Magyar Nemzet, 1954. július (10. évfolyam, 154-180. szám)
1954-07-01 / 154. szám
" (r .s) ///JáTÉ 731 IP m Alti TV Csütörtök fil,ép Családi perpatvar írta Parragh György Churchill miniszterelnök és Eden külügyminiszter amerikai utazásának bejelentése váratlanul érte az Atlantióceán két partján elterülő angolszász hatalmak közvéleményét. A meglepetésnek ilyenkor szokásos idegesítő, sőt nyugtalanító hatását különösen Londonban azzal a hivatalos magyarázattal igyekeztek enyhíteni, hogy ez az utazás, amely Eisenhower elnök meghívására történt, már hetekkel ezelőtt tervbe volt véve és nincsen összefüggésben a világpolitikának, különösen Ázsiában mutatkozó, kibontakozó nagy eseményeivel. Más szóval azt akarták bizonyítani, hogy ez az utazás menetrendszerű jelenség az angol-amerikai viszonyban és nincs semmi rendkívüli szükségesség a háttérben. Viszont az angol-amerikai viszonyt egyre élesebben bíráló brit közvélemény nem felejtette el a Foreign Office szóvivőjének a brit államférfiak utazásának bejelentése előtt röviddel elhangzott ama nyilatkozatát, amely megállapítja, hogy Nagy-Britannia és az USA viszonya a második világháború után még sohasem ért el olyan mélypontot, mint napjainkban. Az angolszász sajtó kommentátorai túl is tették magukat azon a kommünikén, amely Churchill és Eden amerikai útját időnként megismétlődő rokoni vagy baráti látogatásnak igyekeztek feltüntetni. A rokonság a két angolszász hatalom között kétségtelenül fennáll. De ez főképpen a nyelvnek azonosságában, ám egyre csökkenő mértékben a politikai módszerek és célok azonosságában nyilatkozik meg. A közös barátságból már hiányzik ez az ismertető jel is és még inkább hiányzik a barátság alapjait alkotó érzelmi közösség. Az angolszász sajtónak egymásközti polemizálása az utóbbi hónapokban már nemcsak az idegen rokonok, az egymás iránt elhidegült barátok között fennmaradó udvarias hideg, vagy gúnyosan negédes hangot használta, hanem úgy kezdtek beszélni egymás között haragosan, türelmetlenül, sőt egymást ócsároló hangon, mint amikor egy barátság füstbe megy, amikor az érdekellentétbe került rokonok perlekedni kezdenek egymással. Természetesen ezek a családi perpatvarok, disputa di famifiliák jól vagy rosszul, de csak egy időre rendeződnek, lecsillapodnak, hogy azután az őszinte rendezés sikertelensége miatt újból és újból fellángoljanak, újabb és újabb elkedvetlenedést, személyes haragot okozzanak. Churchill tehát nemmenetrendszerűen” utazott el külügyminiszterével Washingtonba. A közel nyolcvanéves brit premiert sokkal nyomósabb okok kényszerítették erre az utazásra, mint az, hogy ismét „rokoni látogatást" tegyen a Fehér Házban. Az ilyen látogatás nemcsak magas kora miatt terhes, hanem azért is, mert az utóbbi évek során az angol államférfiaknak nem nagy öröme tellett a gazdag, de fukar amerikai nagybácsinál tett látogatásokban. Ezek során inkább nekik kellett adniuk a gazdag amerikai nagybácsinak, semmint hogy ők kaptak tőle valamit. És ha kaptak, ez nagyon is megalázó feltételek mellett történt. Miért ment tehát Churchill és Eden mégis Washingtonba? Szándékosan a nyugati, de főleg az angol-amerikai sajtóból idézünk feleleteket erre a kérdésre. A Churchillhez legközelebb álló újság, a Daily Telegraph az utazás előtt kénytelen volt beismerni, hogy az utóbbi hetekben egyre inkább felismerhetővé váltak azok a jelek, ■melyek mutatják, hogy az Atlanti-óceán innenső és túlsó partjának közvéleménye között mélyreható ellentétek alakultak ki. A New York Times a maga részéről szintén az USA és Nagy-Britannia között felmerült nyílt ellentétekről írt. Szóról szóra ezt írja a lap: »A nyugati arcvonalban bekövetkezett rések már oly nagyok, hogy ezeken átvilágít a napfény és minden jel jelenleg arra mutat, hogy ezek a rések még nagyobbak lesznek.* A Washington Post azt írja, hogy súrlódások, felelőtlen beszédek és nyilatkozatok megzavarták az Egyesült Államok és Nagy-Britannia viszonyát. Épp ezért Churchill és Eden utazását a »lestrupált idegek balzsamának* nevezi. A New York Herald Tribüne egyenesen az angolszász hatalmak kormányférfiai közötti ~személyes düh, sőt ellenségeskedés elemeiről* ír. A legszemléltetőbben és a legdrasztikusabb őszinteséggel jellemzi az angol-amerikai viszonyt a monopolkapitalizmus egyik vezető háborús uszító hetilapjának, a Timenak most ideérkezett június 28-i száma, amelyben a többi között ezeket olvashatjuk: »Eisenhower elnök egy sajtókonferencián azt mondotta, hogy az angol-amerikai szövetség hasonlatos a Potomac (washingtoni folyó) hidjához. Ezt a hidat ezrek és ezrek használják naponta. Ebben nincsen semmi újság. De hogyha a híd leszakadna, ez rögtön nagy újság lenne és Churchill nem akar újat létrehozni, de szeretné, hogy a híd szilárd maradjon.* Ehhez a hasonlathoz a Time a következő sokatmondó megjegyzést fűzi: »A való helyzet az, hogy sajnálatos módon ennek a hídnak nagyobb kijavítására van szükség. Nem szakadt le ugyan hirtelenül, de az egyre komolyabb hibái fokozatosan nyilvánvalókká váltak. Nagy- Britannia és az USA alapvető politikája egyre jobban eltér egymástól. Churchill — ha akarja — megváltoztathatná a brit politikának ezt az irányát. Edén, ha Churchill viszszavonul, már sokkal nehezebben tehetné ezt meg. Washington erősen nyugtalankodik, hogy a koros Churchill otthagyja a színpadot. De mielőtt ezt megtenné, az volna az egyik legtörténelmibb feladata, amit ő jobban megtehetne, mint bármelyik élő ember, vagyis azt, hogy ismét életerőt adjon a brit-amerikai szövetségnek.* A Time-nak e részben szarkasztikus, de részben mély nyugtalanságot eláruló megjegyzése természetesen sokkal jobban megvilágítja a Churchill—Eden-utazás indító okait, hátterét, mint a kormányok hivatalos és félhivatalos és semmitmondó kommünikéi. De sokkal többet árul el a tárgyalások lényegéről és fülledt légköréről, mint a hétfőn közreadott hivatalos kommüniké, Churchill és Eisenhower közös nyilatkozata. A Reuter-iroda washingtoni tudósítója — bizonyára jólértesült brit körökből származó információk alapján — a hivatalos közlemény és nyilatkozat ellenére is megállapítja, hogy a washingtonihétvégi értekezlet nem volt olyan sikeres és szívélyes, mint a világ két vezetőjének (?) azelőtti találkozói. Minden jelentés arról szól, hogy a két fél fenntartotta ellentétes álláspontját a délkeletázsiai kommunistaellenes védelmi szerződés időpontját illetően. Nem tartjuk valószínűnek, hogy azok a vérmes remények, amelyeket a Time-nak az előbb idézett óhaja, várakozása Churchill személyéhez fűznek, a világpolitika mostani fejlődési és tovább várható szakaszaiban megvalósíthatók lennének. Nem azért, mert Churchill közel áll a nyolcvan évhez, hanem azért, mert a világpolitikai helyzet tényleges alakulása alapján Churchill némiképpen változtatott az Egyesült Államok politikájával szemben még néhány évvel ezelőtt az amerikai Fultonban díszdoktorrá történt avatása során oly szenvedélyesen és agresszíven kifejtett magatartásán. Akkor még Churchill is, mint Willey, Knowland, Bridges szenátorok, Radford, Carney admirálisok, Van Fleet tábornok, az atombomba mániákusainak szektájába tartozott, és az atombomba mindenhatóságát hirdette az amerikai-angol szövetség alapelvéül. Azóta Churchill, aki kénytelen-kelletlen számot vet a világhelyzet adottságaival és a valódi erőviszonyokkal már nem hisz sem az amerikai atombombának, de a hidrogénbombának a mindenhatóságában sem. A múlt év májusában elmondott híres beszédeiben az emberiség békéje megmentésének útját a legmagasabb fokú tárgyalásokban jelölte meg és a Washingtonban rendezett sajtóértekezleten különösen erőteljesen kihangsúlyozta, hogy: »másfél évvel ezelőtt úgy véltem, hogy a vezető kormányfők találkozója hasznosnak bizonyulhat. Természetes azonban, hogy az időpontot meg kell választani, éspedig jól meg kell választani ... Amit akkor mondtam, most is állom". A múlt év májusi Churchill beszéd és a mostani nyilatkozat azonban 180 fokos elfordulást jelent Churchill fúltam beszédétől. A legnagyobb hiba volna részünkről, ha az angol-amerikai ellentéteket, amelyeket az imént idézett angolszáz lapok ennyire élesen kifejtenek, eltúloznánk, és ha azt állítanánk, hogy ez a családi veszekedés, ez idő szerint drámai fordulathoz vezethet el. Erről szó sincs. Tény azonban az, hogy Churchill magas kora ellenére is rugalmasabban alkalmazkodik a világpolitikai helyzet alakulásához, jobban számba veszi a nagy realitásokat, mint Washington. Az amerikai háborús usziták szövetségesei szeme előtt is egyre nyilvánvalóbban, sőt ezekre nézve bizonyos mértékben már kétségbeejtően struccpolitikát követnek. Elszakadnak a tényektől, vissza akarják fordítani a világpolitika óramutatójának járását. Azt hiszik, hogy az, ami brutális erőszakkal egy védtelenül kiszolgáltatottkis állammal, Guatemalával szemben sikerült nekik, sikerület Ázsiában, Koreában, Kínában vagy Indo-Kínában is. Az új amerikai kolonializmus agreszszív hatósugara minden világuralmi törekvés ellenére sem terjedhet ki a világ legnagyobb földrészére Ázsiára, mint ahogyan nem terjedhet ki Európára sem. És ezt a tényt a brit politikusok kénytelenek voltak közölni Eisenhowerrel és Dulles-szel. Dulles a genfi értekezlet elkezdése óta az egyik diplomáciai vereséget a másik után szenvedi el. Annyit megállapíthatunk, hogy a washingtoni brit-amerikai megbeszéléseken is ő húzta a rövidebbet, legalább is a délkeletázsiai agresszív terveit illetően. A washingtoni megbeszélések világpolitikai következményeiről még korai volna beszélni. Az azonban kétségtelen, hogy ez a konferencia mutatta meg először világosan, hogy a Dulles—Nixon—Knowland— Radford—Carney kardcsörtető, fenyegető és zsaroló külpolitikának eddigi egyetlen eredménye az volt, hogy sikerült az Egyesült Államokat még saját szövetségeseitől is bizonyos mértékben elszigetelni. Dullesnek kellett engedményeket tennie, bár fogcsikorgatva, hogy az Édenféle délkeletázsiai Locarnotervet az Egyesült Államokban most már ne úgy tekintsék, mint az arénában a bika a vörös posztót. Az emberiség túlnyomó része, amely békét akar, éppen ezért az elmúlt napokban sokkal nagyobb figyelemmel, érdeklődéssel nézett ama tárgyalások, megbeszélések felé, amelyek Washingtonnal párhuzamosan, India fővárosában, Új-Delhiben Csou En-laj és Nehru között folytak. Új- Delhiben és a burimai Rangunban ezekben a napokban az ázsiai béke és az egész emberiség békéjének megszilárdításáról folytak a tárgyalások. E tanácskozások és a két közös nyilatkozat jelentőségét se Washington, se London nem hagyhatja figyelmen kívül. A Szovjetunióiban üzembe helyezték az első atomenergiával működő ipari villanytelepet A kínai-burmai egyezmény újabb lépés Ázsia békéjének biztosítására A külpolitikai helyzet Rangunban közzétették a »Közös kínai-burmai nyilattkozat«-ot, Csou En-laj és U Nu tárgyalásainak eredményét. A ranguni nyilatkozat — ugyanúgy mint a néhány nap előtti újdelhi közlemény — nagy mértékben hozzájárul nemcsak Ázsia békéjének, hanem az egész világ békéjének biztosításához. A kínai-burmai megállapodás, amelyet alább teljes szövegében ismertetünk, megállapítja, hogy minden ország népének jogában áll más országok beavatkozása nélkül megválasztania saját államrendszerét és életformáját, s biztosítani kell a különböző társadalmi rendszerű országok békés együttélését. Az egész világon a legpozitívabban értékelik a béke megvédése és a népek biztonságának megalapozása szempontjából Csou En-laj és Nehru, valamint Csou En-laj és U Nu tárgyalásainak eredményeit. A Szín Po című indonéz lap kiemeli, hogy Csou En-laj újdelhi és ranguni látogatásai igen nagy jelentőségűek nemcsak India, Burma és Kína, hanem az egész világ szempontjából is." A lap hangoztatja, hogy Indonézia »Szunarzso külügyminiszter személyén át örömét fejezte ki Csou En-laj és Nehru találkozása felett. A Times of India szerint a közös nyilatkozat »az ázsiai országok szorosabb együttműködésének új korszakát nyitja meg, és »Ázsia békekorszaka mutatkozik a láthatárom. A Nava Bharat kifejti, hogy »a megbeszélések eredményeként India és Kína viszonyában meginduló új korszak olyan szervezeti erőt alapoz meg, amely előmozdítja Ázsia és az egész világ békéjének ügyét«. A Hindustan Times ezeket írja: »Békére készüljünk fel, ne hadiállapotra! Ezzel elháríthatjuk a háborút!* A kínai sajtó is vezércikkekben üdvözli Csou En-laj és Nehru közös nyilatkozatát. A Tarkungpao megállapítja, hogy »Kína és India miniszterelnökének közös nyilatkozata megmutatja az utat Ázsia és az egész világ békéjéhez. Ez a nyilatkozat jelképe a 960 milliós kínai és indiai nép békés barátságának. A Tarkungpao rámutat arra, hogy Kína és India társadalmi és politikai rendszere eltér egymástól, de mégis észszerű alapon lehetett a tibeti megállapodásban rendezni a két ország között felmerült ügyeket és a két ország miniszterelnöke hárorrnapi tárgyalás után további lépéseket tudott tenni a béke érdekében. Ez azzal magyarázható, hogy Kína és India miniszterelnökeiészszerű alapon rendezték a két ország között felmerült ügyeket. Ezzel szemben, Genfben eddig nem tudtak érvényesülni ilyen észszerű elvek és ezért a genfi értekezlet nem érhetett el gyors előrehaladást. Sok jel arra mutat, hogy az újdelhi közös nyilatkozat, továbbá a ranguni közös nyilatkozat hatása érezhetővé válik a genfi értekezleten is, ahol június 29-én a kilenc küldöttség zárt ülésen foglalkozott az indokínai tűzszüneti egyezmény betartásának ellenőrzésével kapcsolatos kérdésekkel. A TASZSZ közli, hogy a Vietnami Demokratikus Köztársaság küldöttségének képviselője megállapította: "Az ellenőrzés tárgyában nincsenekomoly nézeteltérések a küldöttségek között". Főleg semmi lényeges eltérés nem mutatkozik a június 14-i szovjet és a június 25-i francia javaslatok között. A francia küldöttség képviselője felszólalása során elismerte, hogy a Vietnami Demokratikus Köztársaság delegációja állandó erőfeszítéseket tesz a különböző ellenőrzési javaslatok összeegyeztetésére. A Reuter jelentése szerint is „békülékeny légkör" volt a június 29-i genfi tárgyalásokon. Az indokínai kérdés genfi vitájában csupán az Egyesült Államok küldötte ragaszkodott a legmerevebben régebbi felfogásához, azt állítva, hogy az esetleg megvalósítandó tűzszünet nemzetközi ellenőrzését az ENSZ égisze alá kell helyezni. Míg az Egyesült Államok genfi delegátusa csökönyösen ragaszkodik Indokínában az ENSZ-ellenőrzés bevezetéséhez, a Biztonsági Tanácsban működő amerikai delegátus viszont nem akart hozzájárulni ahhoz, hogy a guattemalai kérdést érdemében az ENSZ-nek ez a legfontosabb szerve vitassa meg, hanem a Biztonsági Tanács helyett azAmerikai Államok Szervezetét, azaz a pánamerikai uniót javasolta, mint illetékes organizációt. A washingtoni diplomácia tehát hol indokolatlanul előtérbe tolja, hol szándékosan háttérbe szorítja az ENSZ-et, amint azt éppen az amerikai politika hatalmi érdekei szempontjából előnyösnek tartja. Az Information című dán polgári lap rámutatott arra, hogy az amerikai kormány a guatemalai kérdéssel kapcsolatosan »megváltoztatta az ENSZ alapelveit és még azt is megakadályozta, hogy meghallgassák Guatemala panaszát.« A lap hozzáteszi: »Nem ismeretes, hogy hány ponttal emelkedtek a United Fruit Company részvényei a newyorki tőzsdén, de tudjuk, hogy e banáncég leányvállalatát, Eisenhower kormányát ma alacsonyabban jegyzi a nemzetek politikai önrendelkezési jogát és a nemzetközi jogot tiszteletben taró világközvélemény, mint eddig bármikor.* A TASZSZ newyorki jelentése beszámol arról, hogy Arbenz guatemalai elnök lemondatása után hamarosan emelkedni kezdtek a ji newyorki tőzsdén a United Fruit Companynak, a hatalmas guatemalai ültetvények volt tulajdonosának részvényárfolyamai. Most, hogy Arbenz utódát, Diaz ezredest is lemondatták és Monzon katonai »triumvirátusa« miniszteri tárcát ajánlott fel a hazaáruló Armas ezredesnek, továbbá tűzszünet valósult meg a kormánycsapatok és a betolakodók között, valószínűleg további fantázia érvényesül a guatemalai agressziót támogató United Fruit Company részvényeivel kapcsolatosan a newyorki tőzsdén. A brit munkáspárt több tagja élesen támadta az alsóház ülésén az angol kormányt, mert nem támogatta azt a követelést, hogy az ENSZ indítson vizsgálatot a Guatemala elleni katonai agresszió ügyében. A nyugati sajtó bőven kommentálja Eisenhower és Churchill washingtoni tanácskozásainak két hivatalos kommünikéjét. Az amerikai sajtó több orgánuma úgy vélekedik, hogy a közlemények nem egy tekintetben igen homályosak. A Washington Post vezércikkében így vélekedik a hétfői közleményről:„Ez a gyenge nyilatkozat keveset mond". A New York Herald Tribüne a következőket írja: »Nem kell ámítanunk magunkat abban a kérdésben, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia több fontos problémát illetően mennyire eltávolodott egymástól.* Az angol lapok közül a Daily Telegraph úgy véli, hogy a washingtoni megbeszélések »legalább is csökkentették* az Indokínával kapcsolatos politikai véleménykülönbségeket Anglia és az Egyesült Államok között. Viszont a Yorkshire Post szerint: »A tárgyalások után is sok dolog kétséges maradt. A Manchester Guardian nem titkolja azt a véleményét, hogyWashingtonban a valódi kérdések megválaszolatlanok maradtak*. A zürichi Die Tat kevés jelentőséget tulajdonít a washingtoni kommünikéknek s úgy véli, hogy a washingtoni tanácskozások »felületesen hidalják át a még mindig fennálló jelentős nézeteltéréseket". A lap így folytatja: "Valóban kevés a konkrétum ezekben a közleményekben, azt a határidőt kivéve, amelyet Franciaországnak engedélyeznek az indokínai és európai helyzetének tisztázására.* A Neue Zürcher Zeitung lekicsinylően foglalkozik a washingtoni kommünikékkel. A Szovjetunió Minisztertanácsának közleménye Moszkvából jelenti a TASZSZ. A Szovjetunió Minisztertanácsa közleményt adott ki arról, hogy üzembe helyezték az első atomenergiával működő szovjet ipari villanytelepet. A közelmúltban — mondja a közlemény — a Szovjetunióban a szovjet tudósok és mérnökök erőfeszítéseivel sikeresen befejezték az első atomenergiával működő ipari villanytelep tervezésének és építésének munkálatait. A villanytelep hasznos kapacitása 5000 kilowatt. 1954. június 27-én az atomvillanytelepet üzembe helyezték és azóta áramot ad a környező vidék ipara és mezőgazdasága számára. Avillanytelep turbinája nem szén, vagy más fűtőanyag elégetésével működik, hanem az urán atommagjának hasításával nyert atomenergiával. Az atomenergiával működő villanytelep üzembe helyezésével fontos lépés történt az atomenergia békés felhasználása terén. A szovjet tudósok és mérnökök most azon dolgoznak, hogy 50.000—100.000 kilowattos atomenergia-elektromos erőműveket létesítsenek.