Magyar Nemzet, 1903. május (22. évfolyam, 104-129. szám)
1903-05-01 / 104. szám
Budapest, 1903. XXII. évfolyam, 104. szám. Péntek, május 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VII. Kerepesi ut 54. Athenaeum-épület. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyedévre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 ült. Enuncziácziók. Budapest, április 30. Az obstruáló ellenzék belekényszeritette az ex-lexbe az országot. De a felelősséget ez indokolatlan s igy szörnyűségesen könnyelmű eljárásért a kormány és a többség nyakába akarta akasztani. Csakhogy a szabadelvű párt vezére a közjogi felelősséget teljes mértékben és osztatlanul magára vállalva, a politikai felelősséget azért, ami történt, az obstrukció terhére állapította meg. Beszéde — Kossuth Ferencz beszédére válaszolván — klasszikus tömörséggel foglalta össze a három hónap óta tartó harcz történetét. Annak jelentette ki a kisebbség fellépését, ami: parlamenti zendülésnek a többség akarata ellen. Oly többség akarata ellen, amely tiszta és szabad választások alapján és az ország javára szóló programm alapján jött létre. Oly többség akarata ellen, amely a haderőt a magyar nemzet érdekében és a magyar terület védelmére óhajtja fejleszteni. Azon többség ellen, amelynek vezére, a miniszterelnök, a legkevésbé szolgált rá arra, hogy kormányzatának törvény és jogtisztelő korszakában a parlamenti zendülés torlaszai emelkedjenek fel, megakasztva a törvényhozás minden hasznos munkáját, megbénítva üdvös tevékenységét és felidézve a törvényesen megszavazott költségvetés nélkül való kormányzás minden veszedelmét. A holnapi nappal bizony az ország parlamenti élete veszedelmes és kiszámíthatatlan lejtőre jut. Felteszszük a kisebbség hazafiságáról, hogy ő maga is átérezte ma teljes nagyságában a helyzet komoly voltát. Átérezte, hogy mikor belehajtja az országot a rettegett ex-lex állapotába, mikor átlépi a Rubikont, amely előtt minden alkotmányosan gondolkozó minoritásnak megrettenve kellene megállani: súlyos felelősséget vállal magára Isten és emberek előtt. Annál súlyosabbat, mert játszva, szinte könnyed tánczlépésekkel siklott le az igazi alkotmányosság talajáról és mert semmi komoly oka e frivol elhatározásra nem volt. Még az az egy mentsége sincs, hogy a katonai javaslatok miatt obstruálta meg az imdemnitást, mert a katonai javaslatok ellen való agyonbeszélési taktikát a nélkül is sikeresen folytathatta volna. Lehet, hogy az ex-lex állapot előidézésével a kisebbség kényszerhelyzetet kívánt a kormányra nézve teremteni. Az is lehet, hogy a szabadelvű párt összetartozását és egységét vélte e nagy ütőkártya kijátszásával megbolygatni. A miniszterelnök hétfői beszéde után azonban egy pillanatig sem lehettek kétségben az iránt, hogy Széll Kálmán az országot és az alkotmányos élet azon alapelvét, hogy a nemzeti akaratot az alkotmányos többség és egyedül csak az képviseli, cserben nem hagyja, a kisebbség diktatúráját el nem tűri és távozásával nem szentesíti. Az események bebizonyították azt is, hogy a szabadelvű párt bomlására számítani haszontalan és hiú dolog. Ha lett is volna tagjainak véleményében és érzésében valaha eltérés, ő komoly őrükben egy szívvel, egy lélekkel áll Széll Kálmán háta mögött. Kossuth Ferencz ma az ülés végén, tehát a tizenkettedik órában, kísérletet tett a felelősség áthárítására. De e kísérlet csak kínos vergődés volt. Nincs az országban épeszű ember, akivel el lehetne hitetni, hogy a vonat kisiklásáért s az ebből eredő roppant károkért a gépész felelős, akit a kötelesség és becsület veszedelmessé válható helyéhez kötnek, s nem a merénylőt, aki felszedte a parlamenti élet síneit és köveket rakott a robogó vonat elé. Igazán naivitás az, mikor a kisebbség a többséget és a kormányt vádolja makacssággal, erőszakkal s az Isten tudja még mivel. Holott a kisebbség erőszaka a többség jogainak élvezetébe akar lépni és reá akarja kényszeríteni a kormányra s a nemzeti akarat kifejezőjére, a többségre, a maga színeit, programmját, akaratát. Széll Kálmán sohase volt méltóságosabb és mint államférfi nagyobb, mint mikor szinte históriai felelőssége tudatában újólag kijelentette, hogy helyén marad. A nemzet meg fogja érteni az ő nemes és alkotmányos elhatározását. Meg fogja érteni, hogy egész élete, minden gondolata és cselekedete, szivének minden dobbanása A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Április 30. — Pillék a zivatarban. Kenesseyné szomorúan hajtotta le szép halvány fejét. Hallgatta a kipirult ifjú lázas beszédét, a mely, mint messziről csengő muzsikaszó , el-elakadva, elmosódva, édes hullámzással szállt feléje. Homlokán a mártír lelkek glóriája; vonásain nemes eltökéltség, mely olykor, ha futólag összevonta a szemöldökét, küzdelemre kész férfiasságot kölcsönzött arczának. A beszédből felváltva gyönyör, üdv és kárhozat csengett a fülébe. — Mari! Kegyed nem ilyen sorsot érdemelt. Lelánczolva egy öreg, beteg, morózus emberhez, aki nem látja, nem érzi, hogy minő iszonyúan vét a természet rendelése ellen, a mikor a kegyed ifjú szépségét romokon tengődő virággá változtatja: rettenetes sors ez kegyednek! Épp a kis parkon haladtak keresztül. Kenesseynének beteg anyjához kellett sietnie s hogy hamarább odaérjen, a parkon át vette útját. Itt találkozott az ifjúval. A délután hatalmas zápor szakadt. A távoli égen jobbrabalra kergetőztek a fekete felhők, de keleten már vidáman ragyogott a napfény, mely játszi csillogással tört meg a lombokon s a fűszálakon rezgő esőcseppekben. A bokrok közül finom meleg pára szállt fel nesztelen röpüléssel vitte magával az ezernyi ezer virág lelkét, amelyből üde, mámort, sóvárgást árasztó lett a lombok alja. Ezt az illatot (meg az asszony édes, meleg lehelletét) szívta magába ! Balogh Imre; epekedő mámorral azért nézett a halovány asszonyra, aki e pillanatban elfeledte beteg édesanyját s kísérőjével letért a főutról a nagy rondellát szegő útra, a melyet kétoldalt sűrü bokrok árnyékoltak. Errefelé sokkal hosszabb volt az út. Néma édes tanatlanságban haladtak, tovább. — Jóakarom, megmentőm volt! —mondta az asszony szelíden s mint a mikor sűrű fellegek közül egyszerre kivillan a sugáros ég, olyan volt az ifjúra eső tekintete: meleg, ragyogó édes — a forró nap perzselése nélkül. A nap a fellegek, között bujdosott valahol. — Szegény árva volt, tudom. Hiszen jóformán együtt növekedtünk fel. Ha nem pártfogolja, még az iskoláit sem tudta volna elvégezni. Figyelme a legapróbb dolgokra is kiterjedt ; talán cziczomázta is, hogy a finnyás lánykák ne vethessék szemére a szegénységét. Kegyedet végtelen nagy hálára kötelezte, édesanyjával . . . Én azonban azt mondom, hogy alávaló lelkű gonosz ember. — Ne beszéljen igy a férjemről! — kérte az asszony halk könyörgéssel s meleg ragyogása szemében, a hogy rávetette az ifjúra, nem vád: végtelen nagy lemondás sugárzott... Kis ázott szárnyú pille vergődött az útra hajló bokorágon s mintha Kenesseyné is ilyen repülni nem tudó pillangó lett volna. — Kijátszotta a természet örök törvényeit... Bocsánat, tovább kell mondanom! Megcsalta az egész világot, főleg kegyedet, akit idegen létére azért dédelgetett, hogy öregsége napjaiban a világ legédesebb szíve csüngjön rajta aggódó szeretettel. Gyalázatos számítás volt ez, Mari! A bokrok közül arasznyi vaderecske folydogált az utón, összegyűlve a zápor vizéből. De bizony nem ez állította meg Kenesseynét, hanem az ifjú ajkáról elhangzó indulatos beszéd. Balogh Imre sohasem tudta, hogy ilyen lobogó hajnalpk is legyen a földön, a milyen az asszony arczáról sugárzott feléje. — Ne beszéljen így a férjemről! . . . Nem engedem! —– mondotta újra, de most már csattanó szóval, amely után megdöbbentő némaság keletkezett a csalitok között. Az asszony szeme erős, férfias dacztól sugárzott, így védekezett saját maga, boldogító, kárhozattal fenyegető érzelmei ellen, amelyek mindannyiszor megrohanták, ahányszor csak találkozott Balogh Imrével, a gyermekkori ideállal. — Komolyan kívánja,, hogy ne beszéljek az uráról ilyen hangon? Észrevette-e, hogy e tilalom a paradicsomból kitiltó százat nekem? — kérdezte Balogh Imre s átlépve az erecskét, szembeállt Kenesseynével. — Mari! Mari! — csendült fel egy keserű, zsörtölődő hang a szép asszony szivében, az ura nem régen hallott hangja. A vén Kenesseyt is látta: ott hánykolódott az ágyon, szárazra úszott karját türelmetlenül dobta jobbra-balra s beesett, színtelen arczában csikorogtak a fogai. Ő maga éppen akkor ment be, hogy orvosságot adjon. — Hol maradsz olyan sokáig? — támadt reá. — Az ember meghalhat tőled, arra sem érsz rá, hogy enyhítsd egy kissé a fájdalmát. Persze, a huszártisztek! . . . Ezek defilroztak végig az ablak előtt, ugye? Hallottam, hogy csörgött a kardjuk . . . Gonosz szivü vagy, Mari! — A konyhában szorgoskodtam. A cselé- Lapunk maissima 20 oldal