A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 68. évfolyam (1934)
11-12. szám - "Magyar Technikai Múzeum"
1934. III. 18. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 73 . tábl. Nagyobb folyamatakti alagutak adatai. E táblázat szerint a legkisebb beépített köbméterenkénti költséggel a 4. alatti alagút épült; ezt az alagutat azonban a leírások szerint nem a mederfenék alatt, mozgópajzs védelme alatt, hanem előzetes mederkotrás útján a vasbetongyűrűket kész darabokban a fenékre lesüllyesztve építették. A táblázatban felsorolt többi, folyómeder fenékfeletti alagút vasgyűrűkből, mozgópajzs védelme alatt, sűrített levegőben készült. Ezeknél a beépített alagút 1 m3-re eső egységár 400—1000 pengő közt váltakozik. Szárazföldi alagutaknál ugyanez az egységár 40—100 pengőt tesz ki.1 1 La Technique des Travaux 1933. Annales des Travaux Publics de Belgique 1932. V. D. I. 1933. De Ingenieur 1933. Civil Engineering 1932. Az alagút oeve és helye Átmérő m Hossza m Burkoló anyaga Összköltség pengő Az alagút beépíettt 1 ms-re eső költség pengő Elba-folyó alatt, Hamburgban . . 60 2X4485 vas 14.000.000 552 Kaiser Wilhelmcsatorna alatt, Kielnél .... 30 180 vas 650.000 512 Holland-alagút, New-Yorknál . . 90 2X280 vas 260,000.000 786 San-Franciskatengeröböl alatt . 98 1350 vasbeton 30,000.000 300 Detroit-alagút . . 8'4 1565 vas 95,000.000 1090 Antwerpen, Schelde alatt . . 8'7 1470 vas 40,000.000 380 Schelde alatt, gyalogalagút . . 4'3 572 vas 8,000.000 964 Magyar Technikai Múzeum. Rovatvezető: Dr. Lósy-Schmidt Ede, az Egylet technikatörténeti gyűjtemény tárának őre. XVIII. századbeli német utazó dicsérete Budapest közvilágításának 1790. évi állapotáról. Adalék székesfővárosunk közvilágításának történetéhez. A városok utcáinak és köztereinek éjjeli állandó és nyilvános kivilágítása a fokozottabb közbiztonság, valamint a zavartalan közlekedés szempontjából is rendkívül fontos. És mégis csak alig néhány évszázad óta világítják rendesen a városok utcáit és köztereit. Évezredek hosszú során át naplemente után legfeljebb az éjjeli égbolt legfőbb fényforrása, a hold, világította be a helységek belterületeit, fogyó holdkor és új hold idején azonban mélységes sötétség borult mindig a városokra. Beckmann dr. göttingai egyetemi tanár megállapítása szerint az utcai világítás a XVII. században vette kezdetét. Az ókorban és a középkorban még nem világították az utcákat. Nem is volt rá szükség, mondják a művelődéstörténetírók. Korán feküdtek és keltek az emberek s nappali fény mellett végezték el teendőiket. Úgy vélem azonban, közelebb járunk az igazsághoz, ha ennek az évezredeken át folytatott életmódnak legfőbb okát — az ősi erényeknek és szokásoknak igen dicséretreméltó ápolását sem vonva kétségbe —, másban keressük. Nevezetesen és legfőképpen a világítási technikának a kőkorszak óta változatlan fejletlenségében, valamint ennek az évezredes elmaradottságnak természetszerű folyományában, a célszerű világító eszközök és anyagok hiányában, s a rendelkezésre állók törkéletlenségében. Mert, bátran állíthatjuk, hogy amióta ember él e földön, a világítás szüksége mindig megvolt. Az ember kezdettől fogva törekedhetett arra, hogy az éjjelek hosszát megrövidítse s magát a természettől függetlenítve, a tűz vagy valamely világító eszköz fénye mellett nappali foglalkozását, szórakozását, betegeinek ápolását, gondozását naplemente után is folytathassa. Bizonyítékul szolgálnak erre a legújabbkori ásatások eredményei és leletei is. Azok a több, mint 20.000 éves kőből faragott olajmécsesek, oldalukon rovarokkal a kanóc, illetve a növényi eredetű szálas bél számára, valamint azok az ugyancsak kőkorszakbeli színes falfestmények is, amelyeket csak megfelelő világítás mellett festhettek a nappal is sötét barlangok falára s világítás mellett is tekinthettek csak meg. De joggal tételezhetjük fel azt is, hogy az utcák és közterek állandó világítására már az ókorban rátértek volna s a városokban is minden bizonnyal korábban megindult és kialakult volna az éjjeli élet, ha az igényeket jobban kielégítő világítóeszközök és anyagok már akkor az emberiség rendelkezésére állottak volna. Hogy ez nem következett be, annak egyedüli okát csak abban kereshetjük, hogy egészen a XVIII. század végéig nem ismerték az égésfolyamat természetét, nem tudták a tűz, illetve a fény és a hő mibenlétének magyarázatát adni. Ezen alapvető tünemények ismertetésének hiányában pedig szó sem lehetett a világítás technikai fejlődéséről. Évezrediek hosszú során át tehát a legkezdetlegesebb világítóeszközökkel és szerekkel kellett az emberiségnek beérnie, míg a természettudományok fejlődését nyomon követő modern technikának sikerült azután az égésfolyamat elemi tüneményének felismerésével a világítási technikát is, az újkori technikának ezt a hatalmas ágát, — alig másfél évszázad leforgása alatt —, mai tökélyére fejleszteni. Beckmann professzornak ma is megdöntetlen kutatásai szerint Páris volt az első város, mely 1667-ben állandó közvilágítást kapott. Példáját a többi városok is követték. 1668-ban London, 1669-ben Amsterdam, 1675-ben a német városok közül elsőül Hamburg, 1682-ben Berlin és 1687-ben Bécs kaptak első ízben állandó közvilágítást. Az osztrák főváros tehát egy évvel azután, hogy Buda vára a másfélszázados török hódoltságnak súlyos megpróbáltatásai alól 1686-ban végkép felszabadult. Európa többi nagyvárosaiban nagyrészt a XVIII. század folyamán vezették be a közvilágítást. Buda a Nagyszombatból oda áthelyezett tudományegyetem megnyitásának évében, 1777 november 7-én kapta meg első közvilágítását, ugyanabban az évben, melyben Nantes-t is első ízben látták el közvilágítással és Pest utcáin 1790. január elsején gyújtották meg az első utcai lámpásokat. Strassbourgban két évvel későbben vezették be az utcai világítást, mint Budán és Rómának, valamint Nápolynak — Beckmann professzor szerint — 1786-ban, kilenc évvel a budai utcai világítás bevezetése után sem volt még állandó közvilágítása. Az olasz városok között — Riedesel szerint — ez időtájt csak egyedül Palermóban világították éjjel az utcákat. Az európai vezető városok sorában tehát több olyan város volt, amelyeket a magyar testvér fővárosok minden balsorsuk és sorcsapásuk ellenére is megelőztek a közvilágítás bevezetése terén. És most ismételten is rá kell mutatnom művelődéstörténetíróinknak és mindazoknak, kik néha a technika történetének mezejére is eltévednek, arra a hibájára, amelyet azzal követnek el, hogy a dolog könnyebbik oldalát választva, egyoldalúan és elfogultan, az általános fejlődés mellőzésével foglalkoznak a magyar technika történetének egyes fejezeteivel. Hazánk és általában bármely nemzet közintézményeinek, technikai berendezéseinek, létesítményeinek keletkezését, fejlődését, a politikai viszonyok és közállapotok figyelembevétele nélkül tárgyalni nem lehet, de a technika általános fejlődésének, hogy — úgy mondjam — a technika egyetemes történetének figyelmen kívül hagyásával sem, ha téves megállapításokra és helyt nem álló, hibás következtetésekre nem akarunk jutni. Példa erre közvilágításunk múltjának története is, amelyről általában szintén lekicsinyítően, elmaradottságunkat e téren is folyton hangoztatva, szoktak, megemlékezni. Mai szemszögből nézve fővárosunk akkori közvilágítását, valóban igazat kell adnunk azoknak, kik a gyenge fényű, kezdeties utcai lámpák gyér világításáról nem a legnagyobb elismerés hangján szólnak. A repceolaj, mellyel kezdetben az utcákat nálunk is világították, valóban nem tartozik az elsőrangú világítószerek közé, s a kormozó, kanócos lámpákat sem lehet a mai nagy fényerejű, tiszta kezelésű villanylámpákkal összehasonlítani. Azonban legyünk figyelemmel arra, hogy abban az időben nagyrészt repceolajjal világítottak még mindenütt a világon és Budán és Pesten sem használhattak e célra más, megfelelőbb és jobb anyagot. A repceolajvilágítás tehát a technika akkori színvonalán állott. A gázvilágítás, a petróleumvilágítás és a villanyvilágítás későbbi korok , találmányai. Teljesen helytelen tehát az a beállítás, mintha elmaradottságunkat a közvilágítás kései bevezetése mellett még a repceolaj használata is jellemezné. Buda és Pest is minden bizonnyal szintén korábban jutottak volna közvilágításhoz, ha fejlődésüket a hosszú török hódoltság meg nem akasztja. A törökök kivonulása után azonban, elsőbben a rombadőlt és teljesen elnéptelenedett városokat kellett újból felépíteni és benépesíteni, hogy azután a testvér fővárosok megakasztott fejlődése a polgáriasodás terén a XVIII. század folyamán újból megindulhasson.