám s vigyáz minden falatra. Milyen lármát csapott e miatt a rongyos libacomb miatt! A nagyságos asszony azt mondta, hogy őszre, ha bemegyünk a városba, elküldik a szakácsnőt. Aztán ráfogtam, hogy én ettem meg, és a nagyságos asszony azt mondta a szakácsné truccára, hogy jól tettem. — Jó volt. Jól laktam vele. Olyan vagy te Mari, mint a bibliai varjak. Azok ugyan egy szentéletű embert etettek, te pedig egy közönséges bűnös halandót táplálsz, de azért az egyre megy. A fő az, hogy az is meg én is megéltünk. Ez a fő. Hogy kinek a konyhájáról élünk meg, az mindegy Mari. Kivált az ilyen gazembernek. — Ne, kérlek Gidai — Eh! — Mondanék valamit Gida, de ne haragudj meg! — Ki vele, no! — Törtem a fejem egész éjjel, és kigondoltam valamit. Hát, tudod, nekem van havonkint tíz forint bérem. Ez kitesz öt hónap alatt ötven forintot. Az urasághoz sok vendég jár, s alig megy el valaki, hogy nekem ne adjon néhány hatost. A szakácsnőt majd megeszi a méreg, de bánom is én! Én vagyok a szobalány, nekem adják ! Hát, tudod a borravaló is kitesz havonkint öt forintot; ez annyi mint huszonöt forint — összesen, várj csak, — hetvenöt forintot. — Hát aztán ? — Ha a hetvenöt forint együtt lesz, szépen elmegyünk Pozsonyba. A nagybátyám, tudod, aki tavaly Szent Istvánkor itt járt,szabómester — nagy ismeretsége van ám annak urak között, majd betesz a városnál valami hivatalba. Ott az könnyebben megy — meg aztán az ismeretség; mindenki csak Fulajtár bácsinak hívja. Jó lesz ? — Bolond beszéd! Különben jól van. Majd gondolkodom rajta. — Nézd Gida, tegnap kaptam egy forintot, a nagyságos úr bátyja adta. Ne. Nincs több. Talán elég lesz egy-két napra. Szivart nem vehettem, mert csak vacsora után adta. — Hát a gazdádnak nincsen szivarja ? — Van hát. Isten tudja hány skatulával, aztán mind drága szivar ám az! — Hát mért nem hoztál néhányat ? — Nem mertem! — mondta a leány halkan, s kis szünet múlva hozzá tette. — Hiszen vehetsz magadnak ! — Az ilyen gazdag kutya nem veszi azt észre Mari. Különben jól tetted Mari, derék leány vagy ! — Most megyek vissza, mert a kertész korán kell, aztán észre vesz! — Csókolj meg Mari! — így. Derék leány vagy! — Aztán azt mondom, ne járj a Lujza után! — Ne légy gyerek Mari. Holnapután megint itt leszek. Jó, eljövök. Elsején veszek neked egy kabátot. Jó lesz? Megint olyan szép leszel, mint voltál, tudod még mikor a »Bazárban« laktunk. Most sietek, mert már sokáig voltam itt. Eljöjj! Én itt leszek ! Néhány másodperc múlva a bokrok közül kibontakozott a leány s előttem állott. Megrezzent, midőn megpillantott, egy pillanatra megállott s lesütötte a szemét. Elvörösödött, aztán fehér, tiszta kötényét fölemelte arcához, megfordult s gyors, könnyed lépésekkel elsietett a keskeny, gazos után. Soha sem fogom elfelejteni e leányt. Üde, fiatal, egészen ártatlan arca volt. Alig lehetett több húsz évesnél. Nagy szemei voltak. Kissé nagy szája, finom arca, vékony ajkai s nagy ívben hajlott szemöldökei mutatták, hogy erős akarat volt benne, s hogy végletekre hajló jellem. Alig mehetett ötven lépést az után, befordult a fák közé és eltűnt. Akartam látni azt az embert, aki nemcsak szeretteti magát a lány által, de tápláltatja magát vele. Bizonyosnak tartottam, hogy csak az éhség kötötte őt hozzá. Kivettem egy szivart s a bokrok közé mentem, hogy majd tüzet kérek tőle. Alig tiz-tizenöt lépésnyire a padtól, egy falevéllel befúrt, magas fűvel, bürökkel benőtt sekély árok szélén feküdt egy huszonöt-huszonnyolc évesnek látszó fiatal ember. Mellette volt egy zsíros újság, nyilván abba volt göngyölve a libacomb, csontok és kenyérhéj, maradványai a lakomának. Midőn megpillantott, fölugrott és menni készült. — Van egy szál gyufája? Szeretnék rágyújtani ! — mondtam neki. — Talán lesz! Amíg zsebében kotorászott, volt alkalmam őt közelebbről megfigyelni. Sovány, sápadt ember volt. Ruhája el volt ugyan hanyagolva, de nem volt rongyos. Kopott, kissé piszkos volt, de látszott rajta, hogy valamikor jobb napokat látott. Mozdulatai, finom keze mutatták, hogy nem közönséges naplopó. Arca ritka értelmiséget, eszességet fejezett ki. Haja kissé rendetlen, szakála fényes fekete volt, sas orra előkelő kifejezést adott arcának, habár acélkék szemei higgadtak voltak. Kis idő múlva előkeresett két szál gyufát és mondta: — Vigyázzon, mert nincs több. Az egyiknek gyöngén áll a feje. — Köszönöm. Szabad önt megkínálnom egy szivarral ? — Köszönöm. Elfogadom. Meggyújtottam a szivart s adtam neki tüzet. Nagy élvezettel szítt. Társalgást akartam kezdeni vele— Az imént láttam eltávozni menyasszonyát. Gratulálok az ízléséhez. Gyönyörű teremtés. — Tehát kihallgatott ? — szólt közönynyel, miközben egy hatalmas füstgomolyt fújt fölfelé. — Nem. Éppen nem. Az igazat megvallva, hallottam néhány szót, de alig értettem az összefüggést. Elhatároztam, hogy megtudom viszonyait. — Nincs kedve egyet sétálni velem ? — kérdeztem. — Minek ? — Beszélgessünk! Ilyenkor legkellemesebb a séta. — Ki akar kérdezni ugye ? — Nem. De érdeklődöm ön iránt, az a párbeszéd, melynek akaratom ellenére tanúja voltam , a leány jósága .... Nemde? Marinak hívják ? — Hát kihallgatott mégis! Persze, ön azt mondja most: ime egy ember morális tartalom nélkül ! Eltartatja magát egy gyönge leány által! Ismerem az észjárásukat. Önök, akik jól vannak lakva, rettenetesen morális emberek, szinte szörnyetegek. Ah! A jóllakott ember mindig morális ! — Nekem nincsen semmiféle véleményem önről. Igen szeretném, ha alkalmat adna, hogy véleményt alkossak magamnak. (Folyt. köv.) Kisasszony néném. (Francia beszély.) írta Hippolyte Audeval. (Folytatás.) A bérház. Nagyon valószínű, hogy az én helyzetemben más férj kisasszony nénémre tört volna, hogy nejét szép szerével vagy erőszakkal is visszakövetelje. Én vártam. Jól tudtam, nénémet ez egyáltalában nem fogja tartóztatni abban, hogy nekem erőszakoskodások miatt szemrehányásokat tegyen; de nem is érette követtem ezt az eljárást, hanem hogy imádott Pauline-omnak engedelmeskedjem. Kél tizenkettőkor eljött sétaruhában. — Néném tudni sem akar a kibékülésről, szólt a felindultságtól remegő, visszafojtott hangon. — Önt hibásnak tartja s az ellenkezőről meggyőzni lehetetlen. Sírtam, könyörögtem, de mind hiába. Lelkiismeretemhez kellett tehát folyamodnom, magamtól kellett megkérdeznem, hogy mi a kötelességem. Világos. Ha csak önt különösen terhelő okok nem mentenek fel alóla, úgy kötelességem önt mindenhová követnem, nem pedig kerülnöm. Nyilatkozata után, melynek őszintesége felől meg vagyok győződve, önt kerülnöm oly hiba lenne, melyért rám igen súlyos felelősség hárulna. Ezt tennem annyi volna, mint gyűlöletessé tenni önt mindenki szemében s megfosztani magamat ok nélkül egy férj támogatásától, kit szabadon választottam és a kiben bízom. Minthogy néném a kibéküléshez beleegyezését adni vonakodik, elhatároztam, hogy azt kierőszakolom. Ön férjem, kinek engedelmeskedni tartozom, vezessen, holnap majd visszatérünk nénémet meglátogatni. — Jöjjön. Kiléptünk e szállóházból. -r- Hova megyünk? — Ahova ön akarja. — Génua számtalan szállóházainak bármelyikébe szánhatunk. — Menjünk oda, ott messzebb leszünk. — És Pauline ujjával a tengeröböl felé bekanyarodó hegy egy pontjára mutatott Elhagyott hegyi útnak indultunk. Pauline