Köztelek – 1926. 1-51. szám
1926-01-01 / 01. szám
j , Szabad forgalom és mezőgazdaság. A Nemzetek Szövetségének gazdasági bizottsága egyezménytervezetet dolgozott ki, melyben a szerződő államok arra köteleznék magukat, hogy az egyezmény aláírásától számítandó fél éven belül általában megszüntetnek minden kiviteli és behozatali tilalmat, továbbá kötelezik magukat, hogy ilyen természetű rendelkezést a jövőben sem fognak életbeléptetni. A félévi idő leforgása alatt fokozatosan megszüntetik a még fennálló külforgalmi korlátozásaikat. Amennyiben a belföldi törvényhozás rendelkezései bizonyos árunemek forgalmára különleges helyhez vagy alakszerűséghez kötött megjelölést írnának elő, a szerződő felek kötelezik magukat, hogy az ilyen rendelkezéseket nem fogják burkolt tilalom vagy forgalmi korlátozás módjára kezelni és felhasználni. Nem tiltja el az egyezménytervezet tilalmak, illetve korlátozások életbentartását — feltéve, ha azokat minden idegen állammal szemben egyaránt és nem gazdasági okokból alkalmazzák — a következő esetekben : 1. a nemzeti védelem, közbiztonság és közrend érdekében; 2. a közegészségügy érdekében; 3. az állati és növényi betegségek, valamint a fajok degenerálódása és kipusztulása ellen való védekezés céljából; 4. közerkölcsi szempontból való korlátozásokat és tilalmakat, ha ugyanazok megvannak az áruk belföldi forgalmát illetőleg is; 5. a nemzeti művészettörténetem és régészet védelmében; 6. a nemzeti törvényhozás vagy nemzetközi egyezmények értelmében az ipari, irodalmi és művészi tulajdon védelmére, a tisztességtelen verseny elhárítása céljából, továbbá az áruk megjelölése és származási elnevezése tekintetében alkotott korlátozásokat, feltéve, hogy ugyanilyen elvek szerint való ellenőrzés érvényesül a belföldi termelvényekre is; 7. az olyan korlátozásokat és tilalmakat, melyek minden hasonló belföldi gyártású árura fennállanak; 8. az állami egyedáruság gyártmányaira és forgalmára; 9. fegyverekre, ópium és más visszaélések esetén veszélyessé váló vagy tisztességtelen versenyre vezető cikkekre; 10. végül aranyra, ezüstre, papírpénzre és értékcímletekre. A bizottság megállapítása szerint a tervbevett egyezményben szem előtt tartott tilalmak és korlátozások közé nem lehet sorozni a kizárólag díjszabási jellegű rendszabályokat még akkor sem, ha azok kontingentálási rendszerrel állanak kapcsolatban (?). Az egyezménytervezet magában foglalja azt a kötelezettséget is, hogy a szerződő államok abban az esetben, ha az egyezményben megszabott határok között mozgó tilalmakat vagy korlátozásokat alkalmaznak, az engedélyek tekintetében szigorúan szem előtt fogják tartani azokat a rendelkezéseket, melyeket a vámformaságok egyszerűsítéséről szóló és 1923. november 3-án Genfben aláírt nemzetközi egyezmény 3. cikkelye tartalmaz. Megállapítja ezenkívül a tervezet, hogy az egyezmény semmiben sem csorbítja az egyes szerződő államoknak azt a jogát, hogy a behozatal vagy kivitel terén minden olyan intézkedést megtegyenek, amelyet rendkívüli vagy rendellenes viszonyok, vagy pedig az ország életbevágó gazdasági vagy pénzügyi természetű érdekeinek védelme tennének szükségessé. Arra vonatkozólag is intézkednék az egyezmény, hogy amennyiben a nemzetközi megállapodás egyes , emellett időt, módot talált arra, hogy férjének nemzetmentő munkájában támasztéka legyen. Ahol olyan értékes és határozott jellemek fejlődhetnek, aminő az a férfiú, akiről e cikk keretében megemlékezünk, nem szabad lemondani a jövőről, mert hiszen ernnek sikerét éppen az ilyen jellemek önzetlen és célzízdatos munkássága biztosítja. Úgy hisszük, hogy magát Heimet nem jellemzi semmi jobban, mint az a keljelentés, melyet 1902-ben Regensburgban tett és amely következőleg hangzik: Istené a dicsőség, A gazdáé a haszon, Miénk a munka Csontjaink töréséig. Amint ezekből láthatjuk, Heimnak sikerült megteremteni azt a gazdasági szervezetet, mely ellátta az általa vezetett központot a kellő anyagi eszközökkel emberbaráti és politikai céljainak elérésére. Sikerült reábírni honfitársait arra, hogy szövetkezeteik tiszta fölöslegeit a tagok közt való kiosztás helyett később kamatozó, de nagy és alapvető hazafias és emberies célokra adják oda. Ez Károlyi Sándor grófot is vezette a Hangya alapításánál. Ily módon Heim megvalósította a lelke előtt lebegett eszményt, a gazdasági munkát beállította a legfennköltebb célok szolgálatába. Nem engedte, hogy ezt a célt a rövidlátó önzés és felébredő kapzsiság meghiúsítsa. Küzdelmei, miket ezért folytatott, pályájának legszebb, de egyszersmind legnehezebb megpróbáltatásai közé tartoznak. Nekünk nem szabad feledni, hogy ugyanez volt Széchenyi István gondolata is. Heim működésének egész folyamán e célt soha nem tévesztette szem elől és most, mikor alkotása megérte 25 éves jubileumát, nyugodtan és büszkén utalhat reá, hogy munkáján áldás volt, célját sikerült elérni. Törekvéseinek s életének története sok értékes tanulságot nyújt. Méltó arra, hogy vele részletesen foglalkozzunk. Útmutatás ez arra, hogy a munka gazdasági részét mint kell szervezni. Felbátorítás az altruizmus igazi barátainak, mert eltöltheti őket azzal a tudattal, hogy amikor nemesebb célokra akarják reábízni a mindennapi élet munkásait, teszik őket igazi emberekké, kiknek a testi vágyakon felülemelkedő igényeiknek is kell lenni. A személyes rokonszenv csak fokozza elismerésünket Heim iránt. Egyénisége olyan, mely meghódít, vonz és utánzásra késztet. Nem habozunk kijelenteni, hogy olyan jellem, amilyet a nagy nemzetek is csak román látnak születni.*) Jellemének nagysága független a külsőségektől, melyekre keveset ad. Akinek azonban Isten meg *) Bővebb tanulmányozásra ajánljuk a következő müvet: Die landwirt. Zentralgenossenschaft des llayerischen Bauernvereines, e. Q. m. b. II. Regensburg, 1925. adta erre az értéket, az társaságában azoknak a nagy szellemi és erkölcsi erőknek hatása alá kerül, amelyek láthatatlanul és testi szerveinktől függetlenül munkálnak azoknak a céloknak érdekében, amelyekhez az egyén munkája révén az emberiség jövője kötve van. Ha a Spengler Münchenben Nyugat kultúrájának elmerülését jósolja, Heim Regensburgban reámutat arra, miként lehet és kell tisztult eszmék és okos elvek szerint organizált munka révén az erkölcsi és politikai megújuláshoz eljutni. Keim György: TÁRCA. A magas Tátrában. — Vadászemlék. — Irta: Starthos Tivadar. A világháború második évében kezdtünk már hozzászokni a borzalmakhoz. A Hofer-jelentéseken, meg az erősen szordinózott újságközleményeken kívül a sűrűbben hazaérkező hőseinktől kaphattunk egy-egy adatot a világháború irtózatairól és szenvedéseiről, amelyből fantáziánk összeállíthatta a háború mozaikképét, saját egyéni elképzelésének színezete szerint. Lassan kint beletörődtünk a változatlanba, kezdtünk hozzáidomulni a háborús gondolkodáshoz az élet minden egyéb vonatkozásában, így voltunk a vadászattal is. A háború első évében, mi, akiket a hivatás és foglalkozás mentesített a katonai szolgálattól, resteltük a nekünk oly kedves vadászfegyvert a kezünkbe venni, mindaddig, míg a legfelsőbb intézőség a magyar vadászok honmaradottjait egyenesen fel nem szólította arra, hogy vadászni hazafias kötelesség, vadásszunk tehát — az irgalmasság jegyében, a kórházak sebesültjeinek jobb élelmezése érdekében. Az Országos Magyar Vadászati Védegylet révén megadóztattuk a vadászokat a Vöröskereszt részére, amikor bizonyos váltságösszeg fejében kiadtuk a zöldkeresztes karszalagokat, amely elég szép összeget juttatott a Vöröskereszt Egyletnek. Igen szép summát képviselő vadmennyiséget juttattak a magyar vadászok, az egyesek éppen úgy, mint a nagy uradalmak tulajdonosai a kórházaknak. A háború második évében már egy bizonyos háborús gazdálkodási rendszer alakult ki, amely bátran ki merte mondani, hogy vadászni nem szégyen, hanem kötelesség, hogy ezáltal újabb nemzetgazdasági értékek el ne kallódjanak. Lassan kint megtartották itt is, ott is,a szükséges vadászatokat, amelyek persze nem végződtek olyan mulatságokkal, mint a háború előtti vadászatok. Hiszen, ha két-három ember összekerült, miről beszélt volna másról, mint a háborúról, annak esélyeiről, minden családnak megvolt a maga hőse, sőt, sajnos, mind sűrűbben, a maga hősi halottja. A vadászatoknak az irgalmasság jegyében való gyakorlásánál vezetett a gödöllői, koronauradalom, mert boldogemlékű királyunk, első Ferenc József őfelsége elrendelte, hogy az udvari vadászterületeken — Ausztriában éppen úgy, mint Magyarországon felejtett vadmennyiség egy szálig a kórházak közt osztandó fel. így jutottunk néha egy-egy kedves vadászati alkalomhoz a mi kedves, jó barátunk, immár Istenben boldogult Bajzsán János m. kir. főerdőtanácsos, udvari vadászmester jóvoltából, aki sohasem engedte el nekünk, bizalmasabb barátainak, hogy úri portáját, amely egy vadászati múzeummal vetekedett, a vadászat után elkerüljük, meghíván bennünket szerényen „egy tányér levesre" (persze, hogy a „leves" mellett minden más földi jó is került az asztalra, arról talán fölösleges megemlékeznem). Egy ilyen alkalomkor összeverődtünk János kománknál egy páran, mind vérbeli vadászok, s a fehér asztal mellett feszült figyelemmel hallgattuk Worlitzky udvari gazdasági igazgató barátunk eszmefuttatását a háború esélyeiről. Worlitzky egyike volt a legszenvedélyesebb, de egyúttal a legkorrektebb vadászoknak. Vele vadászni öröm volt. Nem volt oly áradozó a barátságban, mint a magyarok általában, de ha valaki iránt felmelegedett, azt szerette, becsülte, azért tűzbe-vízbe ment volna. Mint vérbeli vadászok, mi is hamar összeszoktunk és szinte örömnap volt, ha együtt vadászhattunk. Worlitzky többek közt annak az óhajának adott kifejezést, hogy igen szeretné a mi magas Tátránkat megismerni és ha lehet, ott zergére vadászni. Mi sem természetesebb, hogy egy ilyen előkelő úriembernek diszkréten kifejezett óhaja teljesülésénél iparkodtam közrejárni és rövidesen kieszközöltem az engedélyt részére, amit örömmel közöltem vele. Abban az évben hosszú, enyhe őszünk volt, kétszeres örömet és szórakozást nyújtott a vadászat a szép időjárás mellett. Elhatároztuk tehát nagyhamar, hogy hárman, úgymint Bajzsán, Worlitzky és én felmegyünk a Tátrába november végén. A megbeszélést csakhamar a tett követte és mi november 20-ikán a keleti pályaudvaron találkoztunk és cókmókjainkkal beültünk a poprádfelkai közvetlen kocsi egyik elsőosztályú, kényelmes szakaszába. Az aránylag elég hosszú út kellemesen telt el, hiszen ha három ilyen világjárta vadász összeverődik, hát van mit közölnie egyiknek a másikkal. Az érdekes eszmecsere elfeledtette velünk az út hosszasságát, úgyhogy észre se vettük azt, hogy már Kassát elhagyva, a festői szép Szepességen járunk. Káposztafalunál megmutattuk Worlitzkynak a Tátra hófedte impozáns csúcsait, amelyek onnan láthatók először egy rövid időre, mintha üdvözölni akarnák a hozzájuk zarándokló turistát, vagy vadászt. Osztrák barátunk nem tudta szemétől elvenni a triedert, annyira élvezte a maga nemében páratlan szépségű látványt. Még Gödöllőn abban állapodtunk meg, hogy Bajtsán és Worlitzky Tátra-Lomnicra mennek, ahol külön-külön fognak a kényelmes, lovaglóösvényekkel behálózott területen cserkészni, én meg a kevésbbé kényelmes csorbás területre mentem. Poprádfelkán barátságos „Waidmannsheil" kívánságok után elváltunk, én a vonaton maradtam, ők meg a fogaskerekűvel mentek fel a lomnici paradicsomba, azonban abban kölcsönösen megállapodtunk, hogy esténkint telefonon fogunk egymással érintkezni, elmondván egymásnak a napi élményeinket, kalandjainkat. A nap már leáldozóban volt, amikor Csorba állomáson leszálltam a vonatról, amelyen akkor már alig volt utas. Ez volt a kassa-oderbergi vasútvonal leggyérebben használt szakasza, Poprádtól Liptószentmiklósig. A lehanyatló nap rozsdapiros színbe borította az egyébként szegényes, hepehupás, fakó, köves talajt, s az erősbödő szél ködsüveggel fedte be a Szolgiszkó, a Bástya szürke, kopasz fejét, ami nem jó előjel, mert rendesen időváltozást jelent. Csomagjaimat az elém küldött málhahordóknak átadva, a fogaskerekű vasút pályateste melletti jól kitaposott ösvényen indultam fel a csorbas tó melletti vadászházhoz. A magas Tátra morénája, a szegényes, köves zab- és krumpliföldek már vastag hótakaróval voltak fedve s a hófehér világ hátterében, a sötétzöld fenyvesek rengetege az összbenyomást melancholikussá tette, amihez hozzájárult az egyre jobban erősbödő szél barátságtalan fütyörészése, amelynek ereje minden ruhán keresztülhatolt. A köd lassan kint a hegyóriások derekáig ereszkedett le, úgyhogy egy félórai gyaloglás után már bent jártunk a sűrű, nedves ködtengerben. Némán ballagtunk felfelé, a libasorban én voltam az utolsó, ennek folytán élveztem a teherhordó tótok elmaradhatlan „zapekacska"-jának orrfacsaró illatát. A „zapeka" a felvidéki a hegyvidéki tótnak mindene, még talán a pálinkánál is jobban szereti, vagy talán a kettő egymástól elválaszthatlan, nem tudnám megmondani, mert én többnyire pipázó és áldomást ivó tótokkal jöttem össze vadászataim során. Kisded karavánunk az út derekán egyszerre csak megállt, kezdték lerakni a csomagjaimat, de KÖZTELEK, 1926. JANUÁR 10. 2—3. SZÁM 36-IK ÉVFOLYAM. raktárról azonnal szállítható HALTENBERGER VILMOS LSSKLm.is íjKtlftj íBtftol fftzdatág! _ szikekék, fSkxszkié, krngMgyaknzédé, Budapest, VI., Nagymezőü II. Ofiverekék, tárcsástwranék, tircsaa