Magyar Hirlap, 1935. június (45. évfolyam, 124-146. szám)
1935-06-23 / 141. szám
HIPLAP Vasárnap 1935. június 23. 23 Egy nagy tudós halálára (Eckhardt Sándor egy tanár visszaemlékezése a Magyar Szemle legújabb számában.) Egy évtizeddel ezelőtt került Kolozsvárról a budapesti egyetem magyar nyelvtörténeti tanszékére, de munkássága túllép szorosabb értelemben vett szaktudományának keretein. Már első nagy műve: „A magyar nyelv bolgár-török jövevényszavai“ kiinduló pontja lett a magyar őstörténet revíziójának és egyúttal ez volt az összehasonlító nyelvtörténet első modern értelemben vett alkalmazása az alátjai nyelvészetben. Sikerült neki itt az óbolgár nyelv sajátságait pontosan meghatározni a magyar nyelvben található ótörök kölcsönszavak segítségével és ezért szilárd alapot rakott a magyar őstörténeti kutatások alá is, mert míg azelőtt e téren a tudományos munka ködös és sokszor önkényes feltevéseken merült ki Godbocz megállapításai nyomán tények csoportosultak pontos sorrendben és logikus rendszerben. A magyar földművelés kezdetei Biztonsággal lehetett megállapítani annak a bolgár-török műveltségi hatásnak mértékét, idejét és helyét, mely a magyarság kialakulásában és további sorsában oly döntő szerepet vitt. Megállapítást nyert minden korábbi zagyva feltevéssel szemben, hogy az a primitív halász-vadász magyar-ugor törzs, mely a magyarság gyökerét alkotja, Krisztus után egy-két századdal egy törökös műveltség bűvkörébe került s e hatás eredményeképpen az ugor-magyarság átalakult politikai és harci szervezetbe tömörülő földművelő és állattenyésztő néppé. A török-bolgár földművelési és állattenyésztési szavak gazdagsága és fejlettsége ugyanis igen fejlett kultúrára vallanak és egyáltalán nem kellett az Árpád-koraibeli pannoniai szlávokra várnia a magyarságnak, hogy például a szőlőműveléssel, a juh- és méhtenyésztéssel, a gabonatermeléssel megismerkedjék. Mindezeknek a műveltségi tényeknek gazdag ótörök kölcsönszócsoport felel meg a magyar nyelvben, melyet a magyarság sok századdal a honfoglalás előtt vett fel nyelvébe, így öntött életet Gombocz Zoltán a kívülftllók számára talán száraznak látszó nyelvtudományba: a laikust elijesztő szóbogarászás mögött a magyar történelem legizgatóbb kérdései nyertek lassanként megoldást és olyan korokba nyertünk bepillantást, melyekről hiányzik minden írásos emlékünk.Tények és folyamatok emelkedtek ki apránként, pontos és biztos választ adva a múltja éss jövője iránt mindig lázasan érdeklődő magyarnak. És e munkásság folytatódott számtalan részlettanulmányban, az árpádkori személynevek, a jászok, az avarok neveinek tanulmányozásával és különösen a nagyszerű Magyar Etymológiai Szótárban, melyet társ- szerkesztőjével, Melich Jánossal együtt indított meg és amely most már — legalább is az ő részéről — csonkán maradt ránk. A legtökéletesebb szótár Aki tud e szótárban olvasni és nem ijed vissza a nyelvészek rövidítési rendszerének titkaitól, az előtt a magyar múlt egyszerre megelevenedik: drága nyelvünk szavai, többmire a legközönségesebbek, mindmegannyi műveltségi ténynek egy hosszú magyar múltnak hordozói gyanánt bukkannak fel, s ma már ismeretlen, nem is sejtett műveltség, világ, vallás, társadalmi élet alakul ki szemünk előtt, ha módszeresen csoportosítjuk azokat. Gombocz és Melich szótára különben — bátran állíthatjuk — a legtökéletesebb etimológiai szótár minden más nyelvvel való összehasonlításban is. Megtaláljuk benne a szó első előfordulásainak, rokonalakjaiinak, eredetének és hatásának teljes pontos megjelölését, sőt az ajánlott szómagyarázat biztossági fokát és az ellenkező vélemények idézését is, ami a szerzők tudományos lelkiismeretességének legszebb megnyilatkozása. Nagy tudományos alázatosságnak példája ez, amit megszívlelhetnének azok a nyugati szerzők is, — németek és franciák egyaránt, — akik egyéni elgondolásaikat oly határozott fölénnyel erőltetik rá olvasóikra. De hamis fogalmunk volna nagy halottunkról, ha azt hinnők, hogy ismeretei és műveltsége szaktudományára korlátozódtak Egyetemes érdeklődésű elméje nem elégedett meg a részletkérdésekkel: mindig felemelkedett az elvi kérdésekig és a budapesti egyetem hallgatói tőle tanulták a nyelvészet elméleti kérdéseinek nehéz és bonyolult rendszerét. A társadalomlélektani irányból indult Wundtról írt tanulmánya óta mindig élénk figyelemmel fordult a nyelvfilozófiai problémák felé és így a német történeti és pszichológiai iskolától eljutott— különösen az újabb időkben — a francia Saussure szinkretaikus látásához, mindenütt javítva a külföld nagymestereit következetlenségeikben, túlzásaikban, mert a szintetikus látás volt ennek a kivételes elmének főereje. Maga is közzétette jelentéstanát, mely egyetlen elméleti rendszerezés e téren; tanulmányai a tulajdonnevekről, a mondattan alapfogalmairól, a nyelvtisztaságról bizonyára igen nagy feltűnést és hatást tesznek majd külföldön is, ha hozzáférhetővé tesszük őket magyarul nem tudók számára. A szakács és a muzsikus Gombocz világos elméjével, mindig éber érdeklődésével és szédületes memóriájával valóságos fenomén benyomását tette barátaira. Akik érintkeztek vele, ámultak ismereteinek mérhetetlenségén. De tekintete, mely a csúcsok felett lebegett, szívesen szállott le a praktikus élet ismereteihez is: Gombocz Zoltán, a legnagyobb magyar nyelvész, kitűnő botanikus is volt és tökéletes 7. szakács. Viszont az operának kevés oly ismerője volt, mint ő és vendégeit olykor elképesztette spanyol, olasz, francia, német operalibrettók dúdolásával, amit végeláthatatlan Victor Hugo, Goethe, Dante, Leopardi, Rostand, Arany János vagy Kalevala-idézetek váltottak fel. Gombocz Zoltánban a tudós a legnemesebb értelemben vett úriember műveltségével társult. Szíves nyílt modorával és ragyogó társalgásával mindenkit meghódított, elsősorban azokat az idegeneket, akik az Eötvös-Collegium vendégei voltak, melynek Gombocz volt második igazgatója. Ezek az idegenek keresve sem találtak volna kitűnőbb vezetőt az előttük ismeretlen magyar világban, de egyúttal aligha találkoztak ilyen igazán előkelő, magyaros vendégszeretettel, mint az anyagi szempontokkal szemben mindig közömbös magyar tudósnál. A magyar közönség nem is sejti, milyen nagy nemzeti agitátort vesztett el abban, aki pedig soha propagandát nem folytatott vagy politikai vitába nem elegyedett az idegenekkel, de aki tudta, hogy az idegenre legjobban az igazi magyar értékek megismertetésével lehet hatni, nemzetünk megbecsültetésével. Mint az Eötvös-Collegium igazgatója folytatta nagy elődjének, Bartoniek Gézának nevelő programját, olyan tanárnemzedéket igyekezett nevelni, mely szaktudományán túlmenve, európai kultúrával rendelkezik. A francia, olasz, német és finn kultúrának közvetlen ismeretét nyújtotta az ő igazgatása alatt ez az igazi magyar tanárképző intézet és mint elődje, igyekeett a növendékeiket kiemelni szűkös látókörükből az európai keresztény kultúra magaslatai felé. Berlin vendége A külföldi tudományos világban Gombocz Zoltán személye és tudománya általános tiszteletnek örvendett. Berlin meghívta egyik tanszékére és miután a meghívást elhárította, egy évig működött ott, mint vendégtanár. A finnek szinte magukénak tekintették és elhaknozták kitüntetéseikkel. Svéd- és Észtország is követte a finnek példáját. A Francia Köztársaság becsületrenddel tüntette ki és a budapesti Alliance Francaise elnökségére kérte fel, a Sorbonne nem egyszer meghívta szakreferensnek a keleti nyelvészet egyes ágaiban egyedül kompetens tudóst. De a legnagyobb veszteség minket ért, barátait, akik elvesztettük benne szellemi vezetőnket, akire nyugodt lélekkel bízhattuk magunkat, mert az ő tárgyilagossága és személyi ambícióktól mindig távolálló egyénisége volt az a szilárd talaj, melyre mindig biztosan építhettünk. Egy-egy tréfás megjegyzése, vagy velős mondása olykor hosszú visszhangot hagyott lelkünkben és nem egy könyv, tanulmány vagy akció indult ki az ilyen ösztönzésekből, melyek közt e helyen külön rámutathatunk arra, hogy a Magyar Szemle bölcsőjénél is ott állott, s egyike volt azoknak, akik a Magyar Szemlét még iteg, születése előtt olyannak képzelték el, amilyen valóban lett. Siratják diákjai is, kiknek valóságos atyja volt, anélkül, hogy ezt valaha hangoztatta volna: ő volt az evangéliumi alamizsnaadó, akinek balkeze nem tudta, mit tesz a jobb és számos fiatal tehetség köszöni emelkedésének, sőt megélhetésének alapjait az ő önfeláldozó segítségének és közbelépésének. ízlése sohasem engedte, hogy tehetségével és sikereivel dicsekedjék s így a magyar közvélemény nem igen tudta, milyen nemzeti értéket és valóságos tekintélyt képviselt ez az élte delén lehullott tudományos csillag. Ezt csak azok tudják, akik szorongva kutatják, hol vannak azok a méltó utódok, akik azt az űrt, melyet maga után hagyott, méltóképpen betöltik. A Balaton három nagy szerelmese A lyukas zsebű Csokonai, Kisfaludy testőrhadnagy úr és az „Aranyember” költője Nem akarnék olcsó viccekre alkalmat adni, de annyit a poázis legelszántabb hívének is el kell ismernie, hogy a költő és a víz között furcsaszimbiózis uralkodik. Ovidius Tomi-beli siralmaitól egészen a cumberlandi és westmorelandi tavaknál írogató angol Lake-school-ig minduntalan felbukkan a költők fantáziájában a tó képe, mint ihlető motívum. És alig van Európának valamire való tava, amelynek ne lenn meg a maga külön házi poétája. A Genfi-tónak mindjárt három is jutott a nevesek közül: Rousseau, Voltaire és Byron, a Vierwaldstätti-tó költője — a Téli-drámán keresztül— Schiller, a Starnbergi tó nevezetessége, hogy ide ölte bele magát gróf Majláth János, a magyar költő-histórikus és harminc évvel később a bajor költő-király, II. Lajos. Az utóbbinak betegesen szárnyaló fantáziája vite világhírre a kis Chiemsee-t is. A Garda-tónak d’Annunzio a szerelmese, a gráci kis Hilmreichnek Anastasius Grün a bodeni-tó körül éppen mostanában telepedett le a német emigráns íróknak egész gárdája. Csoda-e, ha Európa legnagyobb tavának, a Balatonnak is megvan a maga külön költészettörténete?! Ha a keszthelyi Helikontól, Csobáncon, Tátikán, meg a többi Balaton-menti várromon keresztül egészen az akarattyai Rákóczi-táig a „magyar tenger“ minden pontja valamilyen formában belekerült a magyar irodalom történetébe, sőt — a hindu Rabindranath Tagorén keresztül, aki Balatonfüredet énekelte meg — belekóstolt egy kicsit a világirodalomba is? A német poéta, Brüger, elégiáinak világfájdalmas tónusán így siránkozik itt a debreceni volt legátus, szerelme romjain, s fájó lelke jajgatását belesikoltja a tihanyi echóba. Csokonai Vitéz Mihály már sok mindenen túl volt, amikor odáig jutott, hogy a tihanyi félsziget barlangoduinak aljában imigyen kacérkodni kezdett a halállal. Itt halok meg. E sötét erdőben A szomszéd pór eltemet. Majd talán a boldogabb időben Debrecenben lehetetlenné tette magát. Egyrészt mint olyan segéd tanár-féle, összebolsevizált a diákjaival, együtt járt velük kocsmázni és versenyt szidta velük az egész tiszteletreméltó tanári caetust. Sőt — horribile dictu — éjjente még bálokat is rendezett diákjaival, pont a nagytekintélyű Alma Mater tantermeiben! Hát ezt még valahogy csak elnézték volna neki tanárkollégái (hiszen ők is voltak valaha fiatalok). A súlyosabb baj azonban ott kezdődött, amikor poétára pénzt bíztak. Kiküldték vidékre legációba s ilyenkor a legátus egy-egy üres könyvet kapott útra s ebbe a könyvbe írogatták be a vidéki eklézsiák, hogy egy-egy sikeres prédikáció után mennyi pénzt küldenek a debreceni teológiának, a legátus útján, fenntartási költségül. Vitéz Mihályt nagyon megszerették mindenütt, ahol legációban megjelent, tán nem is annyira a prédikációi, mint inkább a versei miatt. Így hát szép pénzeket aratott s úgy gondolta magában, hogy ha már ő a maga külön tehetségével szerezte meg ezt a pénzt, akkor némi jussa is van hozzá. Szóval hát kicsit belenyúlt a nem neki szóló kasszába. Fegyelmi vizsgálat. Consilium abeundi. Peregrinus lett Vitéz Mihályból. Debrecenből nem visz el mást, mint egy hónaljnyi költeményt, jórészük Róza nevű debreceni babájához írott szerelmes dal. Végigudvarolja, végigkoldulja most az országot (jóérzésű embernek másfélszáz év múlva is vér szalad az arcába, amikor ráötlik a mindennapi falat kenyérért alázatosan hajlongó Csokonaira), megjárja a pozsonyi diétát is: itt van most a legtöbb gazdag magyar együtt, hátha sikerül annyit összekoldulnia, hogy legalább egy verses könyvét kinyomathassa. Hát nem sikerül. Búsan, reménytelenül tovább vándorol. Végzete Komáromba viszi, ahol egy csizmadiapatriciusnak, Bédi János uramnak van egy kékharisnya-felesége, Fábián Juliánna, költőnő, aki Madame Recamier párizsi irodalmi szaldójának komáromi karikatúráját teremti meg. A komáromi széplelkek idejárnak művelődni s az átutazó irodalmi hírességek is be szoktak ide kukkantani. Juliánna az éhenkórász poétát beprotezsálja egy gazdag gabonakereskedő leányának, Vajda Juliannának kegyeibe és a kisasszony leereszkedik odáig, hogy valamilyen hazafias ünnep alkalmával elszavalja Csokonai egyik versét. Miska persze nyomban beleszeret a gazFellelik sírhelyemet: ik i i i ! S amely fának sátorában Áll együgyű sírhalmom magában. Szent lesz tisztelt hamvamért! Valljuk be, ha kicsit talán hangulatrontásnak fest is. Vitéz Mihály uram hálálvágyódását nemcsak a szerelem váltotta ki. Szépítő ürügy, költői flastrom ez azon a folytonossági hiányon, amelyben Csokonaival együtt annyi meg annyi más poéta is szenvedett: a lyukas zseben,dag leányba. Istenem, vége lenne minden gondoknak, a debreceni teológiának is viszsza lehetne fizetni a szégyenletes adósságot, szegény öreg anyján is, öccsén is segíthetne, az éhenkoppon való vándorlásnak is búcsút mondhatna, nem kellene minden pökhendi gróf előtt hetedrét hajbókolnia. Szóval hát mindenféleképpen nagyszerű dolog lenne ez a nyugodt révbe való befutás. Vajda Juliánna a halhatatlanságban Más, tisztes polgári foglalkozású, házasulandó fiatalember ilyenkor kölcsönök után szaladgál, hogy ékköves gyűrűket, kösöntyűket vásárolgasson reménybelijének, ilyen drágaságokkal szerezze meg a leányzó hajlandóságát. De hát ki kölcsönöz egy ilyen sehonnai vándorpoétának egy fityinget is? De azért ő is kincset akar Juliánná lába elé rakni: szerelmes dalait. Csak éppen sürget az idő. A leányzót szülei nagyon noszogatják már a férjhezmenésre. Itt lábatlankodik Vajda uram egykori segédje, a Dunaalmásról való Lévai István, aki ott már szépen önállósította magát a fakereskedés terén s kitűnő üzleti társ lehetne belőle. A fene se tud ilyen sürgetés közepette ihleni. Kölcsön vesz hát Csokonai is. A debreceni Rózához írott szerelmes verseket fogja Juliánná számára kölcsön venni. A baj csak az, hogy „Róza“ két tagú szó, „Juliánná“ pedig négytagú, s ilyenformán nem illik bele a debreceni dalokba. Ügyes költő ilyen esetben úgy segít magán, hogy átkereszteli az új szerelmét kéttagúvá. Így születik meg az új név: „Lilla". A törvényt rontó szükségből így kerül bele Vajda Juliánna álnéven a halhatatlanságba. Csokonai pedig most megkapja a nagy feladatot: záros határidőn belül szerezzen magának valamilyen komoly polgári megélhetést, akkor am — isten neki — az övé lehet Juliánná keze. Ha nem, akkor pedig fel is út, le is. Kihez fordulhasson Csokonai ebben a szorongattatásában? Itt a Dunántúlon a legnagyobb potentátum ekkoriban a keszthelyi gróf Festetics György. Ő is félig-meddig íróember, ütődött ember is. Hiszen csak nemrégiben szabadult ki a börtönből, ahová egy írása miatt került: előterjesztéssel élt a pozsonyi magyar diétához, kérjék meg a Felséget, hogy a magyar ezredeket helyezze át Magyarországra. Emiatt csukták be az Csokonai, az ősbohém Az örök ifjúság tava Csakhogy amíg a többi európai tavaknál vagy egyáltalán nem, vagy csak igen ritka esetekben szólal meg a szerelem szava a költők lantján — Rousseau filozofál a Luc Leman partján, Byron átússza a tavat, d’Annunzio politizál, nemkülönben Schiller is —, addig a Balaton tipikusan a szerelmes poéták vize, akik boldog vagy boldogtalan szerelmüket suttogják bele a sejtelmes hullámokba. S amellett a furor sanctusnak nem is hétköznapi esetei játszódnak le itt a romantikus zalai vagy veszprémi partokon. A szerelemnek itt egészen különös mellékíze van: kissé fanyar, mint a balatoni vulkánkúpokon termett boré. Messzi földekről hozott szerelmek hajtanak itt új venyigét, józan házassági spekulációk öltenek itt poétai köntöst és kispolgári tragédiák szökkennek itt át a költészet szivárványhídján az elizéumi mezőkre ... A Balaton nélkül talán soha sem születtek volna meg sem a Lilla-dalok, sem Himfy szerelmei, sem pedig a magyar regényirodalom leglíraibb alkotása, a kis Noémi gyöngéd alakja körül szövődött „Aranyember“ ... Ú Tihánynak riadó leánya, Szállj ki szent hegyed közül! Ám, kit a sors eddig annyit hánya. Partod ellenében ül. Itt a szallvány holdnak fényén Jajgat és sír elpusztult reményén Egy magános árva szívem.nel