Váci Polgár, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)
2000-12-01 / 12. szám
2000. december VÁCI POLGÁR • A MILLENNIUM ÉVÉBEN 7 ^ 6. nap, szeptember 2. Pécs - Kalocsa 102 km Pécsről nehezen indultunk útnak, így történhetett, hogy az összevissza indulás az egész napra rányomta bélyegét. (Szegény Gyula például félreértések miatt hosszú órát várt ránk egy benzinkútnál). Első mai állomásunkon, Pécsvárad várában elámultunk a hazánkban egyedülálló Istvánkori bencés kápolnában, s az évezredes emlékeket hordozó falak között megbúvó kiállításokban. Látnivaló, kiállítási tárgy lett a kápolnából, hosszú ideje kiköltözött a lélek a komor gótikus falak közül. De talán arra a néhány percre újra visszatértek a jó öreg bencések, mintha hallottuk is volna gregorián recitálásukat... A 6-os úton teljesen szétszakadt a társaság, Fóti újabb két defekttel színesítette utunkat. Mecseknádasd ősi templomáról és egy kastélyról nevezetes. Sírt az a kastély. Vérzett a kivert ablakoktól, a lepusztult falaktól, és szégyellte magát. Csak állt ott csupaszon és némán, próbálta elrejteni a ráragasztott táblát, amely tanúsága szerint egy ideig itt élt és alkotott Liszt Ferenc. Méltó-e ez az állapot a magyarok zenezseniéhez, a remekművekhez, a Rákóczi-indulóhoz? ... Bonyhádon jöttünk végre össze mindannyian, majd ebéd után két részre oszolva indultunk a Duna irányába, hogy két napra újra visszatérjünk a Duna-Tisza közére. Kakasd fából faragott kultúrháza emlékezetes szépség, innen aztán nagy száguldás várt ránk, de hiába. Amilyen szűken elértük Gerjennél a kompot, a csapat másik fele éppoly szűken késte le, így a Duna két partján vártunk egy órácskát, s arra gondoltunk, talán éppen ugyanazzal a vízdarabbal találkozunk most, amelyikkel a váci átkelésnél is összeölelkeztünk. Együttesen gurultunk Kalocsa táblájához. Itt az eperföldi plébánia fiataljai vártak, s bicajjal bekísértek minket az érsekségre. A szépen felújított épületben szálltunk meg. Bábel Balázs érsek atya betegsége miatt nem fogadhatott minket, de a gondnok úr volt szíves körbevezetni a tetszetősen renovált nagytemplomban, a döbbenetes értékekkel rendelkező könyvtáron és a kincstáron. Vacsorát követően az eperföldi plébánián vártak minket a helyi közösség fiataljai. Bemutatkoztak, bemutatkoztunk. Újra csak visszaigazolást kaptunk, jó és értékes amit csinálunk. Aztán, mint évszázadokkal ezelőtt, a nagytemplom plébánosa saját borpincéjében ismertetett meg minket a helyi nedű különlegességekkel. A jó bor ízlelgetése közben beszélgettünk múltról és jövőről, Istenről, Hazáról, Hitről... szóval - a mai világ szemében - csupa felesleges dolgokról. Este újra esett, de kit érdekelt akkor, mikor éreztük, hogy Isten áldása kíséri utunkat, mindvégig egy védő kart nyújt felénk. Szent István megszentelt tenyerén tekerünk végig... (Folytatjuk) Moys Zoltán IX. 2. érkezés Kalocsára Ismétlődő anizek Statisztikus véletlen vagy a természet megbontott egyensúlya? Három hátizsákos fiatal stoppol a szolnoki hídnál. Megállók, felveszem őket. Egy lány, két fiú. Két biológia szakos egyetemista, egy középiskolás. Szünetük van, hát eljöttek segíteni. Tószegen rakodták a zsákokat a falusiakkal együtt. S hányan és hányan mozdultak meg, idehazulról, majd határon túlról is! A magyar szó mellé egy hete szlovák, lengyel, ukrán szó keveredik. Ahogy egykoron Tömörkény a Tisza menti vásárokról is megírta. Csakhogy akkor a víz hátán mozgó kereskedelem, ma a víz okozta vész hozta össze e találkozót. Mert az, hogy e találkozó így létrejött, most is a víz eredménye. Ahogy az is, hogy a folyók találkozásánál épültek egykor kereskedővárosaink, randevút adva különböző nyelveknek és kultúráknak is. Majd a baj, és a bajban segíteni akarás mozgatta meg a Kárpátok népeit. S ha a segíteni akarás ilyen formában új megnyilvánulás. Talán a demokrácia és a szabadság új jele. Bár a bajban évtizedek óta, ha nem is önként, de együtt voltak (mondjuk ki nyíltan: senyvedtek) e nemzetek. És hogy még mindig csőstül jön a baj - most éppen sorozatban -, mi tapasztalhatjuk. Mert lehet, hogy „statisztikus véletlen” az, hogy 500 éve nem látott árvíz sújt minket, de lehet az is, mint arra egyre többen utalnak, hogy bizony, a természet megbontott egyensúlya üt vissza sokszorosan. Gondoljuk csak végig: 38 milliárd forint csak a védekezésre fordítandó kiadás, a nemzet közvetlen kára, s még mennyi lesz a károk helyrehozatala és egyéb „következményes” kár. Számoljuk át „fa egyenérték”-re: 10 000 Ft-nál olcsóbb a rönk köbméterenként, a kivágás helyén talán ha 3-5 ezer. A különbözetet a rablógazdálkodás „rablógazdái” tehetik zsebre, mert itt hosszú távú kereskedelemről aligha lehet beszélni, ha feléljük az erdőket, mondhatjuk, akár egyszerre a múltat és egyben a jövőt. A brazíliai „esőerdők” után itt is motorfűrészek ezrei döntik a Kárpátok évszázados erdeit is. S tarvágás helyén pedig a hó meg nem marad! Azonnal, az első melegre elolvad, s a völgybe, patakba, folyóba rohan tovább, akárcsak minden vihar után az eső, majd egy időben összegyűlve a völgyben, odaát és hazánkban átlépi a gátakat, s elpusztít termést és házakat. A „fent” „odaát” kitermelt érték idelenn ugyanannyit vagy éppen még többet megsemmisít. A túltelített piac olcsóbb fájának árát odalent a síkságokon így a gazda fizeti meg. 38 milliárd forintnyi fa, odafönt a ledöntés helyén 5-10 millió köbméter fa, durva becsléssel is több százezer hektárnyi. Ha ennyi erdő valóban lábon marad, s nem egyben, hanem szakaszosan kerül kitermelésre, nem vinné el a víz azt a 38 milliárdot. Csak hát hol van a polgári akarat és hol a „korrumpálhatatlan” államhatalom itt, a Varsói Szerződés és KGST utódállamaiban, mely megakadályozná, hogy rövid távú pénzügyi érdekek letarolják az erdőt, folyóba engedjék a ciánt és nehézfémet. Hány ezer hektárt vágtak le a 80-as évek közepétől (!) idehaza is a csőd felé tartó tsz-ek, vagy saját zsebre dolgozó lobby érdekek. Hány milliárdért felvásárolt kárpótlási jegyen nyert erdő került tarvágásra, hogy átírás nélkül (!) viselje az újratelepítés gondját és kötelességét, ki óvatlanul eladta elvett földjéért, a munkatáborért, kitelepítésért kapott jegyét? A vasmarkú diktatúra is megszűnt, a paraszti és a polgári lét szerkezetét és értékvédelmét pedig már ott az L, errefelé a II. világháború után zúzták porig. Hány évtizedet kell újra megélnünk, hogy felnőjön egy generáció, ahol a közép- és hosszútávra gondolkodás nem különcök idealizmusa, hanem az élet szükség- és természetszerűsége? Hány évtizedig kell viselnünk még a nép érdekére és uralmára hivatkozó, de egy szűk kisebbség korlátlan meggazdagodásához vezető bolsevik uralom következményeit? Zichy László Ismét emlékeztünk. Emlékezhettünk az 1956-os magyar forradalom hőseire, az elesettekre, az elhurcoltakra, az ártatlanul kivégzett mártírokra. Emlékezhettünk a forradalmat eltipró szovjet tankokra, az áruló magyarokra, akik hóhérkézre juttatták a szabadságért szót emelő, harcoló honfitársainkat. November negyedikén gyertyát gyújtottunk a levert, eltiport szabadságharc emlékére. De mint minden évben, az idén is disszonáns hangok keveredtek az ünneplésbe, az emlékezésbe. Városunk népszerű lapjában, a Váci Naplóban - jól időzítve - már az ünnep másnapján egy fiatal újságíró zengte a szocialisták dicséretét, s elmarasztalta a kormánypártok tevékenységét. Ő biztos, még nem emlékezhet a szovjet „felszabadítók” hőstetteire, az ÁVH „becsületes” igazságszolgáltatására. Talán nem tudja, hogy a szocialisták elődei milyen szerepet játszottak a forradalom leverésében. Mint ahogy legnépszerűbbnek hirdetett napilapunk publicistája Emlékezzünk... sem emlékszik, amikor így ír a Népszabadságban: „Az ÁVH-ra sem sikerült eddig rábizonyítani, hogy bárkinek is lehúzták volna a körmét (úgy is fogalmazhatunk: az agyonverés gyakoribb volt, mivel erre legkevesebb három példa ismert).” Ha így haladunk, hamarosan azt is elhihetjük, hogy a váci Fegyház a Rákosi- és Kádár-korszak szanatóriuma lehetett. Az itt raboskodó költő, Tollas Tibor: Bebádogoztak minden ablakot című versében talán arról írt, hogy a smasszerek bádogablakokkal óvták a rabokat a napszúrástól. Sőt, az is lehetséges, hogy a rabtemetőben talált csontok honfoglaló őseinktől származhatnak. Valóban, történelmet írni, magyarázni sokféle módon lehet. De a lelkiismeret, a lelki furdalás valószínűleg nem párt, hanem erkölcsi kategória. Valóban igaz, amit a nagy francia történész, Alain Besanson ír a kommunizmusról: „A hazugság nem csupán tetézi, de egyszersmind csábítóvá, így még veszélyesebbé teszi a vétket.” Azután itt van az emlékezet. Ez sem pártkategória, hanem az agy produktuma. Sok mindent felejt az ember, de az emlékezés tanulással frissíthető. A tanulás azonban fárasztó tevékenység. Elő kell venni az új történelemkönyveket, melyek már reális képet festenek a történésekről. Érettségiző diákjaink már jól ismerik az igazságot, tudják, hogy 1956 a Szovjetuniónak és az egész szocialista tábornak mély megrázkódtatást jelentett. Tudják, hogy a magyar forradalom egyik fő mozgató rugója a szovjet megszállók által megsértett emberi és nemzeti méltóság volt. Ezt kaptuk vissza 1989-ben a többi közép-európai nemzettel együtt. Őrizzük, óvjuk, védjük, nehogy ismét visszaessünk a másoktól függő, gyarmati országok szintjére. Pinke József