Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1983. 15/65. évfolyam
Műelemzés - Makay Gusztáv: Stílustanulmány, visszafelé haladó hosszmetszetben. Herczeg Gyula: A XIX. századi magyar próza stílusformái 508–515. p.
Szemle 513 amellett, hogy stílusában ő is „simult az új időkhöz" (34 ). Olykor a műfaj igényével kapcsolódik össze az új stílusforma: a nominális stílust illetően „feltehetően a műfaj [a novella] hozta magával azt a stilisztikai igényt, hogy az író röviden, kifejezően fogalmazzon." (245.) Ugyanezt feltételezhette volna Herczeg - Justh Zsigmonddal és Kecskeméthy Auréllal kapcsolatban - a napló esetében is, amelyben - gyors magánföljegyzésekről lévén szó - szinte természetesek a tömörített, kihagyásos mondatok, sőt mondatot helyettesítő elvont főnevek. Ugyanígy magyarázhatná Gárdonyi rövid mondatait a bonyolult mondatokat mellőző paraszti élőbeszéd hatása stb. Egyetlenegy helyen, ahol „a kor divatos mondatépítkezéséről" van szó, Herczeg a ritmikus mondatsorok közvetlen előzményei között Kisfaludy Sándor Himfy-strófáját említi, amely „sokszor numerikusan megalkotott összetett mondatokat tartalmaz" (83.). De hogyan alakult ki ez a ritmikus mondatszerkesztés Kisfaludynál? Herczegnek ezek a szórványos okadatolásai bizonyára helytállóak, és a bennük jelzett tényezők minden bizonnyal hozzájárulnak a stílusformák változásaihoz. Az izgalmas azonban az lenne, ha rendszeresen és egyértelműen ki tudnánk mutatni, mi idéz elő időnként stíluseszményváltozást. Hiszen éppen az a probléma, hogy azonos jellegű mondanivalókat koronként más-más módon, különböző stíluseszközökkel fejeznek ki az írók. Vajon azért írnak-e Kölcsey, Eötvös, Kemény bonyolult összetett mondatokat, mert a romantika, a romantikus életérzés hangolta rá őket? Vagy fordítva: éppen az alkalmazott stíluselemek (és persze, a mondanivaló) avatják romantikussá a stílusukat? Ha ilyen kérdésekre globális választ keresünk, Herczegnek ebben a kötetében is - mint az előzőben - nem egy helyen beleütközünk az írói stílusalakítás voluntarisztikus felfogásába: mintha minden író valamilyen konkrét céllal tudatosan alakítaná ki stílusformáit. Kétlem, hogy Eötvös vagy Kemény 20-25 tagmondatból álló, művészi felépítésű összetett mondatai „tudatos mérlegelés, számítás" egyéni eredményei. Lehet-e arra gondolni, hogy Eötvös A karthausi sok ezer mondata között egy összetett mondatban 25 tagmondat közül mint „tudatos stiliszta nem terhelte meg mellékmondattal az ötödiket, a hatodikat és a hetediket, és . .. a nyolcadikhoz is csak két nagyon rövid, de nem ritmikusan elhelyezett másodfokú mellékmondatot fűzött: egy időhatározói mellékmondatot,... és egy célhatározóit" (61.) Hogy egy 13 tagmondatos összetételben Kemény Zsigmond „kényes gonddal rendezte el" a hat másodfokú mellékmondatot (40.) Hogy Gárdonyi egyik személyleírásában az értelmező jelzők használatának az az oka, hogy „az író nem akarta a főnév előtt megszaporítani a jelzőket" (243.), és