Képes Sport, 1987. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1987-06-16 / 24. szám

elkelne, mert annyit kell rohangálni, a gépírás érdekel, meg mégis egy szakmát ad, a varrással meg az a helyzet, hogy felmértem: annyi pénzem soha nem lesz, hogy divatos cuccokat vehessek, én meg hát . . igen szeretnék szép ruhákban járni. Ezért gondolom, hogy a legegyszerűbb megtanulni varrni, és akkor majd megcsinálhatom magamnak ... — Akkor itt is melléfogtam? Mert az volt az érzésem, hogy te mindig kifejezetten választékosan öltözködsz, amivel egy kicsit még a figyelmet is magadra hívod .. — Most mi van rajtam olyan ? — Pedig most is van... Illetve igazad van, hogy nem is maga a ruha, hanem ahogy visel e. — Nem hiszem ... — Például a nyakadon hanyagul átvetett és összekötözött dzseki ... — Reggel, amikor elindultam otthonról, nem tudtam, hogy milyen idő lesz, kell-e dzseki vagy nem. Azután kiderült, hogy hordani meleg van, karon cipelni pedig idétlen . .. — Akkor az ingedbe elöl bedugott napszemüveg .. . — Más a feje tetejére tolja, ha nem használja. Én ... Nahát arról van szó, hogy nem vagyok valami dúskeblű, és rájöttem, hogy az ilyen nőknek nem tesz rosszat az efféle megoldás . . . — És a madzagon csüngő karóra? — Elszakadt az óraszíjam, és egyelőre nem állok úgy, hogy erre akárhány forintot kiadjak. Nem hinném, hogy bármi hivalkodó lenne az öltözködésemben. Legfeljebb amim van, azt szeretem rendben hordani, esetleg néha az ilyesfajta szükségből erényt csinálni. — A szegények gőgje? — Biztos van benne az is. Egyébként kifejezetten irtózom mindenféle feltűnéstől. Ha véletlenül valaki megbámul az utcán, akkor az első az, hogy kétségbeesek, hogy nyilván valami rosszul van rajtam, vagy elszakadt valamim, és akkor gyorsan leltárba veszek mindent, hogy mi furcsát találhatott rajtam... — És ha rájössz, hogy csupán arról van szó, hogy szemrevalónak talál az illető . . . — Úgysem hiszem el, és még jobban zavarba jövök. — És ha valaki felismer, hogy itt a taekwondo világbajnok? — Á! — Most azért elég sűrűn szerepeltél: rádió, újságok, tvhíradó . .. — Volt két hétig ilyen hullám körülöttem de aztán ... Valljuk meg, nem is vagyok egy akkora szám, hogy ettől kezdve lépten-nyomon felismerjenek. Megvolt, kész. Nekem, meg néhány embernek, akik segítettek ebben, nagyon fontos, talán a sportágnak is, egyébként pedig .. — Nem is élvezted a — megfogalmazásod szerint mindössze — két hetes népszerűséget? — Ami őszinte érdeklődés, öröm vagy szeretet volt benne, azt igen. Ami ezen túl, azt nem nagyon. Sőt. . Különösen, amikor kezdték mondani, hogy itt az a félelmetes karatés csaj, akitől rettegni kell a férfiaknak, aki egyetlen csapással leterít bárkit. A tv-híradóban Juszt Laciék ezt nagyon kedvesen csinálták. Ez így, egyszer jópofa dolog, de amikor kezd ilyen „hűha lenni, akkor idegesítő, mert marhaság, mert nem igaz, hogy én az 50 kilómmal behúzok egyet egy 120 kilós izomkolosszusnak, és az menten összecsukik. Maximum a röhögéstől. Vagy hogyha engem megtámadna egy huligán az utcán, akkor én mózosra tanítanám a támadómat. Vad harci üvöltéssel leütném. Az üvöltés lehet, hogy meglenne, de úgy futnék, mintha puskából lőttek volna ki. És ha nem tudnék elfutni akkor is — nagy valószínűséggel -- nem valami különleges technikai elemmel kísérelném meg harcképtelenné tenni. Inkább megpróbálnék ... •— Egy ménkű nagyot oda rúgni. . .? — Igen, oda . . De ehhez nem kell hét évet nap mint nap egy edzőteremben dolgozni . Ezt egyes-egyedül azért csináltad, hogy világbajnok légy'-' — Igen, az első időszakot leszámítva, amikor csupán tetszett az egész. Mégha ez akkor nem is fogalmazódott meg bennem, vagy magamnak sem mertem ilyet — hogyan is mertem volna? — megfogalmazni. Ezt abból gondolom, hogy amikor három éve taekwondo-s múlttal a hátam mögött kijutottam a glasgow-i világbajnokságra es ott harmadik lettem, ahelyett, hogy a fenekemet vertem volna a földhöz örömömben, hogy újonc létemre, ennyi szuper között én, a kis kezdő el tudtam csípni egy bronzérmet, ki vlttam borulva és kétségbe vátam esve, hogy nem nyertem Ezt semmi más nem indokolhatta, mint hogy én már akkor is világbajnok akartam lenni. — Mert...? — Valószínűleg van bennem magammal szemben valami maximalizmus. Abba nem tudok belenyugodni, hogy valamibe belefogok, akkor akár lustaság, akár más kényelmi szempont miatt ne próbáljam a legtöbbet kihozni magamból. Nem tudom, hogy ez hogyan fér össze az állandó kisebbségi érzésemmel. — Én azt gondolom, hogy ez nem kizáró ok. A kettő bizonyos esetekben éppenséggel összefügg, mivel aki nem tud bízni magában az mindenáron sikerekkel igyekszik önmaga előtt is bizonygatni, hogy mégicsak ... — Lehet, hogy ebben van valami, mert érzem, hogy szükségem van ilyen megerősítésre. Bizonyára ezért is tudok annyira küzdeni. Mert valószínű, hogy akadnak nálam jobbak, és versenyen egyébként sem tudom kihozni magamból még azt sem, ami bennem van, annyira izgulok. Viszont biztos jobban akarom a győzelmet, mint bárki más. Lehet az is, hogy jobban félek a vereségtől . . . Nem tudom. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy érzem, olyan akarás árad belőlem, hogy megijednek tőlem az ellenfelek. Pedig nem vagyok se durva, se kemény, csak nekem fontosabb a győzelem, jobban hiszek benne, többet tudok tenni érte. A kudarcok is ezért viselnek meg jobban, mert utána hetekig rágom magam, hogy mit, hol rontottam el. Viszont a sikerek is nagyobb, vagy önfeledtebb örömet okoznak . . . Mint ez a világbajnoki győzelem is . . . — Te jó ég, most megint sírsz? -- De ez sem olyan . . . Veled beszélgetve, ha taekwondo-ban nem is, de a sírás milyenségeit illetően egészen szakértő leszek ...