Magyar Nemzet, 1987. október (50. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-03 / 233. szám
Szombat, 1987. október 3. Magyar Nemzet Keskeny bőrnyakkendő Volt vastreps, volt vaskos botrány, elképesztő mennyiségű produkció került közönség elé három nap alatt, sőt valamelyest még közönség is volt — úgyhogy akár sikeresnek is nevezhetnénk a fiatal művészek múlt hét végi fesztiválját a pesti Vigadóban és környékén. Volt mit nézni a színpadokon a tucatnyi helyszínen — én mégis inkább az arcokat néztem. Mégpedig azért, hogy ha már a programból nem sikerült kiderítenem, legalább az arcokról leolvassam: kié ez a fesztivál? Bizonyára egyszerűbb lett volna megkérdezni a szervezőiket, a résztvevőket. Tartottam azonban a formális válaszoktól: a pályakezdés nehézségei, a szakma (szakmák) hierarchiája, a közönség mérsékelt figyelmei (a kultúra ebben a helyzetben...), szóval az értékteremtés válsága. Azt gondolom, ezek (örök) kibúvók. Számos fesztivál, művészeti rendezvény, vagy „egyszerű" kiállítás, színházi előadás, produkció jön létre most is, a mi időnkben, olyan mű, amely — a körülmények ellenére — lelkesítő, sikeres, maradandó. Persze a helyzet most nehéz (mint többnyire). Nemkézenfekvő az, mit is kellene tenni... Az arcokat néztem. A teremtő feszültség helyett fáradt, s kedvtelen vonások húzódtak a fellépők arcára. Meghajoltak, és túl voltak az egészen, lelkesedés nélkül. A keskeny ikőrnyakkendős stáb gesztusai, mintha azt sugallták volna: menjen le rendben minden, peregjen a sűrű műsor fennakadás nélkül, működjön a technika. A nézők? A nézők többsége téblábolt a Vigadó otthontalan termeiben, bekukkantott a termek nyitott ajtain, átsétált a produkcióikon, bizonyalanul nézelődött. (Persze, persze, voltak kivételek. A vidékről „felhozott” sikeres színházi előadásokra például alig lehetett bejutni, s felforrósodott a levegő. De ez így lett volna a fesztivál nélkül is.) Az egyik műsorvezető azt mondta:"ez itt kérem az off-off-Broadway. Azaz nem amatőrök lépnek föl, hanem kispénzű profik — a befutás, a siker reményében. Lehetett volna ilyen fesztivál is, jó lett volna. Ám ha nem tévedek, a termekben nem nyüzsögtek a friss tehetségre vadászó menedzserek még aláíratlan szerződésblankettákkal. Sorolhatnám, mi minden nem volt a fiatal művészek fesztiválja, mi minden hiányzott még az életteli atmoszférán kívül. De a nyitott kérdés az: kié volt a fesztivál? Mindenesetre kipipáltuk. (dán) Út —levél A Parlament őszi, a korábbinál jóval zajosabb ülésszakán már a kormányfő szavai között elhangzott — s erre külön felkapta a fejét mindenki —, hogy könnyítések lesznek a külföldi utazásban. Az utcán, közértben, baráti társaságban, munkahelyeken már hetek óta beszédtéma, hogy is lesz ez most, tényleg útlevél lesz az útlevél, és honnan lesz pénz, ha menni akarok?... A tegnapi közlemény szűkszavúságában is sokat mondó: részletezi, mit jelent a „legális" valuta az állampolgár zsebében, s ki mennyit kérhet a banktól. Utazhatunk tehát jövőre, amerre akarunk, ahová megengedik, hogy beutazzunk é s haldunk olyas anyagi fedezetet teremteni, amellyel legalább az alapvető szükségletekről gondoskodhatunk magunknak. Az utóbbi tíz évben apránként, de mindig egy lépéssel könnyebbé vált a világjárás; megszűnt a magyar állampolgároknak a kétféle útlevél, a szocialista országokba öt évig érvényes állandó kilépővel bármikor ellátogathattunk, jó néhány tőkés államba már vízum nélkül utazhatunk. Az új rendelezés értelmében különválik az útlevél és a pénz funkciója. Az útlevél érvényességi ideje alatt olyan útiokmány, amely mindenkinek garantálja a határátlépés lehetőségét. S hogy pénzügyi korlátozások ma még léteznek, annak az államkassza jelenlegi állapota az oka. A tetemes nemzetközi adósságok behatárolják, hogy az eladósodott ország egy-egy polgára milyen mélyen nyúlhat a közös bugyellárisba. A helsinki záróokmány aláírása óta megfontolt léptekkel, folyamatosan haladtunk előre az emberi jogok kiteljesítésének érdekében. Ma itt tartunk. Megnyílnak a sorompók, s útra kelhetünk, ha anyagi fedezetünk van hozzá. S ha e tekintetben az örömbe némi keserű érzés, vegyül, jusson eszeinkbe — ez a világ minden más táján is így van —, az utazik, akinek pénze van hozzá. S hogy mind több Országbant SZívében fogadjanak bennünket, ahhoz a világot látni akaró magyarokról alkotott — és ezután kialakuló — kép is nagyban hozzájárul. Jó lenne, ha ez a kék útiokmány mindannyiunknak a kezében olyan dokumentum lenne, amelylyel egy sok gonddal küszködő, de a hazáját szerető, és a világra nyitott, annak értékeit becsülő állam polgárát képviseli. (r. j.) NYERGES ANDRÁS Javíttassa közérzetét Arra gondoltam, felhagyok eddigi, nem gazdaságos tevékenységemmel, s a jövőben mint közérzetjavító kisiparos állok a lakosság szolgálatára. Íme, a hirdetésem: „Rossz közérzet javítását, hozott anyagból is, rövid határidőre vállalom! Mit veszíthet? Legfeljebb marad ugyanolyan rosszkedvű, mint eddig. Próbálja ki ön is!" Annak érdekében, hogy közületi megrendelésekre is szert tegyek, közzé teszem néhány közhasznú ötletemet. Mindjárt az első azzal kapcsolatos, ami nap mint nap megtölti az újságokat Tessék megfigyelni, jóformán egyébről sem olvasunk, ez nyolcvanéves, az hetven, amaz hatvan. Sőt, nemrég ámulva fedeztem fel, hogy kezdik már öles cikkekkel ünnepelni az ötvenéveseket is. Hová vezethet ez? Csakis oda, hogy a jelenség tovább terjeszkedik vertikálisan, vagyis rátérünk a negyvenöt, a negyven-, a harminc-, a huszonöt és húszévesek ünneplésére. Jó, tudom én, hogy minél ifjabb az ünnepelt, annál kevesebb helyet lop el a lapból az őt méltató cikk, hiszen annál kevesebb a méltatnivaló. Bízom továbbá abban is, hogy ha máshol nem, legalább az általános iskola alsó tagozatának elérésénél megszabják az ünnepelhetőség alsó határát. Mégsem vagyok igazán nyugodt, hiszen terjeszkedhet ez a dolog horizontálisan is! Ha írók, festők, színészek, fafaragók, politikusok és más akrobaták születésnapja feltétlenül hírlapi cikket kíván, akkor joggal kérdhetik társadalmunktól a cipészek, fogorvosok, állatgondozók, kéményseprők, de még a BKV jegyellenőrei is, ugyan miért nem kap sajtónyilvánosságot az ő születésnapjuk? Miért nem soroltatik elő például, hogy az éppen ma ötvenhét éves kéményseprő életművének hányadik kéményénél tart, hogy milyen kamonokkal küzdött meg mostanáig, mennyi kormot mosott le magáról a különböző rendszerekben, ha ugyanezt méltatólag köztik velünk a lapok mindenféle művészek születéssain ? Aligha kétséges, hogy tömegével akad nálunk olyan ember, akinek sokat lendítene a közérzetén a tudat, hogy legalább évfordulóink ünnepeltetéséért mindannyian egyenlő esélyekkel indulunk. S hogy ez miképp volna lehetséges? Íme, az ötletem. Alapítsunk lapot, amely napról napra az égadta világon semmi egyebet nem közöl, csak azt, hazánk lakosai közül aznap iki hány éves lett. Rovatai így festenének: nyolcvanasok, hetvenesek, hatvanasok, ötvenesek, satöbbi. Aki beérné puszta neve és foglalkozása közlésével, az semmit sem fizetne. Aki bővebb, méltató közleményt akar, érdemek, állomáshelyek, kitüntetések, de még szóbeli dicséretek felsorolását is, az a hosszúsághoz igazított tarifákkal fizetné meg születésnapja méltatását. A lap előfizetését állampolgári kötelességként törvény írná elő, így még napi egy forintos ár mellett is bombaüzlet volna ez az újság, biztosítva volna a tízmilliós bevétel. A legnagyobb hasznot mégsem ezzel hajtaná az új sajtóorgánum, hanem azzal, hogy a többi lapot megszabadítaná a folytonos ünneplősdi terhétől. Így tán még az is megesne, hogy azok a tizenhat oldalas újságok, melyekből végre hiányoznak a születési évfordulók, vígan elférnének tizenkét oldalon... * Hányszor rongálja közérzetünket, hogy úgy érezzük, életünk valamely terepén nem érvényesül a társadalmi igazságosság? Nos, ezek közé tartozik az a tűrhetetlen állapot is, hogy míg az autósoktól pénzt szed a Közterületfoglaló Vállalat, ha bárhol, bármilyen célzattal megállnak, addig a gyalogosok szabadon és főképp ingyen parkolhatnak ott, ahol csak eszükbe jut Ugyan miért? Köztudomású, hogy ma már nemcsak az úttestek túlzsúfoltak városainkban, de a járdák is! Kívánatos volna, hogy miként az úttesten az autók, gyorsabban cserélődjék a járdán is az embertömeg. Közérzetünket javítaná, mert e téren is érvényesítené az egyenlő közteherviselés elvét, ha létesülne egy új cég, mondjuk Harácsipari Vállalat néven, amely a járdákon, a házfalak tövében parkolóórákat helyezne el, hogy a megrendszabályozott gyalogosok, ha tíz, húsz, harminc percig (tovább még parkolásindig ellenében sem!) ácsorogni, ténferegni akarnak, erre pénzérmék bedobásával váltsák meg jogukat. Ha ugyanis valaki kiteszi a lábát a házból, amelyben lakik, két letett talpával máris közterületet foglal el. Az ingyenes álldogálás felszámolása ellen nem érv, hogy egy ódivatú jelszó szerint „A járda mindenkié!", miként az sem, hogy a beszedett díjakért a Harácsipari Vállalat nem nyújt semmit. Mindez az úttestre és az úttesten megálló gépjárműre is érvényes lehetne, ez utóbbiak megsarcolását mégis elfogadjuk. Aki az úgynevezett „emberparkolóban" bliccelni próbál, vagyis, öt, tíz, húsz forintosok bedobása nélkül néz kirakatot, fújja az orrát, keresgél házszámot, bámulja a nőket, azt a Harácsipari Vállalat cirkáló felügyelői büntetésül elszállíttatnák egy kültelki telephelyre, ahonnét a renitens gyalogost csak több száz forintos bírság, plusz a szállíttatási költség lefizetése ellenében viheti haza a családja. Belterületen persze drágább volna az emberparkolás, mint másutt A lakosságot öles plakátok hívnák fel, hogy aki teheti, hagyja otthon a lábát, járjon kézen. (Az mégis kisebb.) Az emberparkolási díjak összegéből aztán — újabb haszon! — olyan szuperdíszburkolatú utcák létesítését lehetne finanszírozni, ahonnét nemcsak az autók, de a lábon járó gyalogosok is ki volnának tiltva.* Most, az új adók törvénybe iktatása után, de még gyakorlati bevezetésük előtt nem ártana fontolóra venni, miképp tehetnénk vonzóbbá, vagy legalább is sötét közérzetünket kevésbé ingerlővé tenni mindazt, ami az adózással kapcsolatos. Erre is volna elképzelésem. Úgy tapasztalom, sok embernek elsősorban terminológiai problémát jelent az új adózási rendszer megemésztése. Az adóügyi hatóság elnevezését tartják félrevezetőnek, hiszen a neve alapján azt hihetnénk róla, a lehető legjóságosabb intézmény, amely egyébbel sem foglalkozik, mint adással. Mármint azzal, hogy mit adhatna a lakosságnak. Ügyének tekinti az adást! Nem gond felsorolni, mi mindent adhatna nekünk: jó közellátást, jó közlekedést, jó közbiztonságot, jó telefonhálózatot, jó egészségügyet, jó lakásokat, jó iskolát, jó feltételek közt működő kutúrát. S mivel folyvást fityiszt mutat, mondván, hogy mindene nincs, de az új adótól sem lesz pénz, kezdünk elgondolkodni a nevén: mitől adóügyi az a hatóság, amelyik adni nem ad, csak kap. S abból, amit tőlünk kap és már kapott eddig is, jövőre kevesebbet akar még visszaadni is ... Vajon az adóhivatalban nem inkább kapózók ülnek? Közérzetünk javítását mindenesetre segítené, ha világos és egyértelmű megkülönböztetést alkalmaznának az új adók érvénybe lépésekor. Eszerint mi, állampolgárok, valóban adózók lennénk, ámde a hatóság, amely erre rászorít bennünket, neveztessék inkább KAPUHIVATALnak, hiszen nem adni, hanem kapni akar. Magyar Nemzet VILLANÓFÉNYBEN Miről álmodik a színész? A Nagy Kiugrásról. Tomboló nézőtérről, autogramostromról, imádók-rajongók táboráról. A tucatálom kevésbé szabványos változata: nevető nézőtér, csupa füligszáj emberrel. A lelke mélyén, azt hiszem, mindenki inkább drámai szende, mintsem humoros szende szeretne lenni, hiszen megdöbbenteni, megrázni mindig fennköltebb és nagyszerűbb, mint megnevettetni. Pedig megnevettetni alighanem sokkal nehezebb Bajor Imre persze nem azért választotta a kettő közül a nehezebbet, mert még álmában is viszolyog a rózsaszíntől. Ő egyszerűen arra született, hogy nevettessen. Nincs kizárva, hogy már világra jötte előtt azt írta a Sors mennyei személyi igazolványának foglalkozási rovatába: hivatásos színpadi humorfakasztó. (A rossznyelvek szerint: könnyű neki, igazi fakasztójára való alak...) És most még helyet is követel magának a nap alatt: a Játékszínben nemrég bemutatott „Melyet az ifjúságnak" című komédiában úgy pattan ki a színpadra, szinte teljes tökéletes színészi fegyverzetben, akár Pallasz Athéné Zeusz fejéből. Ő persze nem istennő, legföljebb istenfiú, ami ugyan mitológiai képtelenség, a többi azonban stimmel. Athénéhez hasonlóan ő is vállalhatja a művészet védnökségét, ha nem is a klasszikus karddal, dárdával a kezében. Az ő eszköze tudniillik az eszköztelenség. Vagyis a természetes egyszerűség. Azaz a leghatásosabb színészi fegyver, amelyhez azonban alighanem a legnehezebb hozzájutni.A tehetség ugyanis nem több lehetőségnél. Bajor Imre, vagyis Imi, már középiskolásként fölvillantotta nem mindennapi karikírozó készségét. Nemegyszer a tanárai osztották ki rá saját utánzásuknak a szerepét, s azok fölött a matek- és történelemórák fölött mintha Karinthy „röhögő osztályszelleme" lebegett volna Ha innen, mint a mesében, nyílegyenes út vezetett volna a Játékszínig, akkor semmi meglepő sem volna sikerében. De az életben nincs mese, neki is meg kellett járnia azt a bizonyos szamárlétrautat, amely köztudomásúlag nem a gyönyörűségek gyönyörűsége. Segédszínészként kezdte a régi Déryné Színházban, először Sármándi Pál „közlekedésrendészeti” gyerekdarabjának Piros lámpásaként látott hozzá a világ megváltásához. Ám a világ nem hagyta magát, bár állítólag ilyen zseniális piros lámpásra csak a nagyon öregek emlékezhetnek, azok sem a színpadról (talán épp ezért nemigen beszélnek róla), így hát hiába lámpáskodott vagy hat évig a világot jelentő (nagyobbrészt vidéki) deszkákon, a fényére a kutya sem figyelt föl Igaz, közben szép csöndben megtanulta a szakmát. Mert a színészet nemcsak nagybetűs Művészet, hanem kisbetűs szakma is. Nélküle nincs színpadi otthonosság, nincs biztonságérzet, márpedig enélkül a mégoly tehetséges színész sem az igazi. Úgy látszik, a harmincéves Bajor Imrében most ért össze a tehetség és a tapasztalat. Játékszínbeli bankfiúja, jellem Nemcsak a mozdulatai, a szavai mulatságosak, hanem egész emberi mivolta. És miközben nevetünk rajta, egy kicsit meg is szeretjük őt, mert annyi baj, annyi kedvesség van benne. Vagyis hogy életrekeltőjében, aki ezzel az alakításával lett, ha nem is kész színész (ilyen nincs), de kész Bajor ... (prémi) Kiss Bajor DEMOKRÁCIA (Kaján Tibor rajza) . Nem az elpusztult kel siralom. Nem a falakat, köveket, melyeket töredékké morzsolt az idő. A megmaradtaknak örülök, és annak, hogy szegénységünkben is milyen gazdagok vagyunk. Az érzés, a gondolat már régóta motoszkál a lelkem, tudatom legmélyén. Kimondani mégis az önmérséklet tiltotta, meg az afféle kezdetű mondatok, hogy „mi nem vagyunk olyan gazdagok, mint...a mi emlékeink nem versenyezhetnek ..Az igazságnak :ez azonban csak a fele. Mert ugyan mely ország vetélkedhetne, teszem azt, Itália reneszánsz remekeivel, a klasszikus görögség csodálatos alkotásaival? De, ha az összehasonlításnál — ha egyáltalán szükség van erre — , csupán az iménti tételből indulunk ki, korántsem biztos, hogy tárgyilagosan rangsorolunk. Világossá mindez a nagyharsányi templomban vált előttem: abban a szerény, kis falusi istenházában, mely a nyugat-eueurópai nagy katedrálisok után is tudott élményt adni, mondhatnám felemelő, megrendítő élményt. Azt tudniillik, hogy , míg a csúcsívek magasába emelt istent alázattal csak imádni lehet, emitt együtt lehet élni vele. Amíg a katedrálisok pompájában rejtőzködőkhöz csak könyörögni lehet, itt bízvást fordulhat a megértéséért, az együttérzéséért a hívő. Továbbgombolyítva e — meglehet „eretnek" — gondolat fonalát, nem a tudás, nem is a lehetősség csekélyebb mértéke formálta szerényebbre épített emlékeinket, hanem a történelem adta lehetőség és, ez talán a döntőbb, egy másfajta igény Az e tájon élőknek aza legbensőbb óhaja, mely közeli és ismerős, ha úgy tetszik „mezítlábas" Krisztusra vágyott, és még az otthonában sem akart távol kerülni az emberektől, a természettől, akár kastély vagy vár,polgárház vagy "paraszti porta volt, ez az otthon". Nem ..vittatom, hogyan is tehetném, a nagy művészetek, a nagy alkotások példaértékét, elsődlegességét. Tanulni lehet, s lehetett belőlük mindenkor, miként azt megmaradt, régi falusi házaink ámbitusai, tornácai is tanúsítják. A másság természetére, rangjára, helyére szeretném felhívni a figyelmet arra a másságra, mely egyéni ízt, hangulatot ad épített emlékeinknek és amelyek értékeit oly jól tárja fel és mutatja be a magyar műemlékvédelem. Ez az immár harminc éve szervezett keretek közt folyó munka ,világszerte elismerést vívott ki és épp azért, mert a helyreállításokban a történelem folyamatát hangsúlyozza, a történelemét, mely viharaival évszázadok alkotásait sodorta magával ezen a vidéken. A műemlékeinkkel latban bármit is hangsúlyozni karunk, az épp a megújulás ’,a folytonos újrakezdés, az élethez és az otthonhoz való ragaszkodás lehet, mely több mint ezer éven át megtartotta e népet a hazában, melynek hitét és erejét kőbe, fába faragva hirdetik paraszt porták és főúri kastélyok Nem sokértelmük van tehát az eleve irásodrendűséget sugalló összevetéseknek. A nagycenki Széchenyikastélyt nem azért csodálják meg hazai és külhoni látogatói, mert szebb, nagyobb, mint a Loire-menti társai. Hanem azért mert rólunk, a mi kultúránkról ad hírt, és arról, ahogyan mi tiszteljük, óvjuk történelmi emlékeinket. Amint megírtuk, az idén is október a múzeumi és műemléki hónap. A héten ez alkalomból tartott sajtótájékoztatón is hangsúlyt kapott: az elismerést tartósan megőrizni, megtartani műemléki „nagyhatalmi pozícióinkat” mind nehezebb feladat. Helyreállításaink szépségét, szakmai hitelességét külföldön is méltányolják. Ámde a módszereinket dicsérő szakemberek vajmi keveset tudnak azokról az erőfeszítésekről, amelyek e szépséget és hitelességet eredményezik. Gyakran mi magunk is hajlamosak vagyunk elfeledkezni a műemléki technikákban, technológiákban való lemaradásunkról, ami nemcsak azért veszélyes, mert világunkban úgy általában is veszélyes ülni a babérokon, hanem azért is, mert a kívánatosnál alacsonyabb hatásfokkal dolgozunk. Magyarán: ugyanannyi idő alatt és ugyanannyi pénzzel kevesebbet állítunk helyre, és ami még ennél is elszomorítóbb, kiművelt emberfők agyát, energiáit pazaroljuk. Nem véletlenül figyelmeztetnek mind többen erre A közeljövőben ugyanis, ha változik is, ám aligha bővül a műemléki szervezet. A tennivalók viszont ■: sokasodnak én ennek, a tornyosuló nehézségek tudatában is örülnünk kell, mert a műemlékekkel szemben támasztott igények közgondolkodásunk változását, múltunk értékeinek nagyobb megbecsülését jelzik. Igény és lehetőség ritkán jár együtt és ez nemcsak nálunk van így, hanem a miénknél gazdagabb országokban is. Ezért, ha azt akarjuk, hogy építészeti örökségünk megmaradjon, netán gyarapodjék is, bővítenünk kell a védendő értékek körét s főként nagyobb rangot, elismerést kell adnunk a karbantartás kétségkívül kevésbé látványos, ámde annál hálásabb feladatának. Saját, tegyük hozzá, véges energiánkat pazaroljuk ugyanis, ha öt—tíz évenként meg kell ismételnünk egy már elvégzett munkát. Nem szorul bővebb magyarázatra, milyen gyors és tragikus romlást idézhet elő egy-egy meglazult és a helyére vissza nem illesztett tetőcserép és más, hasonló, gyorsan és kis költséggel elvégezhető teendő elmulasztása. Ezekre, valljuk be, eddig kevés gondot fordítottunk, a következményeket, sajd országszerte tapasztalhatjuk. Nem könnyű minderre orvos'lást 'tálalni Kevés a műemléki helyreállításokra, a karbantartásra felkészült kis szervezet és a számuk jelenleg is csökken. Nem sikerült elérnünk azt sem, kevés kivételtől eltekintve, hogy a felújított műemlékek használói, kezelői igazi gazdaként bánjanak a rájuk bízott értékekkel a karbantartásukkal is törődve. Ma még általános az a gyakorlat, hogy minden ilyen természetű munka elvégzését a műemlékvédelem országos szervezetétől várják. A helyi, tanácsi védelem rendszerének kiterjesztése talán közelebb visz a megoldáshoz, hiszen egy szűkebb közösség könnyebben figyelemmel tudja kísérni a rábízott épületek állapotát és megfelelő szakmai irányítás mellett még időben be tud avatkozni a károk elhárítására. A tétel fordítva is igaz, ha egy adott közösség nem tart értékesnek, megőrzendőnek egy, az ősei által alkotott emléket, nagyon nehéz lenne azt a központból megvédeni, ha meg is lenne rá a mód. És az sem lehet közömbös senki számára, hogy a rendszeres és folyamatos karbantartással több idő és energia jutna az országos értékek helyreállítására, ami viszont továbbra is az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség feladata, joga és kötelessége. A gazdasági élet g|l|| telei alól építészeti örökségünk őrzői sem vonhatják ki magukat. Nemes és szép hivatásuknak azonban csak akkor tudnak megfelelni, ha a munkájukkal szemben támasztott igényéhez a társadalom hozzáadja a maga közreműködési készségét a megóvásban és a gondozásban. Mert a műemlékvédelem csak részben szakma. Részben egy tudati állapot kifejezője is, ami egy adott korban egy adott közösséget minősít. Rajtunk is múlik, hogy mások hogyan ítélnek meg bennünket. Sárvári Márta Gazdag szegénység