Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 4. (1903)
1903 / 6-8. szám - Könyvszemle
gázzá kifejtett és rajzban is adott, amit az arcz mimikai központjának nevezett, az alkotó képzelő erőt kifejező szem. — 6. kép. És valóban, hogy ha a „napjaink magyarjai“ szakaszban a VIII-ik táblára vetjük tekintetünket, ez a szemforma egészen tisztán és félreismerhetetlenül megvan, különösen Pati-Nagy Pálnál és a Sebestyén fiúnál, mint a magyar ifjabb férfikorának jellemzője, amely még épp oly távol áll a kiábrándulástól, mint az aggkor bölcsességétől. És kiválóan ez a szemforma az, amelyből legtöbbször kisugárzik az a sajátos indulat is, mely föllobbanása idejében örökkön égő tűznek látszik, noha utóbb szalmalángnak bizonyul.“ Hozzáértő azonnal észreveszi miben sántikál Herman Ottó, így csupán az szokott bizonyítani, aki valamely kedvencz eszméjét (ebben az esetben azt, hogy éppen a Herman által gyűjtött arczképek viselik magukon szemmel láthatólag a magyar faji jelleget) mindenáron tudományos igazság színében akarja föltüntetni. Herman már eleve (a priori) saját subjectiv ( mennyire az egyéni érzéseket meg lehet ítélni, valószínűleg dhauvinistikus elfogultságból kiinduló) meggyőződése alapján kiválaszta azokat, akiket ő,a magyar faji típus, méltó képviselőinek tartott és csakis utólag próbálta azután tudományos bizonyítékokkal is támogatni soha nem tévedő érzéseit. A komoly tudomány terén, mivel az sokkal lassabban halad, mintsem hogy egyéni érzések szolgálatába állhatna, nem találhatván Herman neki megfelelő bizonyítékokra, a Mantegazza, Piderit és Hughes-féle kétes értékű physiognomiai és mimikai kísérletekhez fordul, megteszi ezeket végérvényes igazságoknak, kiegészítvén őket oly egyes véleményekkel, amelyek az ő subjectív meggyőződéseire kedvezőek. De nemcsak ezt teszi Herman, hanem az egész keze alatt fölgyűlt, már eleve tendentiosusan kikeresett anyagot úgy csoportosítja, hogy az megfelelő szöveget képezzen a szemet már magában megvesztegető fényképfölvételeihez. Ily módon aztán eléri azt, hogy látszólag tudományos igazságokként tűnnek föl fixa ideái. Nem is kellene talán okadatolni, mennyire helytelen Herman föntebb előadott subjectív alapból kiinduló bizonyítási módja. A tudomány terén tudvalevőleg nem fogadható el az érzelmi alap s az egyéni (subjectív) érzéseket és intuitiv hitet lehetőleg ki szokás ott küszöbölni. Az egyéni képesség ugyanis teljesen bizonytalan valami, rendkívüli nagy és gyakori tévedéseknek lévén bármelyik, még oly tehetséges ember is kitéve. Azonkívül nem is láthatni be valakinek a veséjébe, miként bonyolódnak egyéni érzései. Nagyon szép tehát, ha valaki önálló eszméket tud produkálni, de találjon rá módot, hogy azok ellenőrizhetők legyenek. Ez azonban csakis avval érhető el, ha a tudományos munka írója bizonyos objectív alapra helyezkedik, olyanra, amelyben a logikai egymásután könnyű szerrel követhető. Éppen ezért nem elegendő az se, ha valaki, amint Herman Ottó teszi, látszólag objectiv alapra helyezkedik ugyan, de ezt csupán azért teszi, hogy vele egyéni (subjectiv) érzéseit leplezze. E czélból nem szabad a tudományos kutatások között tetszés szerint válogatni, a szerint, amint érdekeinknek kedveznek vagy nem. Amikor Herman ilyképpen jár el, akkor csak visszaél a tudomány nyulékonyságával, örökös bevégzetlenségével, de azért még nem helyezkedik a tudomány által megkívánt objectiv alapra, így véve Herman bizonyítási módját, munkáját sem tekinthetjük olyannak, amely kellő útbaigazítást adna a tudományos köröknek arra, mily irányban kell kutatni a magyar faj kérdésére nézve. A tudós nem nyugodhatik meg abban, mi a Herman Ottó subjectiv meggyőződése arról, hogy mely arczok viselik magukon a magyar faji jelleget. Az még megbocsátható volna, hogy kétségbe vonja Herman az anthropologia és történelem igazságait, de legalább gondoskodnék helyettük olyan igazságokról a melyekben fegyelmezett ész megnyugodhatnék és kellő alapnak tarthatná a tovább haladásra. Lehetnek Hermannak bizonyos érdemei munkája anyagának összegyűjtése körül, személyes gyűjtései között valószínűleg akad sok értékes is, az mindenesetre nagy érdem, hogy bebizonyító, hogy a nemzeti múzeum ethnographusai mennyire rossz amateur fényképészek, de mivel ő olyan utakra tévedt, ahová fegyelmezett eszű tudós nem követheti, a hozzáértő mégsem tarthatja Herman művét másnak, mint afféle ügyes kaleidoskópnak, amelyet szemfényvesztőleg forgatnak az ember szeme előtt, de tartalmához nem férhetvén hozzá, nem tudja megítélni, van-e benne sok aranyszemét is, vagy tartalma csupán fényes csillogó papírszemét. Bibó István: Magyarország madarai. A hazai madárvilág megismerésének vezérfonala 170 eredeti rajzzal és 9 műmelléklettel. írta dr. Madarász Gyula m. n. múz. igazg. őr. Budapest, 1899—1903. A Magyar N. Múzeum kiadványa. A magyar állattani irodalomban aránylag még kevés olyan nagyobb összefoglaló munkát találunk, melyek az állatok egy-egy osztályát, vagy legalább is nagyobb csoportját önálló buvárlatok és megfigyelések alapján ismertetik. Tagadhatatlan ugyan, hogy az újabb időben több ilyen értékes munkával gyarapodott irodalmunk, de még így is sok esztendő kitartó munkája és sok szakavatott, lelkes búvár szükséges ahhoz, hogy hazánk állatvilágát alaposan megismerhessük. A legújabb terméke a magyar zoológiai irodalomnak dr. Madarász Gyula munkája Magyarország madarairól, melyet a Magyar Nemzeti Múzeum adott ki. Madarász, aki több mint két évtized óta szorgalmas és szakavatott munkája az ornithologiának, már 1881-ben kiadta „Rendszeres névsora a magyarországi madaraknak és az ezekre vonatkozó irodalom“ czímen a hazai madárfajok első összeállítását. E kis füzet volt az a csira, melyből az évek hosszú során nagy előszeretettel és kitartással gyűjtött megfigyelések és vizsgálódások segítségével a most megjelent nagy munka fejlődött. A megbízható irodalmi adatokon kívül a Magyar Nemzeti Múzeumnak mintegy 5000 hazai példányból álló madárgyűjteményét, továbbá Csató János és a zágrábi múzeum gazdag gyűjteményeit vette szerző munkája alapjául és így elsősorban saját tüzetes vizsgálataira és gondos összehasonlításaira támaszkodva állapította meg a Magyarországban előforduló fajokat és klimatikus formákat, feltüntetve egyúttal azoknak előfordulásai módozatait és általános földrajzi elterjedését is. Ezekből az alapos kutatásokból kiderült, hogy Magyarország madárvilága, territoriális viszonyainknál fogva igen változatos, amennyiben a középeurópai fajok egyészt a keletiekkel, másrészt a Földközi-tenger mellékéről valókkal találkoznak. Megfigyelései szerint Magyarországból, Horvátországgal és Szlavóniával együtt, 364 madárfaj ismeretes, ezek közül állandó 87, itt fészkelő költözködő 151, átvonuló 56, téli vendég 24 és rendkívüli 46 madár. Az állandóak, költözködők és rendkívüli vendégek közül a legtöbb faj az Éneklők rendjére esik (137); a téli vendégek közül a legtöbb a Ludak (9), míg az útvonulok közül legtöbb (23) a Lile alakúak rendjébe tartozik.