A Hét, 1890. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)

1890-01-12 / 2. szám

2? Ennek a subjectiv­ világnak azután megvannak a saját külön s néha igen együgyű, vagy különös gondolatai, így pl. az a journalista­ bojtár, a kinek első tárczaczikke ma látott napvilágot, az magát egy nagy magas hegyen kép­zeli, a melyet Parnassus néven szoktak nevezni s a mely hegy olyan magas, hogy onnan mindenfelé csak le lehet menni, de föl nem. Az ebédje ugyan még a kétes dolgok ködében bujkál a derék fiúnak, de ő neki azért esze ágá­ban sincs elcserélni egy napos dicsőségét az Esterházyak kétszáz éves majorátusával. Elég bolond, de ha ő jól érzi magát ebben az állapotban, hát minek bolygatnak ki belőle ? Ez a fiú — ugorjunk át néhány évet s tegyük föl róla, hogy már neves író, a­kinek két darabja bukott meg a nemzeti színházban s három regénye 2000 megmaradt példányban görnyeszti a Révai testvérek könyvállványait, sohasem fogja átlépni egy nagy úri salon küszöbét. Neki az ott található urak és hölgyek túlságos «vegyes társaság» lenne. Az ő magasan repkedő szárnyai egyszerre bénultan hullanának le a formaságok és az etiquette sörétszemeitől találtatva. Roppantul feszélyezné őt az a gondosan borotvált komornyik, a kinek a frakkja moder­nebb, inge fehérebb, frizurája gondosabb mint az övé, ajkára száradna a szó, midőn a nagy szalonba lépve X grófné, Y báróné és Z herczegné a lorgnonjaikon keresztül jóin­dulatú szemekkel nézegetnék s e jóindulat mögül a Brob­­dignacok idegenszerű kíváncsisága villanna fel, midőn Gullivert hajóstul az előcsarnok bassinjébe teszik, s tel­jesen elvesztené a filumot, ha egy jelenlevő kegyelmes vagy méltóságos úr megkérdezné tőle, hogy mik a neve­zetesebb művei. Fogadom, hogy egyiknek a czíme sem jutna eszébe. A soupernál azután ügyetlenkednék, a kést a szájába tenné, a kenyeret vágná, a sajtot harapná s a kis Gulliver mind e boulette-jeit a Brobdignacok elfojtott mosolygása kisérné, a mit ő nagyon jól észrevenné s a­mi neki nagyon fájna, mert ha szépen a kávéházában maradt volna, ő ott is Gulliver ugyan, de nem az óriás Brobdignacok, hanem a törpe liliputiak vagy legalább is a magához hasonló Gulliverek közt. Erre a fiúra s a hozzá hasonlókra tehát ne számít­sanak hölgyeim. A sumatrai és brazíliai őserdőkbe, hol a vegetátió valóságos sardanapaliáit látjuk, hiába ültetnek át a Tátra sudár fenyőit. Nekik nem a zsongító, kéjes meleg kell, hanem a zord sivár, hideg tél, az északi szelek fa­gyasztó sivítása, a lavinák pusztító görgetege. Ott fejlődik, izmosodik, éled minden ápolás, gondozás nélkül, hogy aztán százados korában egy mennykőcsapás semmisítse meg. Azután, méltóságos és kegyelmes asszonyaim, a magyar iró szegény is, nagyon szegény. Neki élnie kell, gyakran családot eltartania s a legtöbb író egyszersmind hírlapíró is. A hírlapíró sorsán pedig, ha ismerik, bizo­nyára elérzékenyülnének. Nekik még nem akadt Lavigerie bibornokuk, pedig az ő életük sem irigylendőbb az afrikai rabszolgákénál. Ideg, lélek és test folytonos munkában, szakadatlan és megfeszített dologban van mindennap, minden éjjel szünet és pihenés nélkül. Hirlapíró és szedő bőven szolgáltatja a lakót a temetőnek. Most is eltemettük egyik martyrunkat, szegény Visi Imrét. Az ilyen embernek, hölgyeim, mikor vége van a napi munkának s az utolsó forma is a gépbe ment, tudják-e mi az egyetlen vágya? Egy jó meleg ágy, a melyben alhatik jó üdítő álmot hosszan­­hosszan, akár örökre is. Szalon, souper, soirée, az mind nem csábítja őt egy cseppet sem. Van azután az önök jó szándékának, hölgyeim, még egy akadálya is. Akad az írók közt olyan impraktikus ember is, a­ki nem elégszik meg a maga nyomorúságával, hanem megduplázza azt olyaténképen, hogy megházasodik, azaz feleséget vesz. Bolondság, de hát megtörténik s be­következik néha még az az eset is, hogy egy ilyen bohéme­­menázs a legnyárspolgáriasabb szerelem és boldog együtt­élés képét tárja elénk. Az ilyen menázsban azután nagy elcsodálkozást, sőt elszörnyűködést keltene egy ilyen meg­­hivó: «A gróf és neje szívesen látják B. urat estélyre.» Nyárspolgári és naiv felfogás ugyan, hogy egy skribler még azt is megköveteli, hogy tudomást vegyenek nős voltáról, de biztosíthatom méltóságtokat, hogy egy ilyen czivilizálatlan vadember képes volna visszaküldeni az arany­vágású meghívót. Ez az eljárás persze megc­áfolná egy nagyméltóságú írónőnknek azt a kegyes megjegyzését, hogy mi nekünk Íróknak fogalmunk sincs a társadalmi formákról, mert ha nem csalódom, az úri renden is úgy szokás, hogy a férjet felesége nélkül nem igen hívják meg, hacsak egyenesen sottise-t nem akarnak elkövetni az illető úrhölgygyel vagy úrral. Mindezeket összefoglalva, fájdalom, de azt hiszem, hogy a méltóság­ok mozgalma semmi eredményre nem fog vezetni. Hogy a társadalmi osztályok különválása logikus következménye a civilisatió terjedésének, az olyan tény, mely nem vitatható. Ennek pedig szükségszerű folyománya az, hogy efféle tömörítő és amalgamizáló kísérletek mind nehezebbek és sikertelenebbek lesznek. Azok, kik a magyar társadalomban a Rambouillet-k, Mon­­tausier-k, vagy akár csak a Scudéry kisasszony szerepére vágynak, ne sajnálják az időt s olvasgatván azon kor történetkéit hasonlítsák össze a társadalom mai alakulásá­val. Akkor majd levonják ők maguk a következtetést az összehasonlításból. Lehet, hogy alkalmilag még visszatérek e thémára, mely érdemes reá, hogy foglalkozzunk vele. Egy másik czikkben talán annak a bebizonyítására fogok vállalkozni, hogy Budapest Európa nagyvárosai közt utolsó helyen áll társadalmi élet dolgában s ennek okait keresve talán reá bukkanunk azokra a módokra és eszközökre, melyek lehetővé teendik, közelebb hozni egymáshoz az irók gár­dáját s a társaság upper thousand-jét. Csontváz a múlt, a­melyet a jelen aranypalásttal szokott be­takarni. Arab közmondás. * Szívesen elhitetjük magunkkal, hogy szerencsétlenek vagyunk, mikor voltaképen csak ürességet és unalmat érzünk magunkban. * * * * A. de Mussel. A hiúság lakomája a dicsőség asztalának hulladékaiból készül. * A. Gueidon. A nő olyan, mint általában minden gyönge lény: vagy nem mer semmit, vagy mindent merészel. Marie Valvere. Minden boldogság hasonlít egymáshoz, de minden boldog­talanságnak meg van a maga külön ábrázatja. Tolstoj Leo. A kitűnő ember hamar fölépül a bukásból: a középszerű ember könnyen elbukik a sikerben. F. Sauvage.­­ Mikor valamely ízlés uralkodóvá lesz, gyorsan általános szen­­­vedélylyé válik, mely elvégre is bolondságokká rajzik el. Taiué. A hidegvér megkettőzteti az erőt és az eszközöket. Mme Staid.* A házasság olyan zsák, amelyben 99 vipera közt egy angolna rejtőzik. Spanyol közmondás. * A­ki felebarátjai jó kívánságait készpénz gyanánt veszi, rop­pant vagyont szerezhet — hamis ezresekből. Q. EWMMtaitau* m.

Next