A Jövő Mérnöke, 1984 (31. évfolyam, 1-39. szám)
1984-01-20 / 1. szám
Intim riport egy politikus fiúval avagy a METAMORFÓZIS Köztudomású, hogy a műegyetem nemcsak a jövő mérnökeinek, de nemegyszer a jövő politikusainak is kibocsátója, nevelője. Ez nemcsak a leendő mérnökük érdeklődésének, hanem az egyetemen tapasztalható politikus légkörnek is betudható. Az már más kérdés persze, hogy adott esetben ki és milyen tapasztalatokat von le egy-egy politikai esemény kapcsán. Beszélgetésünk főhőse két éve végzett, s egyelőre mérnök, bár erősen kacérkodik a politikai pályával. A beszélgetés akkor készült, amikor „X” a diplomára készült. Azóta dolgozik, de úgy érezte, gyári élményei ezekben az összefüggésekben nem érdekesek, így nem beszélt róluk. Úgy gondoljuk, sokak számára lehet tanulságos megismerkedni hajdani egyetemi élményeivel. A riportról megjelenése előtt többen beszélgettünk, s ki-ki más és más politizáló ismerősét vélte felfedezni beszélgetőpartneremben. Úgy látszik egyáltalán nem egyéni, s nem egyszeri esetről van szó. — Hol kezdődött? — Hát nem a középiskolában. Talán a katonaságnál, ahol KISZ-titkárként, a „kompromisszumok robotosa” lettem és sport- és kultúrprogramokat szerveztem. Ennek a szervezésnek, no meg a programoknak, megvoltak a mindennapi előnyei. Többek között elviselhetőbbé tették a 11 hónapot. Azután jött az egyetem. Felfigyeltek rám a patrónusok, az egyikük különösen tehetségesnek tartott, s a volt katonatársaim is megbíztak bennem, így amikor évfolyamvezetőséget választott a társaság, én lettem a titkár. A másik két jelölt rosszul tanult. Akkor még nem voltak ellenségeim. A többiek jópofának tartottak, s az állami vezetőknek is tetszett „a kis elsős, akinek véleménye van”. — És akkor beütött a ménkű...! — Valóban. Egykari fórumon ugyanis elmondtam: hiába jószándékúak az oktatók, ha az érdekeik mást diktálnak, úgysem fog változni semmi. Idegesek lettek — különösen, hogy egy arra tévedt újságíró aztán erre hegyezte ki a mondanivalóját. Akkoriban még sértés számba ment valakiről azt feltételezni, hogy az érdekei, s nem a szándékai vezérlik. — Ez valahogy most is így van. Legalábbis a Műegyetemen. Na és? Mi történt azután? . .. . __ —Stemini különös. Néhányan megharagudtak rám, megjegyezték a nevem, de azután napirendre tértek az eset fölött. Én pedig valamivel később, a dominóelvnek megfelelően, bekerültem a kari vezetőségbe. — Vagyis sínen voltál a politikusi pálya felé... —Ahogy vesszük. Nemsokára ugyanis jött a második balhé. Ez egy másik kari fórumon történt. Éppen vizsga után voltam, és nem is akartam felszólalni, de azután felforrt bennem valami, amikor az érdekeltségi viszonyok megváltozása helyett „a KISZ öntudatformáló erejére” apellálva akartak megszüntetni dolgokat. És szót kértem. Mint utóbb kiderült, (sokan mondták, így elhiszem) nem a megszokott stílusban beszéltem és nem a megszokott és elfogadott példákra hivatkoztam. — Miről volt szó? — A hallgatói munkafegyelemről. Amivel szemben én az oktatói nemtörődömséget állítottam. Emellett elmondtam: nem értem, miért ezen problémáznak, miközben az oktatói követelmények közül, mind a mai napig hiányzik a pedagógiai alkalmasság és főleg a pedagógiai tudás kérdése! És hoztam néhány példát. — Hogyan fogadták a kirohanásodat? — Hát! Egy időre megfagyott a levegő körülöttem. Előbb ott a teremben, azután a vezetőségi ülésen, ahol olyan emberek is azt mondták, akiknek adok a szavára, hogy: nem kell mindenhol felszólalni. Ha beszédkényszerem van, éljem ki máshol. Hónapokig a „fal mellett” jártam. És hallgattam egy időre. — De nem bírtad sokáig? — Nem. Úgy hogy ettől kezdve sűrűbben jártam a kari lap szerkesztőségi üléseire, s több cikket írtam, mint korábban. És nemcsak protokollcikkeket, mint addig. Közben pedig felvettek a pártba. — Könnyen ment? — Nem. De hát beláttam a rossz stílust, és a munkámra tényleg nem lehetett sok panasz. Komolyan vettem, ha meg kellett valamit szervezni, s meg is szerveztem. — Ezek szerint rendben ment minden. — Nem egészen. Mert ezen a nyáron eljutottam Japánba, ahol igen elkötelezetten néztem szét — dehát így is megláttam, hogy mi az, ami ott jobb, s hazatérve jobban észrevettem azt is, ami itthon jobb lehetne. És ami nem olyan jó, mint amilyen lehetne, az rossz. Ezt megírtam, amiből megint volt néhány kellemetlenségem. Rátett még egy lapáttal, hogy a tavaszi egyetemi rendezvényen kint járt a rádió riportere, és feltett nekem néhány indiszkrét kérdést az oktatásról. — Amire te a szokott stílusban, elmondtad, amit gondolsz? — így van. Szerencsére az oktatóknak kari programjuk volt, így csak néhányan hallották a rádióban. És szerencsére nem mondták be a nevem. — Olyan dolgokat mondtál? Ja persze! Megint az érdekeltség, meg ilyesmi. Csak azt nem értem, hogy honnan volt a rádióriporternek olyan jó szimata, hogy éppen téged kérdezett meg? — Nem volt jó szimata. Megkért egy politikus KISZ- főnököt, aki rám mutatott: őt kérdezd! — Ezek szerint ezt megúsztad? — Nagyjából. Néhány oktató azért hallotta a riportot. El is mentek a kari titkárhoz, hogy megkérdezzék: ki volt ez a hallgató? Ő nem tudta. De aztán odajött hozzám és megkérdezte: na, mit mondtál már megint? — És mindemellett rendszeresen szerepeltél kari és egyetemi fórumokon. Ezek között voltak nyilvánosak és zártkörűek. Miért kellett neked mindenhol szerepelni? És hogyan alakult ki az a hangulat, melynek alapján előre tudni lehetett: ha te is hozzászólsz, abból gondok hisznek? — Nem tudom. Én próbáltam visszafogni magam, egy idő után pedig különböző álneveken írtam a kari lapban is, csak hagyjanak már békén! Nem volt jó extravagáns hallgatónak lenni. Dehát mit tehettem, ha se a kari tanácsban, se a küldöttgyűlésen, se az ifjúsági parlamenten, se a kari lapban senki, nem foglalkozott azokkal a dolgokkal, amelyeket én fontosnak tartottam! És persze, ha az ember hozzászólt, vagy cikket írt, már csak a figyelem felkeltése miatt is csipkelődött eközben. Százszor elhatároztam, hogy most aztán meg sem mukkanok. És azután mégis ... Pedig egyre nehezebb volt, mert már az órákon is célozgattak. Hiába tanultam jól, azért egyszer-másszor megjegyezték: ez is jobb lehetett volna, ha a cikkírás, , felszólalgatás helyett a tananyaggal, foglalkozik! — Lassanként mártírt faragunk belőled! Holott! Erről szó sincs! — Tényleg nincs szó. De én nem is mondtam, hogy mártír vagyok. Csak sok volt a gondom. Azután kezdtem beletanulni abba, hogy mit és hogyan kell eladni. — Tudom. Álneveken írtál a kari lapba. — Nem arról van szó. Azt úgyis többnyire fölismerték. Rájöttem viszont, hogy adott esetben nem az a fontos, hogy valaki kiönti-e a bilit, kimondja-e azt, amit gondol, hanem az, hogy sikerül-e közelebb jutni ahhoz, amihez szeretnénk! — Ez mit jelent? — Ki kell tapogatni, hogy kinek mi az álláspontja. Meg kell fontolni, hogy ezek közül, melyiknek van esélye az elfogadtatásra, és, hogy melyik hasonlít a legjobban az általam helyesnek tartotthoz. Nem ütközni, simulni kell a véleményéhez. A hozzászólásokat nem a valódi érdekek, érdekkülönbségek hánytorgatásával, de az adott esetben érdektelen sutkák elmondásával kell érzékelhetővé, élvezhetővé tenni. — Ezt ma okos dolognak tartod, az is. Akkoriban úgy fogalmaztál: odáig korrumpálódtam, hogy ... — Nézd! Akkoriban túl sokat adtam a konkrét igazságra, míg ma már tudom, hogy adott esetben az általános igazság fontosabb ... Nem lehet állandóan ütköztetni az ember véleményét. Ha nincsenek szövetségeseim, akkor kár strapálnom magam. Ha egy kari tanács például képtelen elfogadni, hogy a tanulmányi átlag csak meglehetős szórással és közvetve tükrözi a befektetett munkát, illetve azt, hogy ki mennyire tehetséges, akkor olyan érveket kell találni, amelyek talán nem igazak, de ők is elfogadják. Mondjuk azt, hogy a vezetőoktatók feddhetetlenek, s jól ismerik a hallgatókat. Mert még mindig jobban járunk, ha az ő véleményük dönt adott esetben valamelyik hallgató képességeiről, mintha a tanulmányi átlaggal bohóckodunk. — És nem szélhámosság olyasmire hivatkozni, amiben magad sem hiszel, sőt, aminek esetleg az ellenkezőjét tartod igaznak? — De igen. Viszont hatásos. — És hol a határ a taktikus szélhámosság és a hazudozás között? — Jó kérdés. Nem tudom. De azt hiszem, hogy valamit teljesen figyelmen kívül hagysz. Mégpedig azt, hogy ezekben a bizottságokban mindenki a megegyezésre törekszik, s nem a konfrontációra. Ezért senki sem mondhatja ki nyersen, hogy mit akar, hanem a többiek számára elfogadható nyelven és érvekkel kell megpróbálnia eladni a maga mondanivalóját. — Ezek szerint a bizottságokban „kollektív hazudozás” folyik? — Ha mindenáron sarkítani akarod a dolgot, akkor igen. Ez azonban nem akkora gond, mint amekkorának látszik. Én ugyanis bízom a kollektív bölcsességben. Hisz’ha nem is mondjuk ki, de azért többnyire mindnyájan tudjuk, miről is van szó valójában? S nem hozunk a szándékainkkal ellentétes döntést. Egyszerűen arról van szó, hogy beláttam: szükség van egyfajta „társasági nyelvre”. — Ezek szerint nem tartod ronda dolognak a politizálás effajta értelmezését? — Ha annak tartanám, abbahagytam volna. — A magánéletben is használod ezt a „virágnyelv-módszert”? — Nem. Ahogy ez az egész a kari KISZ-vezetőségnél alacsonyabban lévő bizottságokra sem jellemző. De meg kell mondanom, hogy most, utólag visszagondolva — talán kevesebb ellenséget és több szövetségest szerettem volna az évfolyamon, többen maradtunk volna a KISZ-ben, ha megfontoltabb vagyok, megfontoltabbak vagyunk. — Két éve diplomáztál, de megegyeztünk, hogy az azóta eltelt időről most nem beszélünk. Menjünk akkor egy kicsit vissza az időben. Hogy viseltek el annak idején az évfolyamtársaid? És az oktatók? — Elég vegyes volt a kép. Az oktatók vagy a tanulás felé próbáltak eltéríteni a politikától, vagy mindenféle feladatot próbáltak rámsózni. Megbíráltam az egyik tanszék oktatási módszerét, velem akarták beszedetni az ebédpénzt. S a hallgatók? Elég szerencsétlen összetételű volt a tankörünk. Sokan voltak, akik nem tanultak, és csak megúszni akarták az egyetemet. Ők nem túl jó szemmel néztek. Akik látták a munkámat és hallották a hozzászólásaimat, azok közül többen tiszteltek a bátorságomért. — Mikor érezted úgy igazán, hogy most megérte, hogy most csináltam valamit és értékelik is az emberek? — Még másodikban, év végén. Amikor az évfolyam KISZ-küldöttgyűlésen beszámoltam az évi munkáról , és megtapsoltak. Holott ez igazán nem szokás ... Teőke Gábor Variációk arra, hogy ...mit mondhatott közben a kegyetlen pasas: 1. Nem puha az orrod? 2. Mibe dugtad bele megint az orrod? 3. Orrod tőle fokhagymás... 4. Ha még egyszer azt mondod, hogy bakkfitty sib. (Fotó: Csuhas) A műélvezet határai A jó ég tudja miért, manapság egyre ritkábban adatik meg számomra valamilyen izgalmas szellemi felfedezés, felemelő, átlényegítő érzés, ha úgy tetszik, katharzis. Kétévente egy ha csurran-cseppen, az is csak úgy átadotában, néhány vérfagylaló információ befogadása között. Én korosodom vagy a világ öregszik gyorsabban? Ha egy kis nyugalom után sóvárgom, jól bevált receptem van: lefújni a port régi nagy élményekről, könyvekről, lemezekről. Szerencsésebb esetben — ha éppen adják a filmszínházak — megnézni a feledhetetlen mozgóképeket. A hatás teljes biztonsággal kiszámítható: hetekre, vagy akár hónapokra feltölt — de „csak” az újrafelfedezés örömével ajándékoz meg. Az elsődleges, nagy élmény, az ismételhetetlen, újrácsodálkozás jóval ritkább. Ezért is örültem, amikor nemrég rá nem érő barátunk átengedte ígéretes koncertjegyét egy Ránki Dezső zongoraestre. Nagyszerű művész, nagyszerű műsor. Egy jó hangverseny különben is többnyire ünnepélyesen felemelő esemény. És felpezsdülnek a billentyűk Ránki ujjai alatt, játékosan gyöngyöznek elő a Mozart-szonáta akkordjai, hömpölyögnek Beethoven méltóságteljes, minden zugot bezengő futamai. És lebbennek a Chopin-prelűdök, légiesen. A hallgató szinte átlényegül. De a valóság makacs: nem engedi kizárni magát az effajta magasztos pillanatokból. Az alig-alig billentett, feszült zenei csendekbe azonmód illetéktelen, muzikálisnak egyáltalán nem mondható hangok tolakodnak. Recsegés-ropogás, szöknyöszögés. Mindenhonnan és állandóan hallatszik a halk tételek alatt. Szemrehányóan nézek körül. Közel s távol senki nem ficánkol a székén, senki nem vakaródzik, ahogy az várható volna. És mégis. Reccs, kreccs. Ropp. Mindenki áhítattal hallgat, sehol egyetlen elvetemült rajongó. És ekkor röppen fel az előttem ülő ruhájából — feltehetően a ládafiában gondosan őrizgetett ünneplőből — a szárnyakon járó állat, nevezetesen egy moly. Csak két milliméterrel húzódom odébb, hogy célt tévesszen, s ne az én hajamban landoljon eredeti szándékához híven. Moccanok, és, uramfia, reccs-ropp. Mint valami ágyúlövés. Alig hihető, hogy ezt a zajt én okoztam, de mégis. A hátralevő időben lélegzetet is alig merek venni. Igen — jövök rá —, ennek a patinás koncertteremnek a székeivel baj van. Mintha a legnyekergőbb, legnyiszorgóbb ülőalkalmatosságokat gyűjtötték volna itt össze. Itt, ahol a csendnek jelentése, értelme van mindig, ahol a legfontosabb lenne a kellemetlen zajok kiszűrése. Hiszen sok színházban, de moziban is párnázott fotelokban mocoroghat nesz nélkül a közönség. Lehet, hogy pitiáner ügyet hánytorgatok fel? Mindenesetre úgy vélem, hogy elég sokan vágynak zavartalan műélvezetre, egyszerűbben szólva: önfeledt, szép élményre. Vagy legalábbis arra, hogy ez ne a székeken múljon ... TÉLI TÚRA Fent: Bélyegzőhely és Billeg Ferenc, a túravezető Lent: Tócsa (Fotó: Erdős Tamás)