Irodalmi Ujság, 1975 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-15 / 1-2. szám
1975. január - február IRODALMI ÚJSÁG néhány Életrajzi adat FEHÉR FERENC (1933) Lukács tanítvány 1951-től fogva. 1956-1967 : középiskolai nyelvtanár, közben irodalmi kritikákat ír. 1967-1970 : Lukács tudományos munkatársa. 1970-1973 között a Magyar Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetében dolgozik. 1973-ban elbocsájtott társaival való szolidaritásból lemond állásáról. Jelenleg állás nélkül van, ,Dosztojevszkij és az egyén válsága” címen jelent meg könyve. HEGEDŰS ANDRÁS (1922) még mint diák csatlakozik az illegális kommunista párthoz, elfogják, de megszökik a börtönből. Háború után különböző, fontos funkciókat tölt be a kommunista pártban, 1955-56-ban miniszterelnök. 1956 után gazdaság- és társadalomtudományos kutatómunkával foglalkozik, a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen gazdaságszociológiát ad elő. 1963 után az MTA Társadalomtudományi Intézetét vezeti. 1968-ban leváltják, munkásságát egy másik akadémiai intézetben folytatja. 1973-ban kizárják a pártból, s eltávolítják állásából. Számos gazdasági és szociológiai tárgyú tanulmány és könyv szerzője. ’’Embermunka — közösség” (1966) s ’’Változó világ” (1970) című művei hamarosan angol és olasz nyelven is megjelennek. HELLER ÁGNES (1929) Lukács tanítvány 1917 óta, később a filozófiai tanszékén asszisztens. 1959-ben kizárják a pártból és az egyetemről. 1967- ben a társadalomtudományi kutatócsoport tagja. 1968-ban tiltakozik a csehszlovákiai katonai beavatkozás ellen. 1973 óta fordításokból él. Könyvei jelentek meg Arisztotelész etikájáról, a reneszánsz emberről, stb. ”A szükségletek elmélete Marxnál” című műve olaszul jelent meg a milánói Feltrinelli kiadónál. Könyveit, tanulmányait számos külföldi nyelvre lefordították. MÁRKUS GYÖRGY (1931.) egyetemi tanulmányait Moszkvában fejezi be, 1957- ben .Később az Eötvös Lóránd tudományegyetem bölcsészeti karán filozófiatörténetet ad elő. 1959-től fogva az Akadémia Filozófiai Intézetének tagja. Tanulmányaiban egyebek között Wittgensteinnel és a modern nyugati filozófiai irányzatokkal foglalkozott. 1968- ban kizárják a pártból, 1973-ban elveszti az Akadémiánál betöltött állását. MÁRKUS MÁRIA (1936) egyetemi tanulmányait ugyancsak Moszkvában fejezi be, 1957-ben. A Filozófiai Intézetben dolgozik, majd 1963-tól fogva az MTA Társadalomtudományi Intézetében. Gazdasági és szociológiai tárgyú tanulmányait nagy részben Hegedűs Andrással együtt írja. 1968-ban kizárják a pártból. 1973-ban ’’antimarxista” véleményei miatt elveszti állását. VAJDA MIHÁLY (1935) egyetemi tanulmányai után ismerkedik meg Lukács Györggyel, akinek haláláig tanítványa marad. 1958-1961 : tanár ; 1961-1973 : az MTA Filozófiai Intézetében ad elő. 1973-ban ’’elhajlás” miatt megfosztják állásától. Megjelent művei közül kiemelkedik két könyve a husszerli fenomenológiáról. 3 A TEMPS MODERNES jelentőségét nem példányszámán, hanem korunk szellemi áramlataira gyakorolt hatásán lehet lemérni. Jean-Paul Sartre alapította csaknem egy emberöltővel ezelőtt, mikor az egzisztencializmus divatja láncreakcióként terjedt el Európában. Az elkötelezett irodalom vitatkozó szellemű folyóirata mindig a baloldalon foglalt állást. Ami a kommunistákat illeti : többször próbált komoly és konstruktívnak szánt párbeszédet kezdeni a párt értelmiségieivel, de ez a kapcsolat általában kíméletlen vitába ment át s szakítással végződött. Így az 1956-os magyar forradalom után, mikor a Temps Modernes terjedelmes különszámban foglalkozott a budapesti október politikai-ideológiai hátterével, kihatásával és a magyar írók szerepével a forradalom előkészítésében. Az 1974. augusztus-szeptemberi kettős szám jó része — százhúsz oldala — megint baloldali ideológiai és egyben magyar tárgyú témát dolgozott fel : a Budapesti Iskola munkáját és eredményeit ismertette Lukács György, Heller Ágnes, Márkus Mária, Hegedűs András, Haraszti Miklós írásai alapján, tanulmányt közölt a magyar újbaloldalról s annak szociológiai munkásságáról, s közölte a Haraszti-per jegyzőkönyvét (amelyet teljes terjedelmében az Irodalmi Újság tett közzé első ízben). A bevezető tanulmányt, amely egyúttal a magyarországi rendszer álliberális magatartásának lényegre tapintó elemzése és leleplezése, Frangois Riviére írta. A hazai „kultúrpolitika” legújabb eseményeinek (Konrád György, Szelényi Iván és Szentjóby Tamás letartóztatása, majd szabadlábra helyezése és — úgy hírlik — kilátásba helyezett száműzettetése) ismeretében különösen nagy figyelmet érdemel ez a tanulmány. A BUDAPESTI ISKOLA kifejezést Lukács György használta először, egy 1971 február 15-éről keltezett levelében, amelyet a Times Literary Supplement szerkesztőjéhez intézett. Az iskolát eredetileg Lukács György és tanítványai —elsősorban Fehér Ferenc, Heller Ágnes, Márkus György és Vajda Mihály — alkották. A Lukáccsal személyes kapcsolatban állt filozófusoknak ehhez a csoportjához újabban hozzásorolják a szociológusokat, — Hegedűs Andrást, Márkus Máriát, — valamint általában a rendszert bíráló értelmiségieket, így például Haraszti Miklóst. Mi enged félreérthetetlenül arra következtetni, hogy a Budapesti Iskola filozófusai valóban a lukácsi kritikából indultak ki ? Éppen a hazai kommunista párt Központi Bizottsága titkárságának 1973 május 14-i határozata, amely a Budapesti Iskola filozófusainak tételeit mint a „jobboldali revizionizmus”, „kispolgári eklekticizmus” és a „kispolgári humanista frazeológia” termékeit utasítja vissza s ítéli el és a marxista dogmát védő érveléseit álszent módon Lukács György műveiből vett idézetekkel is megpróbálja alátámasztani. Az idézetek nem hamisak. A Központi Bizottság titkársága azonban a régebbi Lukács-művekre hivatkozva „elfelejti” megemlíteni, hogy az agg filozófus utolsó éveiben másképp is — kritikusan — nyilatkozott. Ez a kritika, amely Lukács nyugati látogatóknak adott interjúiban világosan megnyilvánul, nem került be a filozófus által megjelentetett szövegek közé. Attól lehet egyébként tartani, hogy a lukácsi kritikát részletesebben kifejtő szövegek nem is jelennek meg egyhamar. A hivatalos körök Lukácsnak azokhoz a szövegeihez tartják magukat, amelyeket a filozófus — részben a sztálini korszakban — maga rendezett sajtó alá. A rendszer számára tehát a nagy filozófus végleges arculatot nyert. A kéziratok a rendszer hivatalos képviselőinek birtokában vannak. A kiadás monopóliuma a rendszeré. Lukács tehát egyelőre megmarad ’’nemzeti nagyság”-ként kezelt szellemi múmiának. S a nyugati személyiségeknek adott interjúk ? — kérdezhetjük. Nos, Lukács „örökösei” nyilatkozatokat tétettek közzé a sajtóban, amelyek az utolsó interjúkat mint ’’átutazó nyugatiakkal folytatott egyszerű csevegéseket” állítják be. Ilyen módon könnyű a hatóságoknak azt állítaniok, hogy Lukács tanítványai — azaz a Budapesti Iskola tagjai — mesterük halála után elárulták annak eszméit. De még hatásosabb magát Lukácsot is lassan háttérbe szorítani, mintegy elrejteni, s amíg szükséges, purgatóriumban tartani. FELTEHETJÜK azt a kérdést is, hogy miért ilyen későn reagál a rendszer, hiszen lehetetlen, hogy a hatóságoknak Lukács életében ne lett volt légyen tudomásuk a Budapesti Iskola munkásságáról, fejlődéséről. Volt róla tudomásuk, de tűrték, amenynyiben hatása nem haladt túl egy szűk körön. A szláv országoktól körülvett Magyarország néprajzi és nyelvi szigetet alkot, — írja a Temps Modernes-ben Frangois Riviére, — s ez a helyzet a magyarokban mindig elkeseredett büszkeséget és függetlenségi hajlamot tartott ébren az egymást követő török, osztrák s végül orosz hódoltság alatt... (Riviérenek ez a megjegyzése csak nekünk tűnik közhelynek, egy francia folyóiratban azonban annál jelentősebb, mert a magyarországi rendszer viszonylagos liberalizmusának egyik magyarázatát képezi.) Kádár, akit Hruscsov helyezett a párt — az állam — élére, az 1956-os forradalom elején maga is részt vett — akárcsak Lukács — a sztálinisták megdöntésében. Hruscsov és az utána következett szovjet vezetők megadták neki egy lassú, korlátok közé szorított liberalizáció lehetőségét, — természetesen abban a reményben, hogy ez a liberalizáció majd mintegy „rekuperálja” — a kommunisták számára kisajátítja — az 1956-os felkelés erkölcsi tőkéjét. Politikai téren feltűnt bizonyos választási jelölések félénk, de egy kommunista rendszerben mégiscsak figyelmet érdemlő pluralizációra. Gazdasági téren a mezőgazdasági és ipari törpe-vállalkozások többékevésbé valóságos függetlenséget kaptak s a szabad piac mechanizmusát követve jelentős nyereséghez jutottak. Kulturális téren pedig nem merült feledésbe az értelmiség katalizátor és hajtómotor szerepe az 1956-os forradalom előkészítésében. A Kádár rendszer a hatvanas évek táján meglehetős hajlékonyságról tett tanúságot. Az értelmiségiek, akikkel Frangois Riviére akkoriban találkozott, ”kibírható”-nak minősítették helyzetüket : beszélhettek, utazhattak, szabadabban írhattak — sőt, külföldön, idegen nyelven is megjelentethették műveiket. Ha külföldi egyetemi előadásaik és kiadványaik nem keltettek botrányt, pontosabban : ha a hazai magyar sajtó nem tett róluk említést, a hatóságok szemet hunytak felettük, még akkor is, ha nem teljesen vonalhű nézeteket fejtettek ki. Mindezek után nem nehéz kitalálni, — írja Frangois Riviére, — hogy ez a mérsékelt s ellenőrzött liberalizáció a biztonsági szelep szerepét töltötte be. MIÉRT KELLETT MOST ezt a biztonsági szelepet hirtelen eldugaszolni ? Milyen meggondolásokkal vetettek véget a viszonylagos szabadelvűségnek ? A hivatalosakat a csehszlovákiai liberalizáció ellenőrizetlen — mert ellenőrizhetetlen — és (attól féltek) ragályos fejlődése riasztotta meg. A csehszlovákiai liberalizálódás folyamatát "testvéri (katonai) segítséggel” kellett leállítani. A tisztító funkciót betöltő biztonsági-szelep-liberalizációt ettől fogva gyanakvással szemlélték. Belátták, hogy „elfajulhat”. Ezért kellett hatalmi úton véget vetni neki. Magyarországon azonban ez a „normalizáció” óvatosabb és lassabb volt, mint Csehszlovákiában. Az agg Lukács rendkívüli egyénisége is hozzájárult a „normalizációs” folyamat késleltetéséhez. Lukács, aki minden kritikus szemlélete ellenére is azt ismételgette, hogy a legrosszabb szocialista rendszer is jobb a legjobb tőkés rendszernél, eléggé szerencsés — vagy hajlékony, vagy ravasz — volt ahhoz, hogy túlélje a sztálini tisztogatásokat is. Nos, hogyan lehetett volna elítélni a 60-as évek végén egy marxista filozófust, akit még Sztálin is megkímélt ! ? A több, mint nyolcvanéves Lukácsot tehát nem tudták látványosan ’’leszerelni”, háttérbe szorítani, iskolája pedig, ilyen módon, védelme alatt tovább működhetett. Lukács 1971 június 4-én bekövetkezett halála után azonban kijelentették, hogy a gondolkodók, akiket a mester tanítványaiként ismert el, valójában divatos kispolgári revizionista és antimarxista eszméket hirdetnek. Az antimarxista kitétel különösen sokatmondónak bizonyul, ha meggondoljuk hogy a jelenlegi Budapesti Iskola tagjait az a Marx és Lukács nyomán kialakult felfogás köti össze, miszerint a marxizmus nem megalapozott doktrínák összessége, hanem módszertan. Lukács azt írta, hogy egy ’’komoly orthodox” marxista Marxnak minden egyéni tételét elvetheti anélkül, hogy ezért csak egy pillanatra is lemondana marxista orthodoxiájáról. A marxizmusban az orthodoxia kizárólag a metódusra vonatkozik. GONDOLHATJUK, hogy egy ilyen tételt a Központi Bizottság, a Párt, a hivatalos ideológusok vaskalapos tanácsa egyáltalán nem tart... orthodoxnak. A Párt elismeri néha, — a forma kedvéért,— hogy a tudományos kutatásnak nyíltnak kell lennie, de elképzelhetetlennek, s ezért megengedhetetlennek tartja, hogy ez a „nyílt kutatás” a doktrinális ”pluralizmus”-hoz vezessen, vagy — amint azt a hivatalosak a megrökönyödéstől szinte keresztet vetve mondják : „a diverzifiált marxizmushoz”. Látszólag könnyű dolguk van, amikor arra az evidenciára mutatnak rá, hogy nem lehet egyszerre több igazság. Látszólag. Mert azt „elfelejtik” megmondani, hogy kinek milyen hatóságnak, fórumnak van kizárólagos joga az egyedüli igazság megállapítására. A Párt a Budapesti Iskola szociológusait nem is tudományos bizonyítással cáfolja meg, hanem egyszerű elítéléssel, a kánoni szövegekre való hivatkozással, mint a dogma tisztasága felett őrködő politikai apparátus... A Párt akarva-akaratlanul Galilei elítéltetésének körülményeit teremti újra. A HIVATALOSAK AGGODALMAIT persze meg lehet érteni. A dialektikus metódus alkalmazása a magyar népi demokráciára szükségképpen „forradalmi” hatást vált ki. Heller Ágnes például az ország mindennapi életének kispolgári jellegét és a család hagyományos struktúráinak — Engels szerint a magántulajdon velejárójának — továbbélését feszegeti, s rámutat arra, hogy a vezető rétegekben bekövetkezett változások nem gyakoroltak mélyebb hatást a fejlődésre, nem váltottak ki forradalmi átalakulást az emberi szükségletek terén. A jelenlegi „szocialista” társadalom végső fokon a régi szellemi struktúrákat konzerválja. A politikai bürokrácia nem tűrheti azt sem, hogy Hegedűs András nyíltan feltegye a kérdést : a termelő eszközök magántulajdonának felszámolása — vagyis az egyénileg gazdag polgárok kapitalizmusának megdöntése — vajon a kommunizmus felé haladó szocializmushoz vezet-e, vagy inkább az „ázsiai termelésmód” bürokráciájának egy változatához ? A termelő eszközök már nincsenek magánkézen, de a döntés eszközei — a kollektív tulajdon fikciója ellenére — egy új osztály (magán) kezében vannak : ez az osztály irányítja a gazdaságot, ez az osztály határozza meg a munkaidő tartamát, a béreket, ez birtokolja a külkereskedelem monopóliumát. AZ EFAJTA ELEMZÉSEK megijesztik a hivatalosakat. Nem is cáfolnak, hiszen a cáfolat arra kényszerítené őket, hogy nyilvánosságra hozzák az elítélendő tételeket. Kényelmesebb, ha egyszerűen egy kicsiny s a néptől elrugaszkodott, elszigetelt filozófus-csoport téves agytermékeiről beszélnek. Elvégre az igazság mintegy örökbe kapott birtoklása révén a gondviselő doktrína védelmezőinek leplében lehet a hatalmat gyakorolni. A hatalom megtartása ilyenképpen nem konzervatív intézménynek tűnik, hanem állandóan megújuló akciónak, amely a múlthoz való visszatérést, az ellenforradalmat akadályozza meg. Ez a tüntető jó lelkiismeret (amely magában foglalja a cinizmus minden árnyalatát) az elnyomás lehető legjobb igazolása : a per definitionem egyedülvaló igazság birtoklásának előjoga minden inkvizíció elmaradhatatlan alapját képezi. Még akkor is, ha ezt az inkvizíciót jelenleg óvatosságból ügyeskedve és felhajtást kerülve gyakorolják is, néhány értelmiségi jogainak egyszerű, demagogikus felszámolásával. A Budapesti Iskola tagjai csak állásukat vesztették el, a hatalom megelégszik azzal, hogy megtiltja nekik a külföldi utazást és műveik megjelentetését. Legtöbbjük fordításokból kényszerül megélhetését biztosítani, ami, Laura Boella, a pisai egyetem tanára, a Budapesti Iskola egyik első nyugati méltatója szavával élve, nem más, mint gondolkozási funkciójuk akadályozásának enyhe módja. Enyhe, nemcsak azért, mert nem véres, hanem azért is, mert csendes. A nyugati sajtó ír Szolzsenyicinről, a prágai, sőt belgrádi eseményekről, gyengén, de visszhangot adott a Haraszti-pernek is, ám a Lukács-tanítványok helyzetéről hallgat. A VISZONYLAGOS liberalizmusnak Magyarországon természetesen nem kizárólag a vezetők megátalkodott rosszindulata vetett véget. Külső hatások is közrejátszottak a fejlődésben, pontosabban : a visszafejlődésben. S nem csupán az ismert csehszlovákiai események. A Varsói Szerződés egyeduralkodó hatalmának érdeke, hogy Magyarországot is „normalizálják”,— állapítja meg Frangois Riviére. Két okból is. Az első : Magyarországnak közös határa van Jugoszláviával, s nincs kizárva, hogy az „előreláthatatlan eseményekkel” — például Tito halálával — számoló oroszok fenn akarják tartani az azonnali intervenció („testvéri segítség”) lehetőségét. A másik ok : a magyar gazdasági reform, amely a piacgazdálkodással újból érvényre juttatta a rentabilitás — vagyis a haszonelv — fogalmát, veszélybe sodorta az oroszoknak haszonkulcs nélkül, sőt ráfizetéssel dolgozó vállalatokat. Hogy szerzett előnyeit megtartsa, a Szovjetunió nem habozott kőolajszállításainak csökkentésével fenyegetni. Valószínű az is, hogy az új „normalizációs” irányzat által legjobban fenyegetett ál- és ex-liberálisok pozícióik védelmében még túl is teljesítették az orosz követeléseket, nevezetesen kulturális téren. Gazdasági téren viszont azzal próbálják az „új vonal”-at igazolni, hogy a rendszer csupán az egyenlőtlenség csökkentését keresi, ezért támad az újgazdagokra, és a különböző előjogokat (például : viszonylagos gondolatszabadságot élvezőkre. AZ IGAZSÁG felkent bajnokai persze a saját gondolatszabadságukról már régen lemondtak, helyzeti és anyagi előjogaikhoz azonban annál inkább ragaszkodnak. Ezért is zavarta őket a Budapesti Iskola kritikája, ezért is el kellett képviselőit némitannok. UGRAY ATTILA A BUDAPESTI ISKOLA A TEMPS MODERNES DOKUMENTUM - ANYAGA ALAPJÁN