Magyar Hirlap, 1850. október (2. évfolyam, 269-295. szám)
1850-10-10 / 277. szám
. Pest, Csütörtök. Megjelenik e lap hétfőt és ünnepet kivéve mindennap. Előfizetési dij : félévre, házhoz küldve 8 frt. Vidékre, postán küldve 9 ft 30 kr. Évnegyedre helyben házhoz küldve 4 frt; vidékre postán küldve 4 frt 50 kr. ezüstben. — Helyben havi előfizetés is nyittatott 1 ft 30 krjával ; a havonkénti előfizetés mindig a hónap 1-töl számittatik. — A hirdetések ötször halálozott soráért 4 kr. ezüstben számittatik. HIVATALOS RÉSZ. Ö cs. kir. felsége f. é. sept 29. kelt legf. határozata által az orsz. pénzügy-igazgatóság és a működő hivatalok, továbbá az őrintézet (pénzügyőrség) közötti középhatóságokal az egyenes és közvetett adó kezelésére Magyar koronaországban tizennyolcz kerületi hatóságok fölállítását „kerületi pénzügyhatóságok“ nevezete alatt, melyek székhelyei, Pozson, Rózsahegy, Nyitra, Ipolyságh, Kassa, Miskolcz, Ungvár, Szathmár-Németi, Debreczen, Nagyvárad, Arad, Szolnok, Szeged, Pest, Győr, Pécs, Kanizsa és Sopron leendenek, és közvetlenül az országos pénzügyigazgatóság alá lesznek rendelve, l.k. helybenhagyni méltóztatott. E kerületi hatóságok határainak kijelölése az ország politikai felosztásának föntartása mellett lesz eszközlendő. Ma f. e. 10-ben adatik ki a Magyar koronaországot illető országos törv. és korm. lap XXIV-dik darabja, mely f. é. sept. 30-ban egyedül német kiadásban jelent meg, magyar- és román-német kettős kiadásban. Tartalma a Magyar Isirlap 271-ik számának hivatalos rovatában közöltetett. Hétfőn f. évi oct- 14-kén jelenik meg az orsz. törv. és kormánylap XXIII—ik darabja, az 1850. aug. 2-kai ideigl. dij- és bélyeg-törvénynyel, mely f. ó. sept. 17-kén egyedül német nyelven, s Sept. 28-ban magyar kiadásban jelent meg , — szláv és román kiadásokban. Csődhirdetés. Az átalakulásban levő zágrábi cs. k. akadémiában 1850/síki iskolai évben az austriai polgári és büntetőtörvényi tanszakok két külön alkalmazott tanár által fognak képviseltetni. Erre nézve ezennel szabad pályázat hirdettetik. Azok, kik e tanári székekre pályázni szándékoznak, legfölebb 1850 oct. hó végéig folyamodványaikat a belügyministeriumhoz beküldjék, s abban koruk , szülemé °lyük , vallásuk , állásuk , továbbá végzett szaktanaik, valamint az akadémiai fokozat, továbbá az ilyr vagy legalább a szlovén nyelv teljes ismerete iránt magukat kimutassák , — a már más tanszékek elnyerése végett letett pályázati vizsgálatot, vagy mindenesetre valamely austriai egyetemen nyert képesítést a magán oktatásra, bizonyítsák, s folyamodványaikat a kellő bizonyítványokkal és oklevelekkel ellássák. A pályázók egyszersmind nyilatkoztassák ki, vájjon készek-e, szükség esetére e szaktanok helyettes oktatását 800 pengő ftogi évi jutalom mellett elvállalni. 277. sz October 10-én 1850 Előfizethetni helyben a kiadónál saját kereskedésében (nagyhid utcza 671. sz. a. Takácsyházban) és nyomdájában : (aldunasoron, kegyesrendiek épületében). Vidéken minden cs. kir. postahivatalnál. Szerkesztői iroda van: aldunasor és halpiaca sarkán 53. sz. a. Nemeshegyiház 2. emeletében 2. sz. a. HHMHIVATALOS RÉSZ Politikai töredékei. Egy okos kormányosnak legrettenetesebb a tenger akkor, midőn az nem is mozzan. Ilyenkor, kivált ha közelében szirteket is sejt, el szokott halaványulni, lelkére feküvén a halál félelme. Hasonló a tenger nyugalmához azon nép egykedvűsége, mely az ég alatt minden iránt maga megtagadásában elkomorult és fásult, vagyis nem érez. Ily népről mondá a fejdelmekhez irt politikai testamentomában a bölcs bibornok Richelieu: „a nép egykedvű önmegtagadása, szükség idején veszedelmes!) a fejdelemre nézve, a nyilt forradalomnál.“ — Hát ha még a szomszédban szirtek is lappanganak! Jól mondá legközelebb sept. 19-kén az Ost Deutsche Post-ban gr. Zay Károly, hogy „a magyarokat nem vassal s papírral lehet a dynastiához, az osztrák s német birodalmakhoz kapcsolni.“ És tegyük még hozzá, hogy a nemzet sokkal érettebb, mintsem hogy a mézes madzagot ne kerülné ... A honnan némely hírlapi levelezők inkább fölingerlék, mint csillapítók a nép kedélyét. Az olyanok többet ártanak mint használnak a kormánynak. Szóljunk tehát a népnek nem álzokt képében, hanem lelke mélyéből, mert a nép érzelmeinek hamis nyilvánítása nagy népingerlés. S tennünk kell, hogy értsenek bennünket, mert a hízelgők legveszedelmesebb ellenei a trónnak, s tehetjük, mert amely kormány nem kívánná tudni a nép bajait, azokat orvosolni sem akarná, amit kormányunk bölcseségéről gyanítani sem lehet, miután még eddig senki előtt sem zárá el az utat. A nép kivánatait puszta szóvirágokkal kielégíteni s érzelmét és értelmét tények nélkül vezetni, vagyis fogalmat szereztetni arról, mit sem nem lát, sem meg nem foghat, teljes képtelenség. S innen van, hogy ha a nép ellenkezőt lát az életben azzal, mivel őt itt ott biztatják, végre még a valóságot sem hiszi. S mivel a nép, mely bízik akár ön, akár számított erőben,meg nem rémülhet, de elkeseredhetik, a kiengeszteléssel nem árt sietni. A nép olvasta a hírlapokban, hogy a 6 (ha tetszik 8) millió magyarnak Pesten egyetlen egy ipartanodája volt, és ebben a 800 ezer (ha nem kevesebb) német kedvéért németül tanítanak, szinte mint az óvári gazdászati iskolában is, és egyebütt is. Ólvása, hogy több vármegyékre, melyekben különben a német faj kevés, mint p. o. a többek közt Pozsonban, hivatalos nyelvül a német nyelv parancsoltatott, szinte mint iskoláiban is. Olvasta, hogy a magyar nyelv kizáratott az igazgatás oly köreiből is, melyek az ország határain belül foglaltatnak, s nem képezik azon alsó helybeli igazgatást, hol a népelemeknek politikailag érvényesülniük kell. Olvasta, hogy Pestmegye népessége 451702, mely 13 kerületekre osztva, ad egy kerületre 34746 népességet. Az egész megyében nincs több 8903 rácznál vagy g. n. egyes, hitűnél, és mégis nem egy, hanem 2 kerületben van óhitű főszolgabíró, és igy a föllebbi 8903 ráczhoz, nem több mint 60,589 más hitűnek kellett pótlékul csatoltatnia, hogy az egyenjogúság érvényesíttethessék. Olvasta, mikép az uj Szerbiában orosz segélypénzekből építtetnek templomok, s hogy az osztrák birodalom milliói küldettek a leghűbb szerbek gyámolitására, melyből néhány garas a magyaroknak is adatott, hogy az egyenjogúság elvén ne mondhassák „egy krajczárt sem kaptak.“ — És hogy minő sorsa van ott tulajdon hazájában a magyarnak! De olvasott, látott s tapasztalt számtalan ily aprólékosságot, melyet az egyenjogúsággal egyátalában nem tud összeférkőztetni, s kiengesztelés indokaiul elfogadni. Hírlapíróink nagyon is tisztán értvén, hogy ily erős nemzetet, minő a magyar, visszanyerni nem kevesebb, mint a birodalom oszlopait fölemelni, nehogy a sok elvérzés és pusztulás miatt, származtak ezek bárhonnan, följajduljon, igyekeztek a nemzeti érzelmeket irántuk kiengesztelni. Azonban úgy látszik, a népnek ezen előítélete (?) czáfolatául, némely hírlapok többre nem terjeszkedtek, mint hogy a magyar, az egyenjogúság elvénél fogva, bátran nyugodt lehet mind nemzetiségéről, mind jogairól, mert azok a martius 4—ki charta, és ö felsége lovagiassága által garantiroztattak, és ha történnék is ittott hiba, mind helyre fog majd üttetni stb. Ezen okoskodásban legnagyobb biztosítéknak ő felsége lovagiasságát lehet tartani, mellé gondolva természetesen a ministeri felelősséget. A martius 4-ki charta szükség esetében az ostromállapot védelme alá helyeztetik annyiszor ahányszor, s addig meddig a szükség kívánja. S ennek úgy is kell lennie, mert nem volt még oly charta, mely a status főczéljának szükség esetén alárendelve nem lett volna. Különben pedig e biztosítékot a nép csak ostromállapot képében látta még eddig, s tisztább fogalma róla nincs. Meg kell tehát fordítani az okoskodást, s azt kell nyilván kimondani, hogy Austria a magyar nemzetiségnek, még ha akarna sem árthat, mert ez az egész birodalmi status fő czéljával ellenkeznék, és mert a magyar nemzetiség biztosítja a birodalom existenliáját. Hivatkozzunk tehát a status fő czéljára, nem azon chartára, melynek a status fő czélján kell alapulnia, így aztán megérti s hiszi a nép. De előbb vessünk egy tekintetet Európa politikájára, s ennek ránk is vonatkozó részére. Való, hogy a kabinetek titkait erős zavarok fedik, s a paradigmás jezsuitáknak „ad secreta policuras extendere noli“-ja is említendő, de az ily rövid s mégis világos elutasítása a halandónak onnan, hol valami van, oda hol semmi nincs, ma már sok kivételt szenved. Sokkal helyesebb a bölcs Cato észrevétele, miszerint „az okosak a bolondoktól igen sokat tanulhatnak, de a bolondok keveset vagy semmit az okosaktól“ vagyis, olykor szűz alól is kerülhet jó tanács. Nem is akarunk mi ott lesködni, hova nem láthatunk, de ellenben jogunk van annak megítéléséhez, amit mi közelebbről látunk s tapasztalunk , a magasról néző kabinetek pedig vagy nem láthatnak, mint más szemeivel is nézők, vagy nem úgy látnak, mint talán látniok kellene; kivált ha még pápaszemen is néznek, mely különben csak rövidlátóknak való. Tudva van, hogy Európában az angol és orosz vetekednek az elsőségért. A continenst az angol kormánynak fen kell tartania és védeni segítenie. Ez az angol politika axiómája, melyhez két eszközt választott. Egyik kezében van a szabadság zászlója, másikban tartja a háborúk lobogó szövetnekét, hogy egyiket vagy másikat, mint haszna kívánja, a continens népei közé dobja. Nem legszebb eszközök, de legalább nemzeti bélyeget viselnek, s bizonyítják, hogy egy kereskedő népnél az emberek öldököltetése is csak kereskedelmi czikk. A leghumánusabbnak tartott angol minister Canning nem átalla ezt még a parliamentben is nyilvánítani, midőn a frankokat így fenyegető „nem tudják-e, hogy kezeinkben vannak a háborúk foriáji, s akkor bocsátjuk ki, mikor akarjuk“, mire a nemes Chateaubriand Parisban felindulván, azt mondá „nem hittem volna, hogy az én nemes (?) barátom Canning ilyekre fakadhasson.“ Ki e fenyegetést az életre alkalmazva kívánja látni, csak 1789-től tekintsen a történtekre. * *) A német nagy nemzet Angliának köszönheti politikai tehetetlenségét, a franczia pedig izgatottságát. De hát a spanyol s portugál mit vétettek? hogy annyit lakoltak? #*) Innen láthatják némely magyarjaink, ha ugyan vannak ilyenek, mily reményt s bizodalmat vethetnek az angol iránti kaczérkodásban. Az egész kontinens népeit az angol politika csak eszköz gyanánt tekinti, s ha jól benézünk a pólus titkaiba, aligha nem láthatjuk, mikép a szabadság terjedését s lábra áll hatását Anglia axiómája nem engedé, s nem engedhető. Nézz a történetek összefüggésébe, s meglátod. Valóban csodálatos, hogy Európa némely cabinetei még mindeddig észre nem vevék, vagy tán látni nem akarák, miszerint Angliát nem hajóhadakkal, nem sereggel, sem kereskedelmi szerződvényekkel lehet lesújtani, nem! — hanem épen a szabadsággal, de nem garasos porosz constitutióval, melytől azt kérdhetné az egykori huszár, mit a vitéznek öltözött cserepároktól kérdezett: „Hát öcsém! kend is katona?“ — Valóban, míg a kontinens kormányai szabad alkotmányok megadásától visszatartózkodnak, Anglia kezében hagyják a háborúk s forradalmak ruriáját, s oly állapotban maradnak, melyben Anglia nekik mindenkor árthat, de ők sohasem Angliának. Ily helyzetben minden nem alkotmányos fejedelem ki van, s ki is lesz folytonosan téve az angol befolyásnak s elénekelheti : Incerti quo fata ferant, ubi sistere detur. *) A czikk tiszteli és érdemes írója bocsásson meg, hogy itt következő , s Anglia politikáját túl szigorral megrovó sorait kihagytuk. Azt mondani , hogy Anglia, „hol szabadság lábbadozik, ezt elnyomni segiti s ekkor alkuszik a nemzetek bőrére,“ Angliát tehát mint a népek szabadságának ellenségét úgy írni le — a história elvitázhatlan igazságon alapuló bizonyítása szerint nem lehet,— nem szabad. Angliának, jelesen lord Falmerstonnak eljárását minden tekintetben tisztának , haszonlesésen fölülemelkedettnek, és önfeláldozónak állítni korántsem kivánjuk, mert igen természetes , hogy az angol kormánynál is — legyen az tory vagy whig pártból alakulva, — a nemzet és ország érdeke első és fő helyen áll; nem tagadjuk azt is , mikép a st. jamesi kabinet politikájában a „nervus rerum gerendarum“ olykor sokat nyom, de az időkről tanúbizonyságot tevő históriára hivatkozunk itt is , hol volt nemzet, hol volt ország, melynek a jog, világosodás, valamint emberi csinosodás s haladás annyit köszönhetne, mint Angliának „a szabadság classicus földének ?“ Melyik nemzet, melyik kormány tett valaha a szabadság szent eszméje valósításáért példával, tettel s áldozattal is annyit mint Anglia ? Csak egyet legyen szabad támogatásul fölhozni. Anglia mondotta ki 1834-ben a korona nyugotindiai s több gyarmataiban eltörlését a rabszolgaságnak — mi az északamerikai szabad köztársaság földét ma is szennyezi — s kártérítésül a veszteseknek 20 millió font sterlinget — 200 millió pfrtot — fizetett. Kérjük a tisztelt és érdemes szerzőt, idézzen éhez hasonló nagylelkű és nagyszerű áldozatot a szabadságért, emberiségért, az egész históriából ? Szerk. **) Bocsánatot kérünk — Spanyol és Portugál országok történetéből ne feledjük ki az inquisitiót — s Németország egyenetlenségét csak nem lehet Angliának hibául fölróni ? Szerk. : TÁRCZA. The History of England From the accession of James the second. By T. B. Macaulay (Macaulaynak Anglia története 2-dik Jakab trónra léptétől.) (.Folytatás.) A 13-ik század látta legelőször összegyűlni az alsó házat, ezen időszakban kezdett a köztörvény vetélkedni az udvari jogtudománnyal; akkor kezdett az angol lobogó félelmes lenni a tengeren, és akkor alakult azon angol nyelv, mely bár zengzetességére nézve alább áll némely nyugati nyelvnél, de gazdagság, erő és a tudományok minden ágaira nézve, a görögöt kivéve, első helyet foglal el. M. megmutatja, miképen a középkorban is a királyság három nagy alkotmányos elv által volt korlátozva: t.i. 1) a király nem hozhatott törvényt a parliament beleegyezése nélkül; 2) nem vethetett ki adót; 3) köteles volt a végrehajtó hatalmat a törvény értelmében gyakorolni, mivel tanácsosai felelősséggel tartoztak. Középkori alkotmányt , folytatja, nem lehet hasonlítani egy mostani, néha egyetlenegy okiratban kidolgozott alkotmányhoz. Műveletlen társadalmakban a kormányzati haladás hasonlít a nyelvéhez. Műveletlen népnek is vannak versei, költészete, de nyelvtani definitiókkal és szabályokkal nem bírnak , a bárdot füle vezeti versei készítésében , a anélkül hogy megmondhatná, hány dactylus és trocheus van valamelyikében. — És igy lehet nagy tökélyü kormányzatot képzelni, még mielőtt a törvényhozó , végrehajtó és törvénykezési hatalom közti határok tisztán ki volnának jelölve. Szerző megfejti azon körülményt, miért fajult el minden continensi monarchia absoluttá, és honnan van az, hogy Anglia kivételt képezett? t. i. 1) Anglia még a 17-dik században is sorkatonaság nélkül volt, 2) az angol aristokratia a continensitől egészen különböző jellemmel birt. Az angol aristokratiát, úgymond M., nem jelöli azon elkülönködés, gőg és irigységet gerjesztő valami, mi egy kasztában rendesen észrevehető. Az angol aristokratia uj tagokat nyert folytonosan a néptől és viszont tagokat küldött a nép közé. Akármelyik úri ember (gentleman) lehetett peer, s a peer második fia megint egyszerű gentleman lett. A lovagrend (knighthood) nyitva állott mindenkinek, ki magát akár vagyon, akár bátorság által kitünteté. Egy herczegnének közönséges emberhez férjhezmenetele mindennapi dolognak tekintetett, nem egy közel rokona a Plantagenet háznak közönséges esquire lett, szóval Angliában sohasem volt azon vonal, mely más országokban elkülönité a patríciusokat a plebejusoktól. A földmivelő nem nézhette rosz szemmel azon kitüntetéseket és rangokat, melyekhez gyermekei is juthattak, és az aristokratia nem bánthatá azon néposztályt, mely közé saját gyermekei vegyültek. Ezen remek rajzát szerző következőleg fejezi be, igy a mi demokratiánk a legaristokratább, aristokratiánk pedig a legdemokratább, és épen ezen különbség szült nagy fontossággal biró politikai és erkölcsi eredményeket. M. megmutatja, miszerint sem a Plantagenel-k, sem a Tudorok nem mertek rendszeres absolut kormányzatot behozni, a kormány részéről történt kihágások mindig az úgynevezett királyi praerogativa ürügye alatt történtek. Egészen másképen állottak a dolgok Franczia- és Spanyolországban, hol a sorkatonaság minden királyi akarat valósítására készen állt. Szerző azt is kiemeli, miszerint Angliában a régi alkotmány alapja sohasem lön fölforgatva, és minden újitások daczára a kormányzat alapja változatlan maradt. Szerző azután átmegy a sz. egyházi kormányzat jellemzésére, megmutatván a világi és szellemi kormányzatnak analógiáját. A reformatio, mely szerző szerint a királyi hatalom csökkentésére nagy befolyást gyakorolt, az angol sz. egyházban gyökeres változást nem mutathat föl. A Stuartokra kerülvén a sor, szerző megjegyzi, mikép territoriumbeli terjedés nem mindig hoz magával tekintélyt és hatalmat, és az történt 1603 , Erzsébet halála után , I. Jakab trónralépte alkalmával. Akkor hódittatott t. i. meg vérképen Skót és Irhon, Anglia területe ez által megkettőztetett, és mégis IV Stuart uralma alatt alig bírt több súllyal az európai politikában, mint például Szászország. M. épen ezen tehetetlenségben keresi Anglia nagyságának kulcsát. Ha I. Jakab, úgymond, IV. Henrik vagy Gusztáv Adolf-féle bátorsággal s politikával birt volna, ha ő élére áll a protestáns Európának, győzelmeket nyer Tilly és Spinola fölött; ha visszatér a bajor kolostorok zsákmányaival, fölékesiti a londoni templomokat austriai és kasztiliai lobogókkal, és ezen diadalok mellett környezve lesz győzedelmes seregtől, akkor az angol parliament hihetőleg csupán név maradt volna. De a sorkatonaság nélküli király kivánatainak elég súlyt nem adhatott, s így a két hatalom (t. i. a korona és a parliament) közt régóta megkezdett harcz I. Károly alatt egész dühével kitört, számithatlan előnyöket viván ki az utóbbinak. I. Károly elhitetvén magával, miszerint minden hatalom a királyé, és a nép által gyakorlott jogok nem egyebek, mint királyi adományok, alkalmat adott azon nagyszerű játékra, mely koczkára tévé ugyan a nép sorsát, de az alsó ház ál-