Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1973 (80. évfolyam, 1-50. szám)
1973-03-18 / 11. szám
HONTALAN MAGYAR KULTÚRA .......... ........... ........ ........ ■■ ....... ...... "i-i.i.in ... Ez év január elsején múlt 150 éve annak, hogy a nagy magyar költő. Petőfi Sándor megszületett.) Bem apó és a két drusza írta: CSETRI ELEK I. KÖLTŐ, ez a kis lápos-menti helység kapcsolja össze a két drusza: Petőfi és Teleki barátságát. Pedig valójában a költő által ott töltött napok nem jelentik barátságuknak sem a kezdetét, sem a végét. És hozzátehetjük: csúcspontját sem. Legfeljebb szimbólumát. Barátságuk nem egészen három évet ölelt fel: az 1846 és 1849 közötti időszakot. Nagykárolyban kezdődött és Segesvárnál végződött. De valójában sokkal tovább tartott, mert Teleki Sándor barátjait eszmei-érzelmi alapon választotta és hozzájuk tartozását élete végéig megőrizte. I. Nagykárolyban 1846. szeptember 8.-án történt az első baráti kézszorítás. A vármegye éppen „quartalis generális megyei gyűlését” tartotta Károlyban és azon Teleki is részt vett. Este a „Szarvas-vendéglő”ben vacsorázott, ahol a történetesen Nagykárolyban tartózkodó költő is jelen volt. Haray Viktor, Teleki titkára és barátja, a költő asztalához ment, hogy üdvözölje őt. Aztán felálltak és Teleki felé indultak. Teleki is felállt, a költő elébe ment és így történt meg a bemutatkozás. Származás szerint két ellenpólus találkozott: egy főrangú ,,nagyúr" és a nép egyszerű fia. Ahogy Petőfi versében megírta: ..Te elfáradsz, míg őseidnek Végigtekintesz névsorán. Én jóformán azt sem tudom, hogy ki és mi volt a nagyapám." Ha Teleki az értelmiség szegénylegényei: írók, színészek, művészek közül választotta barátait, a költő baráti köre a dolgok természete szerint alakult ilyen emberekből s a Telekihez fűződő barátsága csak egészen kivételes volt. Ahogy maga kifejezte, hogy ......nem mindenik nagy úrnak. Jut a szerencse, elhiheted, hogy megöleljem s barátomnak Nevezzem, úgy, mint tégedet”. Nyilvánvalóan sokat jelent, hogy Petőfinek ő volt az egyetlen főúri barátja; éppúgy mint az is, hogy ő volt az egyetlen főrangú, akinek verset szentelt s akitől később szívességet kért. Ha ellentétes származásuk sem választhatta el őket egymástól, kellett legyen természetükben és eszmeiségükben olyan közös vonás, ami erősen összekapcsolta őket. III. Természetes, hogy a közismerten jókedvű, vidám cimbora Teleki, írók-művészek mulatópajtása, közvetlen modorával és éles megfigyelőképességével mindjárt rokonszenves lehetett a társadalmi előítéleteket, rangokat nem kedvelő Petőfinek, a „kunyhók" költőjének.Közeli viszonyuknak az alapját mégis sokkal mélyebben, az őket összekapcsoló eszmei rokonságban kell keresnünk. Ekkoriban a költő a Dalaimmal lényegében már befejezte lírájának derülő-boruló szakaszát és új irányba indult. Sokkal inkább izgatja ezután a ,,rabbilincs csörgése”, melyet a zsarnokok a nemzetek kezére vertek és azt álmodta meg, hogy a nép fel fog kelni, hogy „láncát letépje”. A szabadság és egyenlőség kettőssége Petőfinél főleg az ország függetlensége és a jobbágy fleszabadítása követelésével azonosul. Teleki pedig így vall magáról: „Én egész életemen át. . . a szabadelvű párthoz tartozom, és amíg az ellenkezőről meg nem győződöm — mi nagyon nehéz —, tartozni is fogok”. Teleki a jobbágyfelszabadítás mellett foglalt állást. 1847. január 15.-én, az erdélyi országgyűlésen tartott szűzbeszédében fejtette ki: Külföldön, különösen két dolgot tanult meg: 1. ahol a föld szabad, ott a nemzet dicső, nagy; ahol meg van kötve, ott törpe; 2. a kor szelleme mindennél erősebb, a kor igényei minden ellenállás dacára diadalra fognak jutni. Mindkettőjükben duzzadó fiatalság, életszeretet és tettrekészség mellett, lelkük romantikus lángolásán és önzetlen áldozatkészségén kívül a két barátot elvrokonság forrasztotta egybe. Ha nem is tehetünk egyenlőségi jelet Petőfi és Teleki eszmeisége közé, nem vitás, hogy egyaránt vállalták a harcot a zsarnokság lerázása, a jobbágyfelszabadítás és a nép boldogsága érdekében. Csakis ez az elvbarátság magyarázhatja, miért fordult éppen Telekihez a költő, hogy házassága első napjaira neki költői kastélyát átengedje. Kohó már azelőtt is hozzánőtt a költő lelkéhez. Hiszen már előző látogatásai során verseivel-szavaival lelkesítette a partiumi reformereket, akik Teleki kastélyában gyülekeztek. És nem tudta feledni a vidék csodálatos panorámáját, amelynek völgyében a Lápos kígyózik, távolabb pedig az erdős bércek, a Cibles hármas csúcsa emelkedik. A Szendrey Júliával ott töltött hat hét óta aztán költő elválaszthatatlan a magyar irodalomtól. Hiszen kastélyában és annak parkjában, az annyiszor megörökített somfa alatt irta mintegy harminc versét, köztük irodalmunk és a világirodalom nem egy remekét. IV. Az igazi próbatétel még hátra volt — 1848—49. A forradalom és a szabadságharc egy nép életerejének és hősiességének példája. Petőfi és Teleki álmainak beteljesülése, elvbarátságuk igazi magaslata. A magyar forradalom, a 12 pont, a Nemzeti dal és a győztes dunaparti főváros diadalmámora tudatunkban közel egy és félszázad óta Petőfi életével és szerepével azonosul. Azt viszont aónár kevesebben tudják, hogy miközben Petőfi Pesten vezeti a forradalmi ifjúságot. Kolozsváron öt nappal március 15.-e után az országgyűlés összehívása, a sajtószabadság és az egyenjogúság követelésével fellépő fiatalság egyik vezére Teleki Sándor „polgártárs”, akiről az erdélyi kormányszék elnöke azt jelenti, hogy „rendbontani jött ide”. További életútjuk rövid időre elkanyarodikegymástól. Félév múlva aztán ismét együvé sodorta őket a forradalom szeles Bem forradalmi táborába. Teleki Kossuth kormánybiztosa volt, mikor az erdélyi sereg új főparancsnoka, Bem József tábornok 1848. december közepén Szatmárra érkezett. Az Európa csatatereit végigjárt lengyel forradalmár-tábornok hamar emberére talált a világot járt, nagy nyelvtudású és jómodorú Telekiben, akit hadserege felügyelőjévé nevezett ki. Később főintendánsi hatáskör és ezredesi rang jelezte Bem apó megbecsülését Teleki iránt, akiről fővezére már a kezdet kezdetén azt írta a Honvédelmi Bizottmánynak, hogy „buzgalma és tevékenysége megbecsülhetetlen.” Petőfi csak 1849. január 25.-én ért Bem táborába. Oda indult, miután a téli vereségek-visszavonulások, tábornoki viszályok-széthúzások után úgy ítélte meg hogy „gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember”. Hosszabb-rövidebb megszakításokkal ki is tartott mellette a segesvári csatavesztésig. V. Bem forradalmi serege ekkorra már megvívta sikereinek első sorozatát. Azzal, hogy Urbán alezredest a Tihucai-szoroson át Bukovinába űzte, Puchner tábornok erőit pedig visszaszorította Szebenbe, elfoglalta Kolozsvárt és Marosvásárhelyt , nagy győzelmet aratott a zsarnokság felett. Az ősz generális lényegében Erdély nagy részének ura volt már, mikor Petőfi hozzá érkezett. Napóleon volt lengyel tisztje nemcsak jó stratéga, hanem kiváló jellemismerő, tudja, hogy ilyen emberekből lesznek a jó katonák: századosi rangban legszorosabb környezetébe, táborkarába helyezi a költőt. De nemcsak ő, hanem az egyszerű székely katonák is szeretettel köszöntötték a körükbe érkezett költőt, megéljenezték és kórust alkotva tisztelegtek nála. Ismerősök-barátok fogadták, akik forradalmi eszményeik beteljesülését Bem szabadságharcos hadseregében keresték. Itt, Bem táborkarában talált egymásra a két jóbarát. Teleki hadseregszervezési-ellátási kérdések megoldásával foglalkozott, Petőfi pedig tábornoka jelentéseit, iratait, leveleit fogalmazta-szerkesztette. Közben fővezérük futártisztként többször vette igénybe mindkettőjüket bizalmas természetű üzenetek-levelek vitelére, így Petőfi ismételten Debrecenbe, a magyar kormány székhelyére utazott, Teleki pedig egyebek között a havasalföldi török főparancsnokhoz. VI. Amint láthatjuk, egyikük sem volt csapattiszt, hanem törzstisztként szolgálta a szabadságharcos erőket. Szerepük mégsem korlátozódott hivatali ügyintézésre, hanem mindketten módot találtak arra, hogy fegyverrel kezükben bizonyítsák bátorságukat. Először Telekinek nyílt erre alkalma az 1849. január 17.-én lezajló gálfalvi csatában. Mikor ugyanis a visszavonuló ellenséget követő magányos Bem tábornokon osztrák könnyűlovasok ütöttek rajta, Teleki és néhány társának hősies rohama mentette meg az „öreg sas"-t, a biztos haláltól vagy hadifogságtól. Majdnem három hét múlva, február 4.-én a véres vízaknai csatában Petőfin a sor, hogy bizonyítson„Petőfi szintén ott volt a jobbszárnyon — írja a szemtanú —, ki tajtékzó lován hol előre a csatárlánchoz, hol egyetlen ágyúnkhoz, hol mi hozzánk vágtatott s megvetve a félelmet, a halált, lelkesített, bátorított mindenütt...” Bem híres volt arról, hogy a hősiességet, jó szolgálatot mindig megjutalmazta. Petőfit később őrnaggyá léptette elő, Telekit pedig ezredessé. Akkor pedig, mikor a nemzetgyűlési küldöttség az elsőosztályú érdemrendet hozta számára Debrecenből, ő két hűséges törzstisztjének, Petőfinek és Telekinek személyesen tűzte mellére a harmadosztályú kitüntetést. Petőfi levelében meghatódva számol be a jelenetről. A jobb kezén sebesült Bem baljával tűzte Petőfi zubbonyára az érdemrendet ezekkel a szavakkal: „Bal kézzel tűzöm fel, szívem felőli kezemmel”, aztán megöleltemegcsókolta költő-századosát. Petőfi Sándor és társai 1848. március 15.-én „Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot! És ha lelövöldöznek? Isten neki, ki várhat szebb halált!” Ezekkel a szavakkal mondott jó éjszakát március hó 14.-én Petőfi Jókainak és másnap reggel, március hó 15.-én ugyancsak Jókainak a lakásán Petőfi, Vasváry, Bulyovszky és Jókai arra a kérdésre: „Mit kíván a magyar nemzet?” megfogalmazták azt a 12 pontból álló kiáltványt, amely Magyarország második évezredének az alapja. A kész proklamációt, még meg se száradt a tinta a papiroson, ugyancsak a reggeli órákban olvasta fel a Pilvax zsúfolt kávéházában, egy asztal tetejéről Jókai. 12 pont: „Testvéreim — mondá — a pillanat, melyet élünk, komolyabb teendőkre szólít fel bennünket. Európa minden népe halad és boldogul, haladnunk, boldogulnunk kell nekünk is. Legyen béke, szabadság, egyetértés! Követeljük jogainkat, melyeket eddig tőlünk elvontak s kívánjuk, hogy legyenek azok közösek mindenkivel. 1. Kívánjuk a sajtószabadságot, a cenzúra eltörlését! 2. Felelős minisztériumot Budán. 3. Évenkénti országgyűlést Pesten. 4. Törvény előtti egyenlőséget polgári s vallási tekintetben. 5. Nemzeti őrsereget. 6. Közös teherviselést. 7. Esküdtszéket, képviseletet egyenlőség alapján. 8. Úrbéri viszonyok megszüntetését. 9. Nemzeti bankot. 10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra; magyar katonáinkat ne vigyék külföldre; a külföldieket vigyék el tőlünk. 11. Végül uniót Erdéllyel. 12. Azután legyen béke, szabadság, egyetértés. És ezen jogokat — végző beszédét Jókai —, követelni tartozik a nemzet, bízva önerejében s az igaz ügy Istenében.” „Talpra magyar!” S a riadó éljent, a tetszésnek örömkönnyek által kísért nyilatkozatait, a lelkesedésnek ama magasztos fokára emelte Petőfinek: „Talpra magyar” kezdetű költeménye, melyet maga szavalt el. Pilvax kávéházából az egyetemi fiatalságot kereste fel a lelkesült csapat. Először az orvosnövendékekhez, majd a technikusokhoz mentek, végre pedig a jogászokhoz irányította lépteit a felszaporodott tömeg. Mindenütt felolvasták a 12 pontot, mindenütt elszavalták a „Nemzeti dal"-t, a „Talpra magyar!”-t s e költeménynek az utolsó sorainál, a szabadság e páratlan tárogatójának a végső hangjánál: mindenki esküre emelte a kezét. Az esküre emelt kezeket meglátta az egész főváros, meglátta az egész ország s mintegy villanyütésre megmozdult minden kebelben a szív s az esküt: ,,A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!” Kárpátoktól Adriáig visszhangozta minden ajk. A szabad sajtó Az egyetemi ifjúság nevében Vidacs János felelt s a hatás — mit válaszával elért — rendkívüli volt. „Menjünk a cenzorhoz s írassuk alá vele a proklamációt és a «Nemzeti dalt!»” kiáltá valaki. „Cenzorhoz nem megyünk!” kiáltá vissza Petőfi. „Cenzort többé nem ismerünk, el egyenesen a nyomdába!” E kijelentés volt az első kalapácsütés, mely a szabad szó tömlöcének a lakatját érte. Az ifjúság, az ezer meg ezerre szaporodott tömeggel a Hatvani utcába, a Länderer nyomdájába sietett, amely előtt már ekkor együtt voltak az írók s a nemzeti szinház tagjai. Petőfi, Jókai, Vasváry és Vidács rögtön lefoglalták a nép nevében a nyomdát s azonnal szedni és nyomni kezdték a 12 pontot s a „Nemzeti dal”-t. A lelkes ifjúság maga ragadta meg a gépet, maga hajtotta szakadatlanul a sajtó kerekeit. Ha Bem szigorú rendet és fegyelmet tartott seregében, éppoly melegszívű tudott lenni az arra érdemesek iránt. A hazájától távol esett, magányos lélek atyai szeretettel övezte a forradalmár-költőt. És nem csoda. Bem tábornok, ez a forradalmár-katona ugyanazt fejezte ki fegyverrel, amit a költő fejezett ki tollal — harcot a zsarnokság ellen a végsőkig. Odaadása, kitartó munkája mellett talán elvszilárdsága volt az, amit Bem apó Telekiben is leginkább tisztelt és szeretett. Fővezérük szeretetét a két jóbarát méltóképpen fizette vissza — ők emelték igazán irodalmi magaslatra ősz vezérük legendás alakját. Míg Petőfi annyi gyönyörű versében örökítette meg „vitéz tábornoka", „Osztrolenka véres csillaga” és a „szabadság régi bajnoka” tetteit. Teleki később emlékezésekben foglalta ércbe szeretett Bem apósa személyiségét, úgy hogy délfelé már ezrenként osztogatták a példányokat. Irinyi József mutatta fel az elsőt s midőn ajkáról elhangzottak ama szavak: „íme, itt van a sajtószabadságnak első példánya, a nép hatalmának első műve! — Ezt magunk vívtuk ki!” az utcán várakozó néptömeg — melyet Egressy Gábor, Degré Alajos, Irányi Dániel, Vasváry Pál, Jókai Mór s Bulyovszky Gyula felváltva lelkesítettek beszédeikkel— örömkiáltással betöltötte a várost, megrázkódtatta a levegőt s megingatta a zsarnokság falait. Hogy a 13. pont megbuktassa a 12-őt... A jónak azonban mindig nyomában leselkedik a rossz, így történt, hogy a szabadság édenkertjébe is, alig nyíltak meg a kapui, rögtön be akart osonni az ördög. Addig ugyanis, amíg a 12 pontot a nyomdában szedték, a nemzeti kaszinó egy tagja, a legkonzervatívabb mágnások egyike, magához hívatta Jókait s azt tanácsolta neki, hogy a 12 ponthoz vegyenek még fel egyet: a papi jószágok elvételét. „Ugyebár azért”, válaszolt Jókai, „hogy a 13-ik ponttal megbuktassuk a többi 12-őt! Köszönöm a jó tanácsot, de nem kérek belőle! A múzeum lépcsője elől a városháza tanácsterméig Délután három órakor mintegy tízezer ember gyűlt egybe a múzeum előtt s kijelentette, hogy ama reformokért, melyek a 12 pontban foglaltatnak, s melyek felirat alakjában az országgyűlés elé terjesztendők, ha kell, a vérét s az életét is kész feláldozni. E kijelentés után a városházát kereste fel a népáradat, még pedig a célból, hogy a 12 pontot tegye magáévá a polgárság is és egyesüljön a néppel. Pest város tanácsa rögtön nyílt ülést tartott s Nyáry Pál és Klauzál Gábor beszédei után magáévá tette a 12 pontból álló proklamációt s Rottenbiller Lipót polgármester aláírásával s a város pecsétjével ellátva, kimutatták az ablakból az alant álló sokaságnak. A városi tanács ugyanekkor a rend és a közbiztonság fenntartására 13 tagból álló választmányt alakított s elhatározta, hogy a nemzet 12 pontból álló kívánatát egy másik választmány haladék nélkül terjessze elő az ország rendeinek; sürgesse a királynál az országgyűlés áttételét Pestre s menesszen egy küldöttséget Budára a helytartótanácshoz s eszközölje ki Táncsics Mihály politikai fogoly szabadon bocsátását s a katonaságnak a közrend fenntartásába való bele nem avatkozását. A városházától a helytartó-tanácsig A küldöttséget Nyáry Pál vezette ezer meg ezer ember kíséretében, Zichy Ferenc grófhoz, a helytartótanács ideiglenes elnökéhez, aki megértvén a nép óhajtását, rögtön meszüntnek jelentette ki a cenzúrát, szabadon bocsátotta Táncsics Mihály írót, akit a „Nép könyve”, a „Józan ész” című műveiért fosztottak meg szabadságától, végre kiadta a rendeletet a katonaságnak, hogy ne avatkozzék semmibe. Táncsics Mihály Táncsicsot nagy diadallal hozta vissza Pestre a nép. A fáklyák füstölgő világánál kifogták kocsijából a lovakat s úgy vitték a városháztérre, ahol Táncsics köszönetet mondott polgártársainak megszabadításáért. Este a színházban nemzeti színű kokárdát viselve jelentek meg a nők s csakhamar felhangzott a „Rákóczi induló” és a „Marseilles", amely után Egressy Gábor elszavalta Petőfi „Nemzeti dal”-át s a kar elénekelte Vörösmarty „Sózat”-át. A szellem győzelme egy csepp vér nélkül íme, ez volt s ilyen volt március 15.-e Pesten, így született meg a sajtószabadság, amely leverte a szellem bilincseit, anélkül, hogy egy csepp vér folyt volna is ki; amely a művelt népek sorába emelt minket s amely, hogy legdrágább kincse a magyarnak, azt legjobban bizonyítják Petőfi Sándor naplójának akkor jegyzett következő szavai: Petőfi Sándor márciusi összefoglalója „Szabad sajtó!” ... Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szívembe mártanám kardomat s úgy írnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betűk, mint a szabadság hajnalsugarai. „Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtóról a bilincs... Vagy van olyan együgyü, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága? !Üdvözlégy születésed napján magyar szabadság! Először is én üdvözöllek, ki imádkoztam és küzdöttem érted, üdvözöllek oly magas örömmel, amilyen mély volt fájdalmam, midőn nélkülöztünk tégedet” „Óh szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak magya él s ha nemzetünk utolsó fia is meghal, borulj reá szemfedő gyanánt... és ha előbb jön rád a halál, rántsd (Folytatása a nyolcadik oldalon)