Fővárosi Lapok 1886. október (272-302. szám)
1886-10-09 / 280. szám
Szombat, 1886. október 9. 280. szám. Huszonharmadik évfolyam. Félévre.......................................8 frt. WfycdévrB •••••« 4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI lapok. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetési fölhívását a 28-dik évfolyam utolsó negyedére, ajánljuk a hazai művelt közönség szíves figyelmébe. A mindennap teljes íven megjelenő s hétfőn is számmal szolgáló közlöny tartalmát s jeles írói körének munkásságát ismeri az olvasó világ. A lap törekvése: változatos, értékes olvasmányokkal, az élet folyását visszatükröző tárcákkal, bő és fris hírrovatokkal szolgálni s a mellett a jó ízlés és műveltség igényeit fő figyelemben tartani. Előfizetési ár: évnegyedre 4, fél évre 8, egész évre 16 frt. A tizenkettedik órában. (Novella.) Írta Beniczkyné Bajza Lenke. (Vége.) A következő napon azonban igen kellemetlen újságot hallott az üzletből visszatérő atyjától, mint vérig bosszantó, Lórit pedig végkép leverte. — Sándor üdvözletét küldi, — mondá az öreg Danis. — Ma délben elutazott. — De csak rövid időre, nemde atyám ? — kérdé elhaloványodva Klára. — Egy évre. Ma kezdte meg hosszú útját, s anyja nagy könyhullatások között búcsúzott el tőle. Ettől a naptól senki sem ejte ki többet Sándor nevét. Az öreg Danisné kellemes reményt táplált iránta, azt hívén : Lóriba szerelmes az, és idővel nejévé teszi. Most azt kell látni, hogy aki így tud elutazni, egy búcsúszó nélkül, az nem érez semmit s teljesen lemondott minden reményről. Klára hosszasan gondolt reá, megvetette mint gyáva, bátortalan férfit. Lóri pedig titkos könyeket hullatott miatta, de igyekezett elfelejteni. Az idő gyorsan haladt, Bombayról nem hallottak többé semmit, de annál jobban súlyosodott rájuk a megélhetés nehézsége, s lassanként nagy nélkülözéssel kezdtek küzdeni. — Eladom ezt a házat, — mondá egy napon Danis. — Nem lakhatunk egyedül benne, kisebb lakást fogadunk, és ennek az árából jövedelmet kapunk. Senki sem mondhatott ellent, s nehéz szóval bár, de áruba bocsátották és akadt is reá vevő. Most tehát ki kellett hurcolkodni onnét, és ez iszonyú nap volt reájuk nézve. Megválni attól a háztól, ahol egész életüket töltötték. Minden zug, minden szeg, egy régi emléket rejtett magában. A tanácsos ide hozta feleségét. Itt születtek leányai, itt tölte életének minden percét, boldog és szomorú napjait, és most meg kellett attól válni örökre. De meg kellett lenni. Fogadtak egy igen szerény kis lakást és átadták az uj tulajdonosnak a házat. Lóri már régóta nagyon szótalan volt, halvány, levert s egy napon atyjának azt mondá, hogy ő keresett és talált helyet, mint házvezetőnő, mert nem akar tovább is szüleinek terhére lenni. Majdnem örömmel hallotta ezt a tanácsos, már ő maga is forgatott ilyes valamit fejében. De annál kétségbeesettebb volt e hírre Danisné. Az ő kedves jó leánya idegenek szolgálatában ? Ezt nem akarta megérteni. Varrjon, hímezzen pénzért, de maradjon itthon. Nem, ezt nem éli túl. És oly rosszul lett, hogy komoly bajtól kezdték félteni. Egy időre tehát elmaradt ennek a tervnek a kivitele, s nagy csodálkozásukra, egy délután az öreg Szaniszlóné látogatta meg őket s kérte Lórit, hogy menjen hozzá lakni, mig fia visszatér. Ő úgy is egyedül van. Ebbe örömmel egyezett Danisné. Ugyanabban a városban marad, s legalább megismerik Szaniszlóék leányát, ki maga a kedvesség és jóság. Ez csak nyereségére lehet neki. És Lóri is örömmel fogadta ezt a váratlan ajánlatot. Sándor anyja mellett lehet. Olykor hallhat az ifjúról valamit, abban a házban fog lakni, mely az övé . . . mindez nagyon boldogító volt reá nézve, s néhány nap múlva már a Szaniszló-ház lakója volt, J . . . városának nagy csodálkozására, hol azt mondták: Danisék már a tizenkettedik órában vannak ! VIII. És valóban abban voltak. De ahol legnagyobb a szükség, ott legközelebb isten segítsége, és ők sem estek kétségbe, mert Lóri távozása sokban könnyített sorsukon. A ház tágasabb lett, a kiadás csökkent, a tanácsos jobb kedvű lett Danisné pedig akkor láthatta leányát, amikor akarta, s nem búsongott távozásán, csak Klára nem tudta magát e megváltozott helyzetbe találni, csak ő volt rosz kedvű, mogorva, unatkozott, ajkai telve voltak panaszszal, pedig majdnem ő volt egészen az oka e nyomasztó sorsnak, mi rájuk nehezült. Lórinak pedig igen kellemes helyzete volt. Mint mindenki, aki többet érintkezett vele, az öreg Szaniszlóné is szívből megszerette őt. Szelíd, kellemes, ügyes volt, amit rá bízott, pontosan teljesítő, lassanként a ház összes gondjait magáévá tette, nélkülözhetetlen lett az özvegynek s az gyakran mondá Danisnénak, hogy többé nem adja neki vissza leányát ... A tél lassanként elmúlt s a természet fejlődésnek indult. A városban már nem beszéltek a Danisék bajairól. Mindenki kimenté az itélgetést fölöttük, látták, hogy uj esemény nem adja magát náluk elő. Elvonultak az emberektől, szegénységekkel, bajaikkal nem volt érdemes már nevüket sem említeni. Az emberek csak arról beszélnek, akiket irigyelnek vagy szánakoznak fölöttük. Azok egyikre sem voltak érdemesek s igy csendes feledést borítottak reájuk. Fél év telt el Sándor elutazása óta. — Már szeretném, ha visszajönne fiam,— mondá egy este Szaniszlóné Lórinak, ki kézimunkával ült mellette és nem felelt. — Te nem nagyon kedveled Sándort, — folytatá az özvegy, kérdőleg függesztvén rá szemeit. — Sőt én mindig nagyrabecsültem őt, — viszontá ez zavartan, — de most. .. — Nos, miért akadsz el ? — Majdnem óhajtom, hogy még ne jöjjön haza, mert akkor távoznom kell e kedves helyről. — Mi okod volna arra ? — Először is, megszűnik az ok, amiért ide jöttem, hogy néném egyedül van. . . Másodszor pedig anyám azt hiszi, hogy nem illenék tovább itt maradnom. — Nem illenék, miért ? Changez passez! Voilà! (Bécsi tárca.) Az Orpheum látogatói magukon kívül vannak : nem találják meg kulcsát a rejtvénynek, melyet esetről esetre saját szemükkel látnak. Sajátszerű dolog is az. A színpadot vastag szőnyeggel födik be, bizonyságául annak, hogy nincs sülyesztő azon helyen, ahova egy újságlapot fektetnek és egy széket állítanak. Ez előkészületek után belép a coulisse-ok mögül egy fekete szakos úriember, ki karján egy fiatal csinos nőt vezet. A nő leül a székre, a férfi lefödi őt selyem lepellel, meggyőzi a közönséget arról, hogy a nő a lepel alatt ül, aztán — changez passez! voilà! — fölemeli a selyem kendőt és a közönség bámulva veszi észre, hogy a szék üres, a nő eltűnt. A szék ott áll régi helyén, a szőnyegre terített újságlapon sülyesztő nem működött és a nő mégis eltűnt. Volt, nincs! Csak utóbb jelenik meg ismét, a coulisse-ok közül lépve ki, hogy a megijedt közönséget megnyugtassa, és megmutassa, hogy nem visszajöhetlenül tűnt el. A tünde lény rejtvénye sok fejet foglalkoztat.Nem az eltüntetés maga kelt szenzációt, mert az végre is gyakran előfordult már, hogy egy férfi eltüntetett egy nőt, ebben nincs semmi boszorkányság. Az eltüntetés módja az, ami fejtörést okoz. Spiritizmus, mondja az egyik, tükörjáték, állítja a másik, schwindli, hangoztatja a harmadik, de csak miután a tünemény megfejtésének kísérletébe már belefásult a fejük. Hogy azoknak, akik tükröt, vagy emberi fortélyt emlegetnek, nincs igazuk, hogy az eltűnésnek valami megfejthetlen, titkos erő az okozója, az kétséget sem szenved, azt bizonyítja a következő hiteles eset. A ködfátyol fölött rendelkező nő egy hercegi család ifjú sarjának szalonjában lépett föl és tűnt el először. Ama titkos erő, mely őt szárnyain elragadta, itt oly mereven működott, hogy a nővel együtt a naltál háziúr is eltűnt és csak akkor lépett ismét vendé-gei közé, midőn a fiatal nő újra megjelent a mutatványához készült állványon. Márpedig azt senki sem fogja hinni, hogy a fiatal herceg eltűnésének oka spiritizmus, vagy tükörjáték volt. Még kevésbé tehető fel, hogy a háziúr a fekete fzakos bűvészszel beszélt össze és ennek kedvéért csalta meg vendégeit. Más, mélyebben rejlő okok keresendők itt, melyeknek kifürkészésébe belefárad, beleszédül az elme. Mi tehát, kik a szédelgésnek nem vagyunk barátai, ne keressük a titkos mozderőt, a rejtett okot; elégedjünk meg azzal, amit látunk, amit tudunk. Tudjuk pedig azt, hogy ott, ahol egy csinos nő hercegi házigazdájával egyidejűleg tűnik el, mindkettőjüknek megvan okuk az eltűnésre. Hogy honnét ered és mi ez az ok ? azzal ők tisztában lehetnek, de mi mindvégig hasztalan fárasztanók agyunkat. Az orpheumbeli tüneményszerű hölgy azonban nem áll egészen versenytárs nélkül. Az opera igazgatósága megirigyelte Pertler, az Orpheum bérlő-igazgatójának dicsőségét és szintén szerzett magának egy tünde lényt. Neve »Mar ffa,« kora bizonytalan, foglalkozására nézve orosz grófnő, ki — bár hercegi férjet kaphatna, — erőnek erejével grófi atyja egy jobbágyának akar a neje lenni. E szép szándék nem marad jutalmazatlanul. Marffát már a negyedik felvonásban agyonlövik. Csak félreértésből ugyan, de ez nem változtat a dolgon. Nehogy konfúzió keletkezzék, mindjárt megmondom, hogy »Marffa« az operaház legutolsó újdonsága, mely közelebb színpadra került, aztán — changez passez! voilà! — ismét eltűnt a repertoirról. A föntebb röviden vázolt szöveget Ede Coetlegon vétkezte, a szöveghez írt zene pedig Hager lelkiismeretét nyomja. Hager János álnév, mely alatt Hasslinger von Juassingen udvari tanácsos lépett a közönség elé. Polgári foglalkozása mellett a tanácsos ur zeneszerző is irt 1849-ben egy »Jolanthe« című operát s aztán néhány dalt, melyekről a kritika mi rosszat sem tudott mondani és e siker által felbátorítva, most megint a nagy zene terén tett kísérletet. Kísérlete által bebizonyítja, hogy kiterjedt zenei ismeretekkel bír, hogy képes felfogni nagy mesterek műveit és hosszú műkedvelői pályafutása alatt sokat tett magáévá azoknak erényeiből. Innét van, hogy »Marfia« minden jelentős áriájából Meyerbeer, Beethoven, Gounod és mások dallamaiból is zeng felénk valami s hogy minden, mi a műben jó, fölötte ismerős hangzattal bir. Eszembe sem jut a tanácsos urat plagiátornak nevezni; tudjuk, hála istennek, mi illik, és mint illemtudó kritikus, csak annyit állítok, hogy a szerző idegen befolyás alatt írta művét. Nekünk, magyaroknak, nincs kellő kifejezésünk arra, amit »Marffá«-ról mondani lehet, a németek ily esetben azt mondják: »nach empfunden.« »Marffa« első előadása rendkívül fényes volt. Ily fényes néző társaságot még a bécsi opera is ritkán lát együtt, de ez első előadás valószínűleg az utolsó is volt, mert a mai második előadáshoz előre váltott jegyekért már visszaadják a pénzt a színházi pénztárnál. »Marfia« tehát szinte amolyan tünde lény volt, aki megjelent a színpadon és aztán changez passez! voita! ismét eltűnt, csakhogy valószínűleg visszatérhetetlenül. Reméljük a legjobbat! Egy budapesti német lapból olvasom a rettentő hírt, hogy Bécs kocsmai múzsájának egyik, ha nem is legtehetségesebb, de mindenesetre leghiresebb papnője nyomtalanul eltűnt Odesszából, ahol nővérével a kurta-szoknyás múzsa igéit hirdette. A szép népénekesnő ma még énekelt, elragadta közönségét; holnap aztán — changez passez ! voila! —eltűnt egy lengyel