Kritika 19. (1990)

1990 / 1. szám - VITA - Bayer József: A baloldal esélyei

VITA A BALOLDAL ESÉLYEIT K: Van-e jobboldali veszélyt jelentő párt az új pártok között? V: Nincs, de nincs is rá szükség, mert az állam­párt maga kénytelen végrehajtani a restau­rációt. (Részlet egy interjúból 89 tavaszán T­amás Gáspár Miklós megejtően álnaiv esz­­széjében egy új, szabadelvű konzervatív jobboldaliság mellett tesz hitet. Luddus okfejtéssel bizonygatja, hogy az egész hazai — sőt, talán az egész kelet-európai — progresszív értelmiség a baloldali, szocialista orientáció foglya volt. Ezt jó érzéssel vennénk tudomásul, ha egy fordulattal (mások talán­­jelentésnek fogják érezni) a francia „új kórusok” modorában nem vezetné le ebből Szijárt a zsarnoki etatizmus minden keservét, mlly szerinte a „tervező kollektivitás” gőgös ■­izakadottságából származik. A térségünkben Sorvadt szabadelvűség rehabilitálása kedvéért radikális kúrát javall: mondjunk le minden baloldaliságról és szocializmusról, beleértve annak szociáldemokrata válfaját is. Kedélyes derűvel ajánl új ideológiát a felemelkedő új, „polgárosuló” középosztálynak — mintegy elébe sietve a buzgó marxista leleplezőknek, megkönnyítve számukra nézeteinek szociológiai azonosítását —, éspedig abban a hitben, hogy ennek ethosza — a szembeszegülés az intéz­ményi kényszerrel, a „hagyjanak békén” le­mondó gesztusa, amelyből már a kádári rend­szer is kóstolót adott — mindenkié lehetne. Műveljük kertjeinket, szopogassuk borainkat, csiszoljuk elménket, s őrizzük meg lelkünk nyu­galmát. Ez az egész programja? Annyi sötét látomás, jövő-szorongás, fehér­­errorral rémisztgetés és a munkanélküliség­eális fenyegetése után már-már jólesik ez a jövőnek megelőlegezett panglossi derű. Bor, búza, békesség kívántatik csupán az Isten, haza és család mellé — s hogy mindez azután miből és kinek teremtődik elő .. . arra már nem ennek az ideológiának kell válaszolnia. Mint ahogy ura sem, hogy a rokonszenves szabadelvű ha­­gomány ereje Angliában miként függött össze Jiglia gyarmatbirodalmi pozíciójával, és hogy­elet-európai bukása, a (bolsevik vagy antibolse­­k) radikalizmus itteni túltengése mennyire lárma­zik a világgazdasági periféria helyzetéből,­­melyben a szabadelvűség semmiféle megoldást nem kínált — nem kínálhatott — a nehezen születő polgárosodás kínjaiban élőknek szociális problémáikra és politikai konfliktusaikra. Az iyen kérdésfeltevés ugyanis már eleve csupán annak a marxista-szocialista hagyománynak az előfeltevéseihez tartozik, amelyet a szerző ép­pen megkérdőjelez. De ne engedjünk a ,könnyű kritika” kísérté­sének, amely abban áll, hogy egy nyíltan vállalt értékrenddel pusztán egy másik értékrendet szegezünk szembe, örüljünk, hogy egy nyíltan vállalt konzervatív jobboldaliság végre szabad­elvű köntösben jelentkezik, és nem a mifelénk szokásos intoleranciával. Próbáljunk ehelyett szembenézni az idézett írásban rejlő - és mot­tónkban is sejdített — kihívással: valóban leáldo­zott-e a baloldaliságnak, itt és szerte a világon? A helyes válaszhoz előbb tudnunk kell, mit ■akarnak végképp eltemetni. Azóta, hogy a oldal fogalma térbeli pozícióból értékkategó­­riá vált (ami puszta történelmi véletlen), bal­­obboldal a politikai színtér polarizáló tenge­re lett, s mindkettőhöz konkrét tartalmak, hagyományok, érzelmek és indulatok fűződnek. Bal oldalon dobog a szív, csak balra,balra, balra! Az ilyen túlfűtött érzelmekben még sok a tradi­cionális vonás. A modern pártrendszerek és ideológiák már inkább kerülik ezt a polarizációt, és a közép felé húznak. A baloldaliság fogalmához ma annyi bizony­talanság tapad, hogy alig tűnik használhatónak. Baloldalinak hagyományosan a társadalmi emancipációért, a szociális egyenlőségért és politikai szabadságjogokért küzdő törekvéseket nevezték, melyek abban a hitben fogantak, hogy ésszerű cselekvéssel, a társadalmi rend át­alakításával jobbíthatunk a sorsunkon. E törek­vések realizálása során azonban sokszor az ere­deti céloknak ellentmondó eredmények szület­tek, míg ellenkezőleg, spontán, irányítatlan folyamatokból — liberális és konzervatív ideoló­giák nyomán — olykor meglepően progresszív fejlemények támadtak. A haladás dialektikája tehát bonyolultabb, mint gondolnánk. Ezért a baloldaliság fogalma gyakran zava­rossá, ellentmondásossá, sőt megtévesztővé vált. Helyes volt-e például baloldali elhajlásnak tekin­teni a sztálinista politikát, s nem inkább a jobb­oldali konzervativizmus kifeje­ződése-e, lényeges vonásaiban? Az ellene küzdő ,jobboldali revi­zionisták­ nem éppen a történelmi baloldalt képviselték-e? Jobboldaliak voltak-e valóban a szociáldemokraták, akár egy szektás, dogmati­kus kommunista párthoz képest is, s ha igen, nem fordult-e meg a dolog, amikor a kommu­nisták a demokrácia ellen fordultak? A fogalom tehát igen viszonylagos, ahogy viszonylagos maga a progresszivitás fogalma is. Az új társadalmi mozgalmak jelentkezése a diákmozgalmak óta azután végképp összezavarta a dolgot, hiszen ezek igen nehezen sorolhatók be egy tiszta bal-jobb képletbe. Az ilyen homo­­genizálás legfeljebb egy univerzális ideológia totalizáló igényének felel meg, semmiképpen sem a valóságnak. A zöldek például kétségkívül az emancipációs mozgalmak örökösei, de semmi esetre sem osztják a felvilágosodásnak a tudo­mányos fejlődésbe vetett, töretlen optimizmu­sát. Bázisdemokratikus törekvéseik éppúgy, mint a jövő nemzedékek esélyeiért érzett fele­lősségük a haladó baloldalhoz sodorják őket; ugyanakkor gyakran tele vannak romantikus fellengzősséggel és kispolgári-anarchisztikus illú­ziókkal. Küzdésük a hatalom, a tudomány és az ipar feltétlen autoritása ellen bármennyire jogo­sult, az instrumentális ész kritikája mégis gyak­ran irracionális tagadásba fullad, amely a régi babonák és új tévhitek autoritását alapozza meg. M­i idézte elő a legtöbb zavart a baloldali­ság értelmezésében? Nézetem szerint elsősorban a baloldali hagyomány kö­zös elemének, a szabadság és egyenlő­ség ellentmondásos egységének a megbomlása, amely a demokrácia fogalmát is egyoldalúvá tette. A demokrácia jakobinus vagy bolsevik felfogásában úgy akart társadalmi egyenlőséget teremteni, hogy korlátozta a gazdasági és politi­kai szabadságot, tagadta az alapvető polgárjogo­kat. Ezzel együtt azonban új egyenlőtlenségeket teremtett, amelyek a hatalom egyenlőtlen meg­oszlásából fakadnak. A sztálinizmus és a hozzá hasonló politikai katasztrófák megmutatták, mivé fajulhat az ellenőrizetlen hatalomgyakor­lás. Ez végső soron aláásta a társadalmi egyenlő­ségben elérni vélt eredményeket is, történelmi léptékű stagnációt és pangást idézett elő. A li­berális demokrácia ezzel szemben úgy érvénye­síti a szabadságjogokat, a tulajdon szabadságától kezdve a személy szabadságjogaiig, hogy elfo­gadja érvényesülésük egyenlőtlen feltételeit, és védelmezi a strukturális egyenlőtlenségeket bővítetten újratermelő mechanizmusokat mint a szabadság feltételeit. Ezt az ellentmondást nem lehet radikálisan felszámolni, optimális mozgásformáját kell meg­keresni. A fejlett tőkés országokban a progresz­­szió szellemében való megoldás a folytonos törekvés egy szociáldemokrata ihletésű jóléti állam megvalósítására, amely kompenzálja a strukturális hátrányokat, korlátozza és „demok­ratizálja” a tőke hatalmát. A „második világ­ban” — lassan már sehogy se merjük nevezni az eddig szocialista országokat — optimális egy olyan „demokratikus szocializmusra” való át­térés lenne, amely biztosítja a politikai és gaz­dasági szabadságot — beleértve a magánválal­­kozás szabadságát is —, s az így dinamizált társadalomban, meghaladva a bürokratikus eta­tizmus korlátait, a valódi társadalmasítás irányá­ba tör utat, felhasználva a spontaneitás, a rész­ KRITIKA

Next