Limes - Tudományos szemle, 6. évfolyam (Tatabánya, 1993)

1993 / 3-4. szám - Szemle - Jász Attila: Az ismeretlen Jókai (Jókai Mór: A szellem zónái)

SZEMLE za Jókai esete. Aforizmagyűjteményét 1874- ben egy német kiadó felkérésére válogatta ki és csoportosította. Az eredeti kötet címe: Die Zonen des Geistes volt, azaz A szellem zónái. Ez a válogatás magyarul 1884-ben, Negyven év visszhangja címmel jelent meg. Később kibő­vítette ezt a gyűjteményt és címváltozatát így indokolta: „Gondolkoztam rajta, hogy mi cí­met adjak a gyűjteménynek? »A költészet filo­zófiája?« vagy »A szellem zónái?« Ezek mind nagyon kihívó, nagy hangzású nevek. — Leg­jobb lesz ez a cím: »Ötven év visszhangja.« Ez legalább indokolva van s nem hívja ki a száza­dot a sorompóba.” A kihívás azonban elma­radt — így is, úgy is —, mert csak halála után húsz évvel jelent meg, Jókai Breviárium cím­mel. A Pannon Panteon által közölt válogatás ebből a könyvből való, megtartva az eredeti — nyolc — témakör címét. A szerkesztői szándé­kot a kötet összeállítója (Kőszegi Lajos) úgy fogalmazta meg, hogy „az író rejtett” vagy halvány arcéle bontakozzék ki ebből a váloga­tásból, mégpedig az Isten-kereső bölcselőé. Mindez indokolja az első, német nyelvű válo­gatás címének megtartását. Az író »a szellem zónái« között írta szépirodalmi műveit, ezt a köztes részt elhagyva, már nem pusztán a nemzet tiszteletétől övezett szépíró áll előt­tünk, hanem egy mélyen töprengő ismeretlen ember.” Aki egyik legszebb aforizmája szerint így gondolkozott és írt: „Ami bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervad­nak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor ele­nyészik; s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani.” (Nincs kommentár!) A második részből három írást érdemes ki­emelni (a többi a nagy nevek illusztratív felvo­nultatása, ecsetvonások egy kész portréhoz): Kunfi Zsigmondét, Ravasz Lászlóét és Ale­xander Bernátét. Mindhárom pszichologizáló írás, Jókai lelkét kutatja a Flaubert-i tézis alapján, mely szerint „A művészet nem azo­nos a valósággal. Akárhogyan is, de válogat­nunk kell a valóság adta elemek közt...” A ha­tás pedig azon áll, hogy jól válogatunk-e. Szerintük Jókai kiváltsága és nagysága, hogy gyerekszemmel nézhette a világot — isteni adomány —, hogy fantáziája felszabadult a »valóság« (realisztikus én) ellenőrzése alól. Műveiben élt igazán, ott érezte otthon magát. A realisztikus világ számára oly idegen volt, mint egy álom, amelybe véletlenül cseppent bele, és álmai oly valóságosak, amelynek töké­letessége csak a fantáziában lehetséges. Egy gyerek fantáziájában, egy angelosz tekinteté­vel, Ravasz László Zarathusztrához hasonlít­ja, aki a perzsa rege szerint hetven évig ült az anyja szíve alatt, s mikor megszületett, fehér hajú öregemberként kezdte az életét; Jókai pedig legalább ezer évig ült a magyar lélek méhében, és mire megszületett, olyan idős volt, mint maga a nemzet, de „egész életében gyermek maradt”. „Fantáziája jelenítőereje kiváló — írja Alexander Bernát —, kevés hoz­zá hasonló van a világirodalomban, l­erkében a szemlélt képek kimeríthetetlen kincsét hal­mozta fel. Agya nem feljegyzésekkel, nyersen realisztikus anyaggal, nem fényképmásolatok­kal dolgozik. Megteremti a tárgyat, amelyről ír, látja a képet, amelyet megnéz. Gyökeréig szemléltető.” E válogatás a Jókai-recepcióból, jelentősé­gét tekintve a három kiemelt tanulmányban határozható meg, melyek Jókai-képünket fel­élénkítik és némileg helyreigazítják — a sok felületes dicséret vagy elmarasztalás mellett. Végezetül az Appendix, Jókai és a Balaton című írásában Lipták Gábor filológiai pontos­sággal tárja elénk az író balatonfüredi rejtett (magán)életét, bepillantva az Aranyember ku­lisszatitkaiba is. Ezenkívül jegyzeteket találha­tunk a kiadásról, és bibliográfiát természetesen. Az ismeretlen Jókai arcképének teljessé­géhez azonban elengedhetetlen egy utolsó ecsetvonás. Egy történet, egy anekdota, amelyből még pontosabban érthetjük a szel­lem zónái között bolyongó aforizma-faragó Jókait. Öregkorában az akadémia díjkiosztó ülésén — amikor a neves kurátorok a beérkezett anyag ismeretében nem szándékoztak első dí­jat kiosztani, csupán másodikat — felszólalt. Szerinte attól függetlenül, hogy a beérkezett művek nem ütik meg az elvárások szintjét, mégis ki kellene adni az első díjat is , mert, mint mondta, ő igazán megírt egy-két regényt és neki ugyan elhiheti a bizottság, hogy „írni nehéz!” (Pannon Panteon, 1991.) Jász Attila 144 Limes

Next