Magyar Nemzet, 1987. október (50. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-03 / 233. szám
s Szombosités Terepviszonyok Moszkva, 1987. október Régi „ismerősöm”, a Cserjomuskinszkij-piac, amely sokak szerint Moszkva legjobban ellá-. tott és talán legdrágább vásárcsarnoka, természetes tehát, hogy csaknem másfél esztendővel azután, hogy a tudósító befejezte négyéves moszkvai kiküldetését, egyik első útja a piacra vezetett: mi változott? Aztán a boltba: miként alakul az ellátás? Aztán az eleddig Moszkva-szerte egyetlen és nagy vitákat kiváltó szövetkezeti étterembe: hogyan szolgálják föl az ételeket? És tényleg bemehetünk-e a novogyevicsi temetőbe minden különleges engedély nélkül? Hiszen emlékszem, elvileg csak meghatározott okmánynyal lehetett fölkeresni az oroszszovjet történelem és kultúra nagyjainak nyughelyét, így például Hruscsov sírját is. Igaz, a gyakorlat mindig talált egyszerűbb lehetőségeket... Csipkeróasika-álom És persze Sz.-nek, a jó ismerős kollégának is nyomban fölteszem a kérdést: új témáid nyilván a peresztrojkának köszönhetők?! Sz. tagadóan rázza a fejét, igaz, a nagyvilág dolgai helyett jó egy éve inkább a szovjet belső viszonylatokról ír a neves napilap hasábjain, de ezt elsősorban személyes indítékokkal magyarázza. Tamáskodom és újra kérdezek: a hibákat szóvá tevő jegyzeteidet megírhattad volna korábban is, tehát a peresztrojka előtt? Egy kis tűnődés után igennel válaszol és hozzáfűzi, most készül egy beszámolóra, ha az is megjelenik, nos, akkor minden rendben. Miről szól? Egy nagyvárosban, mondjuk N.-ben, a helyi vezetés minden elképzelhető kényelemmel ellátott lakástelepet építtetett magának. Ám még nem költöztek be a komfortos lakásokba, tehát a jegyzet közzététele korai lenne, s Sz. hangjából egy kis aggodalom vehető ki, sorai vajon napvilágot látnak-e? Csínján kell tehát bánni a véleményalkotással. Az átépítés és a nyíltság megítélése körültekintő elemzést igényel, s valószínűleg nem szabad elhamarkodottan mindent a peresztrojkának tulajdonítani. Erre, persze, nem olyan nagy a kísértés, hiszen a Moszkvába visszatérő látogató kényte■ len megállapítani, hogy az életben, a valóságos létfeltételek szférájában felettébb kevés az igazi változás. Ami például a járatlan turistának is föltűnhet: a piacon talán több a gyümölcs, mint korábban, gyakorta a földekről egyenesen ide hozzák az almát vagy a szilvát: az Arbaton este tíz után két kis kávézóba is be lehet térni fagylaltra vagy szendvicsre, s az utcán kisebb csoportokba verődve tizenéves fiatalok sétálnak, olykor énekelnek, gitároznak. Szebb portálok, díszesebb árudák tanúskodnak itt-ott arról, hogy az érdekeltség talán ébredezni kezd hosszú-hosszú Csipkerózsika-almából. Hamu holtból A Tatár Autonóm Köztársaság egymilliós fővárosában, Kazányban a piac mellett egy kilenc emberrel dolgozó étterembe toppanunk be, viszonylagos tisztaság, rend, egészen biztató környezet, helyi mértékkel borsos árak — egy komplett ebéd öt-hat rubelbe is belekerül —, de a főnök nem panaszkodik, mint mondja, üzletvezető, szerelő, anyagbeszerző és sofőr egyszerre, s reméli, hogy az első két hét forgalma a továbbiakban sem csökken, így aztán az ott dolgozók három-négyszáz rubeles bére is tartható lesz. Néhány ilyen üzletről valóban hallottam kinttartózkodásom során, de az egyik máris szóbeszéd tárgya lett, mert közbejött egy zavaró allér. A szövetkezeti bolt nem a piacon vásárolta meg a húst — amint a jogszabály elől írja —, hanem az állami boltban, s így igen nagy haszonhoz jutott, minthogy az állami kereskedelem árai jóval alacsonyabbak, mint a szabadpiacéi. Ellenpéldák is akadnak, éppen a létfeltételek hétköznapi szintjén. A közelmúltban az Izvesztyija elmagyarázta, hogy a gyártó gépsorok milyen hibái miatt válthiánycikkét a fogyasztó, de bizony a szakszerű indoklás aligha kárpótolja a fogyasztót. Időszerű gond a betakarítás: Kazányban nyomatékkal hivatkoztak a meteorológiai előrejelzésekre, s ezért a hét végén szinte kiürült a város, a lakosok többsége a krumpliföldeken riogatta a sebesen közeledő hideget. Rohammunkára indultak az egyik moszkvai egyetem diákjai is, ők ugyancsak a betakarításban segédkeztek. Mi sem lenne igazságtalanabb, minthogy az átépítéssel jelzett szerteágazó folyamatot csakis egyfajta „bolti prizmán" keresztül szemlélni. Hiszen valóban nagy horderejű és a szocialista társadalom önmegújító képessége szempontjából is történelmi léptékkel mérhető kísérletsorozatról van szó. És igaz az is, hogy roppant kevés az eltelt idő: két év nem lehet elegendő egy átfogó reformfolyamat széles sodrású kibontakoztatásához, ahhoz viszont igen, hogy a szavak és a szellem világában a párbeszéd felé nyíló, vitáktól forró légköralakuljon ki. S ha a volt tudósítónak másfél esztendő legszembetűnőbb változásáról kell számot adnia, akkor a vitathatatlan elsőbbség éppen a sajtót és általában a nyitottabb, bátrabban elmélkedő közéletet illeti. ..is ördög tutija...** A korábban jóformán kötelező olvasmányként kezelt és ezért önként alig olvasott Ogányok című hetilap főszerkesztő-helyettesével éppen erről beszélgetünk, s azt gondolom, akárcsak két évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna, hogy egy lap felelős vezetője magnóra mondja vívódó töprengéseit, rokonszenves kételyeit, néha vitára serkentő megállapításait. „Az ördög tudja” — szinte szavajárása ez Lev Cuscsinnak, és nekem itt nyílik föl a glasznoszty: annyi lekerekített, egyértelműen kategorikus, s a való élettel éppen ezért szoros kapcsolatot jobbára nem tartó, szólamokat sem nélkülöző nyilatkozat és állásfoglalás után a főszerkesztőhelyettes szavai tanúsítják, a gondolkodás peresztrojkája messze túljutott a kezdőponton, s ennek helyi értékét, valamint kisugárzó, irányjelző szerepét aligha lehet túlbecsülni. Nyilván tudják ezt azok is, akik — így vagy úgy, a Szovjetunióban vagy másutt — ennek a glasznoszty-forradalomnak éppenséggel nem a zászlóvivői, hanem a fékezői kívánnak lenni. S hogy ilyenek is vannak, talán természetes jelenségnek mondható: a főszerkesztőhelyettes elmesél egy apró epizódot. Amikor a neves kijevi irodánál, Karotics jó fél éve átvette a hetilap irányítását, közösen elhatározták, hogy az Ogonyok címlapjáról a második oldalra helyezik át a Lenin képmásával díszített címeremblémát. Mégpedig azért, hogy a címoldal fényképe kicsit kötetlenebb lehessen, ne vádolhassák a szerkesztőket tiszteletlenséggel, ha mondjuk egy csinos hölgy mosolyog az olvasóra az első oldalról. Nem kevés tiltakozó levelet kaptak döntésük után: Imponáló gazdagság A csevegésről áttérünk az elemzésre. Gluscsin maga mondja, hogy a látszatott a lényeggel nem szabad összekeverni. És a lényegi dilemmát abban látja, hogy hagyományaival, világpolitikai elkötelezettségével, kijegecesedett struktúráival képes-e az igazi demokratizálódásra a társadalom, az ipari irányítás korszerűsítésére, az érdekeltség megteremtésére a mezőgazdaságban, a helyi érdekek érvényesítésére, a választhatóság kimunkálására a különféle apparátusokban, a spontaneitás érvényesítésére. Az első „lépésecskéket” tettük meg, mondja, s kérdéseihez mások dilemmái társulnak. Smeljov közgazdász professzor a Novij Mir hasábjain szenvedélyes fölsorolásba kezdett: ki érteti meg a gazdasági szakemberekkel, hogy eljárt az idő az adminisztratív módszerek fölött és a közgazdaság törvényszerűségeit sem lehet büntetlenül megsérteni. Hogyan rombolható szét a hit a ,,parancsmegoldások" mindenhatóságában, miként fogadtatható el, hogy a termelésnek vannak „világkritériumai” és az utasítást osztogatók hogyan győzhetők meg arról, hogy feudális vonásokkal is átszőtt parancsnokló hatalmuk mégsem megingathatatlan? Csak jó kérdések érlelnek igazi válaszokat. A szellemi átépítés szférájában imponáló gazdagságú gondolkodás megy végbe, jóformán minden sorskérdésről, október örökségéről, a történelem fehér foltjairól, Sztálin szerepéről, a művészet autonómiájáról, a közgazdasági módszerekről, a sokáig elhallgatott inflációról, a társadalmi morálról. S talán éppen a nem kis energiájú fékező mechanizmusok segítenek helyesen értékelni a szellemi motorok nagy fordulatszámát: a peresztrojka járműve elindult, de sebessége nem az illúziókhoz, hanem a terepviszonyokhoz igazodik. Martin József Levelét a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elküldte. Százhatvanhét országot kért föl, hogy vegyen részt a huszonnegyedik alkalommal megrendezendő ötkarikás játékokon, amelynek a helyszíne Szöul, időpontja 1988. szeptember 17—október 2. A válaszra még van idő, a nemzetközi sporttalálkozó lángjának a föllobbanásáig szintén, a dél-koreai főváros azonban máris lázban ég. Az olimpia jelképe szinte minden termékükre rákerül, s plakátok, fotók ezrei bizonyítják, amit a hivatalos vezetés is állít, hogy már akár ma megnyithatnák a rendezvényt. Határidő előtt elkészültek az impozáns létesítmények, elsőként is a százezer nézőt befogadó központi stadion, ahol a legtöbb vetélkedő zajlik majd. A népviseletbe öltözött szép mosolyú lányok körében fölbukkan a sárgacsíkos jópofa olimpiaállatkájuk is, a Hordos, nyakában a neki előlegezett ötkarikás medáliával. Szöul nem múlta fölül önmagát — bizonygatják a helybeliek —, csupán e téren is példázta azt a fejlesztési ütemet, amely egy évtized alatt a harmadik világra oly jellemző szegényes viskók helyében megteremtette Dél-Korea tízmilliós metropolisát. Varázslat nélkül teremtettek meg minden szépséget és kényelmet, amelyet büszkén mutathatnak meg a játékokat televízión figyelemmel kísérő mintegy hárommilliárdnyi embernek: ezt értük el, erre vagyunk képesek. Japán egykori bérmunkásai ma önálló fejlesztők, kereskedők, s a világméretű reklám hatalmas hasznot hozhat az ország konyhájára. Így számolnak Szöulban, s a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is reméli, hogy annyi félig sikerült, vagy bajjal kísért rendezvény után tizenkét hónap múlva ismét a „Citius, altius, fortius" szelleme lengi be a játékokat. Vagyis félre tesznek mindenféle politikai és egyéb nézetkülönbséget, s a sport legjobbjai zavartalanul összemérhetik, hogy ki a leggyorsabb, ki jut legmagasabbra, ki a legerősebb. Árnyék az olimpián Szöulra azonban addig még másféle próbák várnak, a politika arénájában kell ugyanezt eldönteni, ám ahol majd az ünnepi fanfárok megszólalnak egyelőre tüntetők töltik be a teret. Szeptember elején negyvenezren gyűltek össze éppen a büszkeségükben, a központi stadionban, hogy demokráciát nagyobb szabadságot, emberi jogokat követeljenek. A helyszín megválasztása nem lehetett véletlen, az elégedetlenkedők ezzel is kifejezték, ami a vezetést napjainkban leginkább aggasztja, hogy a belső nyugtalanság rávetítheti az árnyékát az olimpiára. Amit viszont éppen azért kértek, hogy megmutassák a rendjüket, s azért kapták meg, hogy bizonyíthassák is azt Csen Tu Hvan diktátorelnök ezért kezdett párbeszédet az ellenzékkel, amely nem ment bele a félmegoldásokba, s látszatdemokrácia helyett igazi társadalmi átalakítást sürgetett. A tavaszi mytány óta lezajlott tüntetések vezettek el odáig, hogy a kormányzat elkészítette az alkotmányozó csomagtervét, amely nyílt elnökválasztást is tartalmaz. Annak időpontja még csak körvonalazódott, ám karácsonyig mindenképpen le kell bonyolítani. A kormányzó Nemzeti Igazságpárt jelöltje Ro Te Vu, Csen Tu Hvannak a nyáron civilbe öltözöttt fegyvertársa, akinek, sportnyelven, a diktátor máris átpaszszolta a hatalmat, őt választotta meg a pártjuk élére, s minden tekintetben helyet cseréltek. Eddig Ro Te Vu dolgozott a háttérben, most Csen Tu Hvan, bárha még ő az elnök. Szeptember közepén azonban már Ro Te Vu utazott Washingtonba, hogy támogatást szerezzen a tervezett átmenethez a diktatúrából a parlamenti demokráciába. A Fehér Ház nem utasította vissza a látogatást, de a szerény publicitás és a feltűnően mérsékelt nyilatkozatok valójában nyitva hagyták a szöuli kibontakozás irányát. A dél-koreai ellenzék ugyan rögvest azzal támadott hogy ameghívással a báránybőrbe bújtatott diktatúra támogatást kapott. Washington erre azt üzente vissza, bárkivel szívesen konzultálnak a Koreai-félsziget déli részéről. Az üzenetet legelébb Kim De Dzsung érthette el, hiszen őt tekintik Ro Te Vu legerősebb vetélytársának. Szöulban kerengő hírek szerint nem kizárt, hogy a politikus október végén szintén „tanácsot” kér Reagan elnöktől. Együtt vogy egyedül Amennyiben Kim De Dzsung visszalátogatna egykori száműzetésének a helyszínére, bár ha nem túlságosan rokonszenvezik az amerikaiakkal, nagyot lendíthetne azon a mókuskeréken, amely egyelőre tétován pörög Dél-Koreában. Alig három hónappal a tervezett elnökválasztás előtt még nem állt össze a jelöltek mezőnye. Az egyetlen biztos induló Ro Te Vu — a többi merő találgatás. Az ellenzék marakodásra fecsérli az erejét, s maguk az érintettek sem nyilatkoznak érdemben, vajon harcba szállnak-e a legmagasabb állami tisztség megszerzéséért. Az egyik lehetséges részvevő Kim De Dzsung, annak ellenére, hogy szeptemberben országjáró körútra indult, s annak sikere fölért egy választási kampánnyal, még nem jelentette be az igényét, s a másik legjelentősebb ellenzéki vezér, Kim Jung Szam szintén tétovázik. Együtt vagy egymás ellenében, ez a kérdés foglalkoztatja mindkettőjüket, s természetesen a támogatóikat is, hiszen ha külön-külön pályáznak, akkor az erőiket, osztják meg. Ez a jelenlegi kormányzat malmára hajtaná a vizet, a két, a diktatúra által alaposan meghurcolt politikus azonban vadjában igazi szövetségre sem tud lépni. A vetélkedés közöttük nem mai keletű, s a nézeteltéréseiket nem oldotta a közös börtönsors. Ehhez viszonyítva már az is haladásnak hatott, hogy a nyáron hosszas egyeztetés után Kim De Dzsung fölzárkózott Kim Jung Szam pártjához, s mint tanácsadó segítette a párbeszédet a kormánnyal. Három Kim E reményteljes kézfogást azonban nem követte teljes kibékülés, ami megmutatkozik ezekben a napokban is. A mérsékeltebbnek tekintett Kim Jung Szam bírálja a „kommunista" Kim De Dzsungot, s azzal vádolja, hogy a meglátogatott, egyébként a szülőföldje körzetéhez tartozó tartományokban híveket toborzott magának, s ezzel a provinciák közötti vetélkedést erősítette. Tény, hogy Kim De Dzsung kijelentette: „Elnökök sora került ki Kjongszang tartományból, itt az ideje, hogy most valahonnan máshonnan” — ez azonban egyszerű utalás is lehetett Ro Te Vura, aki ugyancsak az említett hely szülöttje. A szakírók mindenesetre a befolyási övezetek szerint is latolgatják az esélyeket, amelyekbe a két Kim mellé beleszámítják a harmadikat, Kim Jong Pilt, aki egykor Pak Csong Hi hírszerző irodájának volt nagyhatalmú vezetője. Az előzetes mérlegelésnél azonban a hely szerinti vetélkedésnél nagyobb súllyal szerepel, hogy Ro Te Vu mögött ott áll a teljes hatalmi gépezet, valamint a tőke, amely fél a derrtokratikus átalakítással járó bonyodalmaktól, s a hatszázezernyi hadsereg szintén az egykori katonához húz. Vele szemben sorakozik föl az évtizedek alatt megfélemlített és szétzilált, ellenzék, s nem tudható mennyit ér majd az urnáknál az a rokonszenv, amely Kim De Dzsungol szenvedéseinek az évtizedeiben kísérte. A politikus kálváriája tizenhat évvel ezelőtt a legutóbbi szabad választásokkal kezdődött, amikor negyvenhét százalékot ért el az akkori diktátor, Pak Csöng Hi ellenében. A hatalom átadása helyett azonban az ellenlábast börtönbe zárták, onnan japán száműzetésbe menekült, s a politikai krimik fogatókönyvének minden változatát megélte. A szöuli hírszerzés Tokióban elrabolta, titokzatos körülmények között hazahurcolta, ott halálra ítélték. A siralomházból a nemzetközi közvélemény nyomására az Egyesült Államokba toloncolták, majd önkéntesen visszatért, s évekig házi őrizetben élt. Titokzatos dokumentumok Kim De Dzsung így a tiltakozás jelképévé vált hazájában, karizmatikus személyiségét azonban mostanában megpróbálják befeketíteni a demokráciát igenlő, a baloldali iránytól viszonttartó hívek előtt. Eddig nem ismert dokumentumok kerültek például napvilágra, miszerint Kim De Dzsung 1943-ben belépett volna a kommunista pártba, s vélekedések szerint azóta mit sem változtak az érzelmei. Gyanúsnak tartják, hogy a politikus lehetségesnek tartja a szövetségi rendszert a félsziget északi részével -- ami viszont visszarettenti azt a középosztályt is, amely a diktatúrát elveti, de a több bért, a napi tíz óránál rövidebbb munkaidőt és szabad szakszervezeteket követelő munkások felvonulását már megrettenve szemléli. Mi következnék, ha az ellenzék kerülne hatalomra? — kérdik tétován, s e bizonytalanság, az utóbbi években megszerzett anyagi javak, s nem utolsósorban Ro Te Vu jól hangzó ígéretei az amerikai típusú elnöki rendszer bevezetéséről könnyen az átfestett diktatúrára szavaztathatja a többséget. Zsigovits Edit Szöuli készülődés Az aréna FORRÓ TÉRSÉGEK A VILÁGBAN A béke kockázata (Az International Herald Tribune rajzai Érdekességek a nagyvilágból Tizennyolcmillió bélyeget nyomatott nemrégen San Marino Köztársaság. Amint az illetékesek közölték, ezzel akarták a kis államra ismét felhívni a figyelmet. (Derniére Heure) Franciaországban kötelező a gépkocsi-biztosítást igazoló bélyeget a szélvédőre ragasztani. Patrice Devochelle ezt elmulasztotta. A közlekedési ellenőrzésnél aztán az is kiderült, hogy 21 év óta vezet jogosítvány nélkül. (Le Matin) A svájciak világrekorderek a levélírásban és a csomagküldésben. Átlag 662 levél jut évente , minden svájcira, és 29 csomagot adnak fel. A rangsorban közvetlenül utánuk a hollandok következnek, 369 levéllel. (Basler Zeitung) Brazíliában 4,3 millió iskolaköteles gyermek számára nincs elég tanterem, nincs hová beíratni őket. (Isten) A kínai fővárosban naponta 9 millióan utaznak metrón és autóbuszon. Mintegy 125 ezer utas taxin közlekedik. A kerékpárosok száma több mint hatmillió. (Bejing Quinginjan Bao) Nemzeti ünnep lesz Spanyolországban október 12-én, annak a napnak az évfordulóján, amelyen — 1492-ben — Kolumbusz felfedezte Amerikát. (Panoráma) Huszonkétmillió brazil állampolgár az államilag megállapított minimális 48 dollárnak megfelelő havi munkabérnél kevesebbet keres. (Jornal do Brasil) A japán Mitsubisi cég olyan filmet állított elő, amelynek egy négyzetcentiméternyi részére negyvenezer hírlapoldalnak megfelelő közlés vehető fel. (Ashahi Shimbun) A portugál kereskedelmi hajópark ma kisebb, mint 1914-ben volt. Jelenleg 65 hajóból tizenhármat külföldi vállalatoknak adnak bérbe. (ABC) Két leningrádi ikertestvér, a Nazarov fiúk egy időben jelentek meg az anyakönyvezető előtt, és vették feleségül Galinát, illetve Marinát, az ugyancsak a városban született ikernővéreket. (Trud) Feltehetően a világ legkisebb Koránját találták meg Dubaiban, az Egyesült Arab Emirátusok fővárosában. A háromszáz éves könyvecske 2,7x2 centiméter. A címlapján egy hajó képe látható. (A Bayan) A spanyol büntetőbíróság az elmúlt évben több mint kilencvenezer tárgyalást tartott. Ezeken főleg a magántulajdon sérelmére elkövetett ügyeket tárgyalták. (The International Herald Tribune) A japán Honsu és Sikoku sziget között elkészült a világ leghosszabb hídja: 37 kilométeres (Ashahi Shimbun) Római híd maradványaira bukkantak a Torinótól 60 kilométerre lévő faluban, Vercelliben, amidőn a helységen keresztül haladó Sesia folyó medrében ásatásokat végeztek. (La Stampa) Egy londoni árverésen 5500 fontért kelt el egy üveg hatvanéves whysky. (The Daily Mirror) A Swan Hunter észak-angliai hajógyár a következő hat hónapban 260 dolgozót szándékozik elküldeni. Ezzel az üzem dolgozóinak a száma SSO-re csökken. A vállalatnál tíz évvel ezelőtt tizenkétezren dolgoztak. (The Sunday Times) Szavino jugoszláv faluban Nada Nedovics négy hónap múlva lesz hároméves. Már tud írni és olvasni. Másfél éves volt, amikor több mint 60 egzotikus állat nevét ismerte. (Borba) Az algériai kormányzat azt tervezi, hogy a munkahelyek számát évente mintegy kétszázezerrel növeli. (Die Tat) (herczeg) Magyar Nemzet Szombat, 1987. október 3. Sártenger és kokain Természeti katasztrófa sújtotta ismét Kolumbiát, Medellin várost több méter magasságban betemette a sár. A földcsuszamlást a soknapos heves esőzések idézték elő Negyed évszázad alatt immár harmadszor indult meg a föld ezen a vidéken, újra és újra halálos áldozatok százait követelve. Mégsem a természet szeszélye a valódi tragédiák okozója a délamerikai országban. Kolumbia nevével ma szinte egyet jelent a kábítószertermelés és -kereskedelem. A Földnek e pontján megannyi ember életét nem is elsősorban az Itt honos kokain és marihuána fogyasztása oltja ki, hanem sokkal inkább az érte, illetve ellene folytatott harc. A Kolumbia fő kiviteli terméke ugyan a kávé, a valóságban azonban az ebből befolyó összeg jóval csekélyebb azoknál a kábítószer-csempészetből eredő dollármilliárdoknál, amelyek a kokaincsászárok zsebébe vándorolnak. Nyugati becslések szerint megközelítően 25 milliárd dolláros üzlet ez, s jóllehet a kockázattal arányosak kiadásaik, még így is mintegy évi hárommilliárd a nyereségük az üzletet irányító hiénáknak. Minthogy azonban nem elszigetelt, hanem az adott gazdasági körülményekből fakadóan az egész társadalmat átható jelenségről van szó, a kormány erőfeszítései ellenére sem várható a közeljövőben alapvető változás e téren. Az illegális kereskedelem a mámort hozó „fűvel” jelenleg százezreknek a jövedelemforrása ily módon csupán rendőri akciókkal nem számolható fel ez az iparág. A központi vezetés részéről azonban már ahhoz is nagy bátorság kellett, hogy erélyesen szembeszegüljenek a kábítószer kiskirályok hatalmával, akik jó ideig egyfajta hallgatólagos sértetlenséget élveztek. A birodalmak ellen intézett támadások azonban nem maradtak megtorlatlanul. Egymás után követtek el merényleteket az elfogott kisebb-nagyobb csempészek ügyét tárgyaló bírák ellen, csakúgy, mint a kábítószerüzletet ostorozó újságírókkal szemben. Sok közéleti személyiségnek kellett végül is az életével fizetnie, amiért „újjal mert húzni” e láthatatlan hatalommal. Három évvel ezelőtt magát a kábítószer-ellenes harcot irányító akkori igazságügy-minisztert is bérgyilkosok lövedéke terítette le. Mindazonáltal időszakos sikereket is könyvelhet el a kormány. Nagyszabású, a rendőrséget és a katonaságot egyaránt mozgósító akcióikkal eddig már több kokainültetvényt semmisítettek meg. Hiába zúzzák szét azonban egyik helyen a laboratóriumokat, azok másutt hamarosan újraépülnek. Nagy fogásnak számított, amikor idén, az év elején sikerült lakat alá tenni Carlos Lelidert, egyikét a legjelentősebb csempészvezéreknek. Sőt, mi több, ki is szolgáltatták őt az Egyesült Államoknak,, ahonnan nem sok az esélye a szökésre, miként azt jó néhány társa megtehette a kolumbia börtönökből, azon egyszerű ok miatt, hogy lepénzelték a fogva tartókat. Ezért sem meglepő, hogy az év eleji hajtóvadászat alkalmával több mint háromszáz rendőrtisztet és kormánytisztviselőt is letartóztattak korrupció vádjával. Lehder kiadatását az Egyesült Államoknak egyébként az magyarázza, hogy az amerikai kábítószerpiacon a kokain és marihuana csaknem kétharmada Kolumbiából származik. Persze található ott egyebek között bolíviai áru is, csakúgy, mint ázsiai „termék”. Az üzletág nemzetközi, s szinte kibogozhatatlanok az összefonódás szálai. Sz. H, L.