Váci Polgár, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)

2000-12-01 / 12. szám

2000. december VÁCI POLGÁR • A MILLENNIUM ÉVÉBEN 7 ^ 6. nap, szeptember 2. Pécs - Kalocsa 102 km Pécsről nehezen indultunk útnak, így történhe­tett, hogy az össze­vissza indulás az egész napra rányomta bélyegét. (Szegény Gyula például fél­reértések miatt hosszú órát várt ránk egy benzin­kútnál). Első mai állomásunkon, Pécsvárad várá­ban elámultunk a hazánkban egyedülálló István­­kori bencés kápolnában, s az évezredes em­lékeket hordozó falak között megbúvó kiállítá­sokban. Látnivaló, kiállítási tárgy lett a kápolná­ból, hosszú ideje kiköltözött a lélek a komor gótikus falak közül. De talán arra a néhány perc­re újra visszatértek a jó öreg bencések, mintha hallottuk is volna gregorián recitálásukat... A 6-os úton teljesen szétszakadt a társaság, Fóti újabb két defekttel színesítette utunkat. Me­­cseknádasd ősi templomáról és egy kastélyról ne­vezetes. Sírt az a kastély. Vérzett a kivert abla­koktól, a lepusztult falaktól, és szégyellte magát. Csak állt ott csupaszon és némán, próbálta elrej­teni a ráragasztott táblát, amely tanúsága szerint egy ideig itt élt és alkotott Liszt Ferenc. Méltó-e ez az állapot a magyarok zenezseniéhez, a remekművekhez, a Rákóczi-indulóhoz? ... Bonyhádon jöttünk végre össze mindannyian, majd ebéd után két részre oszolva indultunk a Duna irányába, hogy két napra újra visszatérjünk a Duna-Tisza közére. Kakasd fából faragott kul­­túrháza emlékezetes szépség, innen aztán nagy száguldás várt ránk, de hiába. Amilyen szűken el­értük Gerjennél a kompot, a csapat másik fele épp­oly szűken késte le, így a Duna két partján vártunk egy órácskát, s arra gondoltunk, talán éppen ugyanazzal a vízdarabbal találkozunk most, ame­lyikkel a váci átkelésnél is összeölelkeztünk. Együttesen gurultunk Kalocsa táblájához. Itt az eperföldi plébánia fiataljai vártak, s bicajjal bekí­sértek minket az érsekségre. A szépen felújított épületben szálltunk meg. Bábel Balázs érsek atya betegsége miatt nem fogadhatott minket, de a gondnok úr volt szíves körbevezetni a tetszetősen renovált nagytemplomban, a döbbenetes értékek­kel rendelkező könyvtáron és a kincstáron. Vacso­rát követően az eperföldi plébánián vártak minket a helyi közösség fiataljai. Bemutatkoztak, bemu­tatkoztunk. Újra csak visszaigazolást kaptunk, jó és értékes amit csinálunk. Aztán, mint évszázadokkal ezelőtt, a nagy­templom plébánosa saját borpincéjében ismerte­tett meg minket a helyi nedű különlegességekkel. A jó bor ízlelgetése közben beszélgettünk múlt­ról és jövőről, Istenről, Hazáról, Hitről... szóval - a mai világ szemében - csupa felesleges dolgok­ról. Este újra esett, de kit érdekelt akkor, mikor éreztük, hogy Isten áldása kíséri utunkat, mind­végig egy védő kart nyújt felénk. Szent István megszentelt tenyerén tekerünk végig... (Folytatjuk) Moys Zoltán IX. 2. érkezés Kalocsára Ismétlő­dő­ an­izek Statisztikus véletlen vagy a természet megbontott egyensúlya? Három hátizsákos fiatal stoppol a szolnoki hídnál. Megállók, felveszem őket. Egy lány, két fiú. Két biológia szakos egyetemista, egy középiskolás. Szünetük van, hát eljöttek segíteni. Tószegen rakodták a zsákokat a falusiakkal együtt. S hányan és hányan mozdultak meg, idehazulról, majd határon túlról is! A magyar szó mellé egy hete szlovák, lengyel, ukrán szó keveredik. Ahogy egykoron Tömörkény a Tisza menti vásárokról is megírta. Csakhogy akkor a víz hátán mozgó kereskedelem, ma a víz okozta vész hozta össze e találkozót. Mert az, hogy e találkozó így létrejött, most is a víz eredménye. Ahogy az is, hogy a folyók találko­zásánál épültek egykor kereskedővárosaink, randevút adva különböző nyelveknek és kultúráknak is. Majd a baj, és a bajban segíteni akarás mozgatta meg a Kárpátok népeit. S ha a segíteni akarás ilyen formában új megnyilvánulás. Talán a demokrácia és a szabadság új je­le. Bár a bajban évtizedek óta, ha nem is önként, de együtt voltak (mondjuk ki nyíltan: senyvedtek) e nemzetek. És hogy még mindig csőstül jön a baj - most éppen sorozatban -, mi tapasztalhatjuk. Mert lehet, hogy „statisztikus véletlen” az, hogy 500 éve nem látott árvíz sújt minket, de lehet az is, mint arra egyre többen utalnak, hogy bizony, a természet megbontott egyensúlya üt vissza sokszoro­san. Gondoljuk csak végig: 38 milliárd forint csak a védekezésre fordítandó kiadás, a nemzet közvet­len kára, s még mennyi lesz a károk helyrehozatala és egyéb „következményes” kár. Számoljuk át „fa egyenérték”-re: 10 000 Ft-nál olcsóbb a rönk köbméterenként, a kivágás helyén talán ha 3-5 ezer. A különbözetet a rablógazdálkodás „rablógazdái” tehetik zsebre, mert itt hosszú távú kereskedelemről aligha lehet beszélni, ha feléljük az erdőket, mondhatjuk, akár egyszerre a múltat és egyben a jövőt. A brazíliai „esőerdők” után itt is motorfűrészek ezrei döntik a Kárpátok évszázados erdeit is. S tar­vágás helyén pedig a hó meg nem marad! Azonnal, az első melegre elolvad, s a völgybe, patakba, folyóba rohan tovább, akárcsak minden vihar után az eső, majd egy időben összegyűlve a völgyben, odaát és hazánkban átlépi a gátakat, s elpusztít termést és házakat. A „fent” „odaát” kitermelt érték idelenn ugyanannyit vagy éppen még többet megsemmisít. A túlte­lített piac olcsóbb fájának árát odalent a síkságokon így a gazda fizeti meg. 38 milliárd forintnyi fa, odafönt a ledöntés helyén 5-10 millió köbméter fa, durva becsléssel is több százezer hektárnyi. Ha ennyi erdő valóban lábon marad, s nem egyben, hanem szakaszosan kerül kitermelésre, nem vinné el a víz azt a 38 milliárdot. Csak hát hol van a polgári akarat és hol a „korrum­­pálhatatlan” államhatalom itt, a Varsói Szerződés és KGST utódállamaiban, mely megakadályozná, hogy rövid távú pénzügyi érdekek letarolják az erdőt, folyóba engedjék a ciánt és nehézfémet. Hány ezer hektárt vágtak le a 80-as évek közepétől (!) idehaza is a csőd felé tartó tsz-ek, vagy saját zsebre dolgozó lobby érdekek. Hány milliárdért felvásárolt kárpótlási jegyen nyert erdő került tarvá­gásra, hogy átírás nélkül (!) viselje az újratelepítés gondját és kötelességét, ki óvatlanul eladta elvett földjéért, a munkatáborért, kitelepítésért kapott jegyét? A vasmarkú diktatúra is megszűnt, a paraszti és a polgári lét szerkezetét és értékvédelmét pedig már ott az L, errefelé a II. világháború után zúzták porig. Hány évtizedet kell újra megélnünk, hogy felnő­jön egy generáció, ahol a közép- és hosszútávra gondolkodás nem különcök idealizmusa, hanem az élet szükség- és természetszerűsége? Hány évtizedig kell viselnünk még a nép érdekére és uralmára hivatkozó, de egy szűk kisebbség korlátlan meggazdagodásához vezető bolsevik uralom következményeit? Zichy László Ismét emlékeztünk. Emlékez­hettünk az 1956-os magyar forra­dalom hőseire, az elesettekre, az elhurcoltakra, az ártatlanul ki­végzett mártírokra. Emlékezhet­tünk a forradalmat eltipró szovjet tankokra, az áruló magyarokra, akik hóhérkézre juttatták a sza­badságért szót emelő, harcoló honfitársainkat. November ne­gyedikén gyertyát gyújtottunk a levert, eltiport szabadságharc emlékére. De mint minden évben, az idén is disszonáns hangok keve­redtek az ünneplésbe, az emléke­zésbe. Városunk népszerű lapjá­ban, a Váci Naplóban - jól idő­zítve - már az ünnep másnapján egy fiatal újságíró zengte a szoci­alisták dicséretét, s elmarasztalta a kormánypártok tevékenységét. Ő biztos, még nem emlékezhet a szovjet „felszabadítók” hőstette­ire, az ÁVH „becsületes” igaz­ságszolgáltatására. Talán nem tudja, hogy a szocialisták elődei milyen szerepet játszottak a for­radalom leverésében. Mint ahogy legnépszerűbbnek hirdetett napilapunk publicistája Emlékezzünk... sem emlékszik, amikor így ír a Népszabadságban: „Az ÁVH-ra sem sikerült eddig rábizonyítani, hogy bárkinek is lehúzták volna a körmét (úgy is fogalmazhatunk: az agyonverés gyakoribb volt, mivel erre legkevesebb három példa ismert).” Ha így haladunk, hamarosan azt is elhihetjük, hogy a váci Fegyház a Rákosi- és Kádár-kor­szak szanatóriuma lehetett. Az itt raboskodó költő, Tollas Tibor: Bebádogoztak minden ablakot című versében talán arról írt, hogy a smasszerek bádog­abla­kokkal óvták a rabokat a napszú­rástól. Sőt, az is lehetséges, hogy a rabtemetőben talált csontok honfoglaló őseinktől származhat­nak. Valóban, történelmet írni, ma­gyarázni sokféle módon lehet. De a lelkiismeret, a lelki furdalás valószínűleg nem párt, hanem er­kölcsi kategória. Valóban igaz, amit a nagy francia történész, Alain Besanson ír a kommuniz­musról: „A hazugság nem csupán tetézi, de egyszersmind csábító­vá, így még veszélyesebbé teszi a vétket.” Azután itt van az emlékezet. Ez sem pártkategória, hanem az agy produktuma. Sok mindent felejt az ember, de az emlékezés tanulással frissíthető. A tanulás azonban fárasztó tevékenység. Elő kell venni az új történelem­­könyveket, melyek már reális ké­pet festenek a történésekről. Érettségiző diákjaink már jól ismerik az igazságot, tudják, hogy 1956 a Szovjetuniónak és az egész szocialista tábornak mély megrázkódtatást jelentett. Tudják, hogy a magyar forrada­lom egyik fő mozgató rugója a szovjet megszállók által megsér­tett emberi és nemzeti méltóság volt. Ezt kaptuk vissza 1989-ben a többi közép-európai nemzettel együtt. Őrizzük, óvjuk, védjük, nehogy ismét visszaessünk a má­soktól függő, gyarmati országok szintjére. Pinke József

Next