Magyar Nemzet, 1989. december (52. évfolyam, 283-306. szám)

1989-12-20 / 299. szám

4 Berg attasé komornyikja A rejtélyes ház A csodávalhatáros módon bukkantam rá a periféria perifériáján, Ótompaháton, egy vízvezeték nélküli lakásban arra a 79 éves éjjeliőrre, aki csak úgy mellékesen elmondta, hogy 1944—45 fordulóján a Svéd Királyság budapesti nagykövetségének rezidenciáján volt komornyik. Évtizedek óta tudja ezt a családja és a kezelőorvosa is, de senki meg nem kérdezte tőle: vajon ismerte-e Raoul Wallenberget? A raktárba bújtak A település helységnévjelző táblái is hiányoznak már, csak a távolságibusz-megálló jelzi az autóbusz-menetrendben, hogy itt valaha falu is volt. Mégpedig csodaszép nevű falu. Szelecz János ennek a lassan majorrá váló településnek is a szélén lakik, a szomszédos nagyközség termelőszövetkezetének szolgálati lakásában. Fiatal éveiről beszél. Leírja azt a házat, és azt a lakást, amelyben négy hónapot együtt töltött Raoul Wallerbeggel, hiszen ő volt minden házi gondjának tudója Ebből a házból Itt Ó tompaház szélén most történelmi jegyzet íródik és Szelecz János beszél, frissen, válogatott szép szavakkal, arról az épületről, a berendezéséről, amelyben egy fedél alatt élt Berg attaséval. Mert ők csak így nevezték el feleségével, aki a szakácsnője volt a háznak. A ház pedig a budai vár északi bejáratánál, a Bécsi Kapu alatti első utcában volt. Gróf Berthold Zsigmond tulajdona. A gróf a remek panorámát nyújtó, legalább 400 négyszögöles telekre hatalmas házat építtetett. Ez a Hunfalvy utca felől alig volt látható, ugyanis erről az oldalról csak földszintesnek hitte az ember. Teljes nagyságában a Duna felől mutatkozott meg. Hatalmas üvegablakok tekintettek le a Dunára. Emeletén három hálószoba volt, száz személy befogadására alkalmas nagy szalon és kis szalon, étellifttel a konyhából. A földszinten hálószobák, fürdőszoba, konyha, éléskamra és akkora előszoba, hogy a belőlnyíló rejtekajtós raktárhelyiségben több ember is megbújhatott. Itt mentették át Berg attaséval közösen Kugel Ernőt, a Magyar Távirati Iroda szerkesztőjét anyilas urad- lom idején. Ebből a házból indult utolsó , útjára Berg attasé 1944. december 25-én este, hogy ezentúl csak a neki ajándékozott fényképen láthassa Szelecz János. Papírok, fényképek igazolni látszanak a téesznyugdíjas emlékezését Koronatanú maga az épület lehetne, ha megvan még. Mert a kövek is beszélni tudnak. A legváratlanabb pillanatban. A szobrásznő emlékei A Moszkva térről két megálló a halkan suhanó kisbuszokkal a Bécsi Kapu tér. Leszállók. Megvallom, a történelem ilyen közeli lehellete eddig soha nem csapott meg. Néhány lépés visszafelé, és máris kint vagyok a Várnegyedből. Az első utca jobbra, az öreg állítása szerint. Ez volt a Hunfalvy utca. Már az is hihetetlen, hogy miközben utcáink többsége többszörös névváltozáson esett át az utóbbi évtizedekben, ez az utca máig ragaszkodhatott háború előtt nevéhez. Talán azért, mert a zsákutca. Ezt a történelmi zsákutcát legalább tábla jelzi! No de én gyalog sétálok benne. Több tucat személykocsi részére alkalmas parkírozó baloldalt, ami a turistaforgalomra való felkészülést tanúsítja. Az utca jobb oldalán a várfal, a bal oldalán üres telek, romos, illetve épülő házak. De házszám sehol. Én a 13-at keresem. Legalábbis Raoul Wallenberg a 13. számú ház kapuján lépett ki '44 karácsony éjjelén, hogy a körbezárt Budapestről kijusson. Igaz, visszatért néhány percre, 25-én este, de akkor már futva távozott, miután Szelecz Jánossal bedobtak a kocsi csomagtartójába három láda tömény italt... Egy sarok baloldalt, meredeken lépcső vezet az alant fekvő utcába. Kőoszlopokra erősített vaskerítés határolja az ápolatlan kertet, amelynek ajtaja mellett kőbe vésett szám: 13. Ez volt a főbejárat. Alaposan megnézem a kőoszlopokat az ajtó mellett. A jobb oldaliból két elrozsdásodott vaskampó áll ki. Az egyiket egy „piuppjijjö,Jtéj, ,(jjgört)it£ttefl„Ezekről a vasakról beszél Szelecz János. Amikor 1944 nyarán,"már közeledett a front Magyarországhoz, Berthold Zsigmond gróf, hogy mentse értékeit, budai villáját kiadta a Svéd Követségnek rezidenciának. Ha egy semleges ország diplomatái laknak itt és ezt a kapun márványba vésett aranybetűs tábla jelzi, bizonnyal megmenekül a ház berendezésével együtt a „háborúval járó élményektől" — gondolta a tulajdonos. Ezért adta bérbe a házával együtt Johannt és feleségét, a személyzetet is. A kapuoszlopból kiállókét vasat tehát 1944 nyarán építették be, ezek tartották a márványtáblát. Körüljárom a telket. A szomszédban többemeletes bérház még a háború nyomait viseli. Azóta sem tataroztatta a tanács. A gazdája meg, ki tudja hol van? Kerítésnek csak a nyomait látni a déli oldalról. A keleti oldalon ugyancsak egy kis utca határolja kapuval. Innen lehetett kocsival is megközelíteni a kertet, amelyben vastag törzsű fák gondozatlanul növesztik és hullatják ágaikat. Ezek mind látták, mi történt itt. A telek északi oldala felől jó a kerítés, rajta kis vasajtó vezet egy lépcsősorhoz, amelynek tetejéről egykor a konyhába lehetett belépni. A bejárást bevégezve becsöngetek a Hunfalvy utca 13-ba. Névtábla sehol, csupán két csengőgomb. Hetvenhez közeledő törékeny asszony érkezik belülről. Szobrásznak mondja magát. Mondja a nevét: Hegedűs Erzsébet ... A telekről és a házról érdeklődöm, miután előadom mindazt, amit tudok. A szobrásznő beszél franciául és jól ismeri a telek történetét. Berthold Zsigmondé volt ez a kúria a háború előtt és után. A tulajdonos Bécsbe menekült A Pasteurgasse 4-ben lakott, amíg élt. Ezt onnan tudja, hogy szegény feje 1952-ig fizette a magyar államnak az adót a háza után. Csakhogy az épületet már 1946 elején elbontotta valaki, és mindazt, ami elvihető volt belőle, feltűnés nélkül el is hordták a bútort, a képeket, a falburkolatot, a tetőcserepet, a gerendákat, a téglát és a padlót, parkettát, építőanyagot. Nem maradt itt más, csak a ház törmeléke és néhány tonna terméskő, amit az akkori eszközökkel feltűnés nélkül nehezen lehetett volna elszállítani ebből az utcából. Ha a háború nem is érintette a Hunfalvy utca 13-at, a béke alaposan oldalba csapta. Húsz-harminc teherautó törmelék maradt csupán. Ezt a telekkel együtt államosították 1951-ben. Szabálytalan államosítás — Szabálytalan volt az államosítás — mondja Hegedűs Erzsébet — Utánajártam és elértem, hogy 1952-ben visszaadtam az állam a grófnak, hogy ő eladhassa nekem forintért. A jószágigazgatójától vettem meg, de csak akkor írták a nevemre, amikor ,ő odakint megkapta az érte jágó pénzt. A kövekből azután felépítettem a műteremlakást és a házat, de már fele akkora sincs, mint a régi. És körülvezet az egykori épület kerületét jelző alapkövek mentén A kertből látni, hogy szükség esetén négy irányba is lehetett menekülni ebből a házból. Ami azt illeti, Berg attasé jól választott, ha erre is szüksége volt némelykor. Hiszen ezek a kövek jelentős személyiségeket is rejtettek negyvenöt éve. Rejtélyes ház. De Magyarország ma olyan, hogy minden köve történelmi rejtekhelyeket tár fel. Ótompaháton vagy Budán, tulajdonképpen mindegy. Nádor István Bernáth Csaba: Tamási Áron sírja IJESZTGETŐ Mind többször olvasni mostanában: páratlan történelmi esély előtt állunk. S ekkor — egyébként felelős megnyilatkozóktól — következik a figyelmeztetés: ha nem élünk vele, ha elmulasztjuk, ha felelőtlen cselekedetekre ragadtatjuk magunkat, hosszú időre, talán végleg elbukik az Európához felzárkózás eshetősége. Furcsán érzem magam. S nem tudom, csak sejtem, ahogyan azok a tíz- és tízezrek, akik fenyegettetve érezhetik magukat valami megfoghatatlan, ám mégisbekövetkezhető vétségtől, amelynek akaratlan végrehajtóivá is válhatnak. Mintha az „Ez a harc lesz a végső” fatalista változatát hallanám. Avagy egy másik jelszót, más előjellel? A „Holnapra megforgatjuk az egész világot" énekszövegét — annak optimizmusa nélkül. Persze tudjuk, mi lett a tisztes szándékokból. Ám minden különbözőség ellenére mégis régi magatartást vélek felfedezni a végletesség mögött, amely egycsapásra meghaladhatnak tekinti azt a helyzetet, amelyet boldogabb sorsú nemzetek is csak tartós nekifeszüléssel bírtak le. Jiri Menzel, a kiváló cseh rendező, a közelmúlt viharos csehszlovákiai változásai nyomán egy riporteri kérdésre, amely az ország demokratikus hagyományai alapján gyors gazdasági és egyéb kibontakozást jósolt, azt válaszolta, hogy e tekintetben szkeptikus. „Az emberek elfelejtettek rendesen dolgozni. A híres cseh ,arany munkáskezek’ fogalma már régen csak álom. A cseh termékek már régen nem állják meg helyüket a világban” — mondta. És ezt mi is régóta ismerjük. Évtizedeken át kabaréjelenetek biztos témája volt az, ami nyomorúságunk és szánalmasságunk torzképe volt csupán. Az építőipar lezüllött állapota. Csakhát mögötte évtizedekkel korábbra visszanyúló folyamatok rejtőztek. Vajon miért csak a leggyengébb eredményű tanulók választották a különböző ipari szakmákat? Miért nem tisztes anyagi elismerés, egyértelmű teljesítményviszonyok fogadták a munkába állókat a mennyiségi szemlélet, a munkaverseny torz értékrendje helyett? Miért kellett „kiemelni" magasabb pozícióba olyan jó szakembereket, akik — meglehet — új helyükön sok kínlódás, tanulás után megállták a helyüket, de azért, amit otthagytak, nem töltötte be senki. Munkamorált és munkakultúrát csak a példa teremthet — iskola, rábeszélés, fizetés nem. Eljutottunk oda, hogy már a hatvanas években bizonyos szakipari munkákra vagy külön ki kellett képezni embereket, vagy külföldről kellett hozni hozzáértőket. És a sort folytathatnánk teljes szektorok megszüntetésének példájával, amilyen a híres magyar kisipar volt. Említhetnénk az ipari gigászok megteremtését, amelyeknek életben tartása aztán monstruózus erőfeszítéseket követelt, követel, olyannyira, hogy ebbe rokkanunk bele. De hát ezek ismert dolgok, felhánytorgatni is csak azért merem, mert arra utalnak: a társadalom szerves fejlődését lehet gyors, drasztikus intézkedésekkel eltéríteni, de helyrehozni ugyanígy aligha, összerombolt gazdasági közlekedőedények, elmetszett társadalmi idegpályák helyreállítása jó, ha csak annyi időt vesz igénybe, mint amennyit megszüntetésük követelt. De tudjuk, hogy sokkalta többet. Reformnak .„becézett” változtatási tervek nekilendülései és félresiklásai jelzik az elmúlt negyedszázadban, hogy váratlan tényezőkkel is számolni kell. Mert a kizökkentett fejlődés miatt, az időközben bekövetkezett változások miatt sokszor nem folytatható valami ott, ahol abbamaradt. Gondoljunk csak a parasztság kártalanítására, a földtulajdon, a tulajdonlás különböző formái körül most felcsapó vitákra. Meg aztán bizalmat helyreállítani, régi sebek utóhatásait enyhíteni is kell. Türelemmel és méltányosan. Persze tragikusan meg-megtöretett történelmű országban nem csak retorikai értelme van a „most, vagy soha" kiélezettségű kérdéseknek. Nem kívánom — ép ésszel ez nem is kívánható —, hogy megint valamely bukás utáni újrakezdés keservét, majd heroizmusát kelljen megélnünk. Ám az sem feledhető, hogy bukásaink utáni sötét korszakokban —, amikor a vezetőket kivégezték, mások elbújdostak — a névtelen sokaság volt az, amely tovább vitte az életet, építve politizált. Ám, ha az esély elmulasztásának veszélyére a figyelmeztetést olyanoktól hallom, akik helyzeti előnyben vannak másokkal szemben arra, hogy ezen lehetőséget megragadhassuk, akkor e szavakban inkább a „hol nemzet sülyed el" komorságát érzem, mint a felemelkedés pillanatát. Magabiztosság helyett az ijesztést. Pedig ha valamikor, akkor most — hál’ Istennek — Európában nem csatában kell diadalra jutni. S még csak nem is „ugrással”, amely kifejezést ugyancsak hallani manapság. Amihez ugyebár — közhelyekkel — lendület is, meg bátorság szükségeltetik. Ámi látván „elhúzódó múltunkat”, a diadalhoz legalább jó néhány évet megelőlegeznék magunknak. S akkor nem hökkennének meg annyira azok, akik a legtöbbet tehetnék a történelmi idő kiaknázásáért. A politikusi megnyilatkozások címzettjei a megélni akaró milliók. Akik valamennyi eddigi elbukáskor sem estek kétségbe, hanem megpróbáltak kivergődni a fényre. Nem hősiességből — a túlélés kényszeréből. Eléggé elbizonytalanodottak a tömegek manapság, s nem csupán élethelyzetük miatt, a várható létbizonytalanság okán. Legalább ennyire a pártprogramok kavalkádja láttán. Nem érzik ugyanis közöttük a különbségeket. Nem is hibáztathatók érte. Hiszen a piacgazdálkodás kiépítésének, a szociális háló kifeszítésének szándékát minden valamirevaló, régi és új, hatalomon belüli és ellenzéki párt zászlajára tűzte. Bizonyos kifejezések már az unalomig ismétlődnek. A hogyanokra és a részletekre pedig a választásokig nemigen derülhet fény az ígéretek és magyarázatok tűzijátékában. . Ezzel megnyerni őket nemigen lehet. Ijesztgetéssel felelősséget ébreszteni még kevésbé. Az annak szánt szavaktól aligha remeg meg a lábuk. Nem olyan ijedősek ma már. S ha a kedvük nem is buzog fel — meglehet, a szemöldöküket azért összeráncolják. Bár a XXI. század küszöbén, Európa előszobájában cseppet sincs kedvük Rózsa Sándornak lenni. Marafkó László Magyar Nemzet A romániai diktatúra a legvadabb napjaink Európájában — jelentette ki Kulcsár Kálmán Hatvanban (MTI) Demonstrációt szervezett kedden a Heves megyei Hatvanban a másfél hónappal ezelőtt alakult Tőkés László Mozgalom. A Damjanich János Szakmunkásképző Intézet dísztermében lezajlott gyűlés résztvevői, közöttük Szűrös Mátyás, a Magyar Köztársaság ideiglenes elnöke és Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter Tőkés László mellett, a romániai vérengzés ellen emelték fel tiltakozó szavukat. De ezt megelőzően — egy percre — gyászoló némaságba dermedt a terem — a kegyetlen sortüzek áldozataira, magyar, német és román halottéira emlékeztek. Kulcsár Kálmán hangsúlyozta: A jelek szerint, a Ceausescu-diktatúra előtt immár semmi sem szent Ezzel szemben már csak a gondolkodás szabadságával, a tiszta erkölccsel lehet védekezni Tőkés László neve az emberi szolidaritás jelképévé, a humánum és az emberi összefogás szimbólumává nőtt A miniszter szólt Tőkés László példaértékű tanításáról az emberi jogokért folytatott küzdelméről, kifejezte azt a meggyőződését, hogy Tőkés László Romániában nemcsak a szabadságakaratot, nemcsak a magyarokat, hanem Európát is jelképezi. A romániai diktatúra, hangoztatta végül a miniszter, a legvadabb napjaink Európájában, s a teljes elszigeteltség felé vitte és viszi Romániát. Szűrös Mátyás a felszólalását arra a gondolatra építette fel, hogy szerinte a magyarságnak mindeddig talán az a legnagyobb teljesítménye, hogy túlélte történelmének viharait. Ezt a megrázkódtatást is túl fogja élni, s e meggyőződésünknek táplálnia kell azt a másikat, hogy a Tőkés László-jelenséggel nem szabad visszaélni, nem szabad nacionalista érzelmek szítására felhasználni. Nekünk, magyaroknak — hangoztatta nagy nyomatékkal — nem a román néppel van bajunk, hanem egy megátalkodott, minden izében nacionalista politikával cionáló tagjaként minden rendelkezésre álló nemzetközi fórumon szorgalmazni fogja a Ceausescudiktatúra elleni fellépést. A szociáldemokraták kijelentik: „Szolidárisak vagyunk Románia emberi jogoktól megfosztott népeivel". Mélyen együtt érez Románia meghurcolt népeivel és a kegyetlenül meggyilkoltak feletti őszinte fájdalmának ad hangot a Független Kisgazdapárt Országos Központjának nyilatkozata. A kisgazdák azt várják az Országgyűléstől és a kormánytól, hogy nemzeti gyásznapot rendeljen el az emberiség elleni, továbbá a népirtás bűntette következtében elhunytak emlékére. A Magyarországi Zöld Párt ugyancsak szolidáris, és arra hívja fel a figyelmet, hogy a fegyveszes erőszak csak rövid ideig nyújtjhatja meg a diktatúra végnapjait. A Fidesz debreceni szervezete tüntetést készít elő december 26-ra az ártándi határátkelőhelynél a temesvári tömegmészárlás és Tőkés László elhurcolása ellen. A Magyar Írószövetség és a Magyar PEN Klub a világ íróihoz, olvasóihoz, a kultúra nemzetközi intézményeihez és szervezeteihez fordul, hogy lelkiismeretük szavát követve tiltakozzanak a románokat és a Romániában élő más népeket, köztük a kétmilliós magyarságot sújtó lelki és fizikai terror ellen. Békés megyei szervezetek különösen éles hangon emelik fel tiltakozó szavukat, mondván: otthonaiktól alig néhány kilométerre dühöng minden idők egyik legkegyetlenebb, kommunista diktatúrája. Segítségért kiáltunk, mondják, „állítsuk meg együtt Nicolae Ceausescut!" Pollák György szegedi lakos nyílt levelet intézett a Magyar Zsidó Kulturális Egyesülethez. Emlékeztet Tőkés László Raj Tamás rabbihoz intézett levelére és a rabbi nemes hangvételű válaszára (ezért a debreceni MDF- szervezet nyílt levélben mond köszönetet), majd arra kéri fel az egyesület vezetőit, hogy intézzenek felhívást a világ zsidóságához: emeljék fel szavukat az üldözött romániai nemzetiségek, a lelkiismereti és polgári szabadság bármely nemzetiségű és vallású védelmezői mellett. „Ki érezhetné át jobban a ... bizonytalan lét megalázó voltát, mint mi, zsidók (és nemcsak magyar zsidók) — érvel Pollák György —, akik szinte kivétel nélkül magunk is átéltük mindezt". " Egyházi megmozdulások a nemzetközi közvélemény mozgósítására (MTI) Válságstábot hozott létre kedden a Magyarországi Református Egyház és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa a temesvári rendkívüli események miatt, valamint Tőkés László és családjának életéért aggódva. Az intézkedés céljáról az MTI- nek elmondották: a válságstáb a nemzetközi egyházi közvéleményt kívánja újra mozgósítani a drámai események miatt, és a kormányzatokhoz, valamint az ENSZ- hez kíván fordulni, hogy minden szükséges lépést tegyenek meg az emberi jogok érvényesítése, a temesvári helyzet erőszakmentes és békés megoldása, valamint Tőkés László szabadsága érdekében. A Magyarországi Református Egyház Zsinatának elnöksége táviratban kérte a Református Világszövetség segítségét a válságos temesvári események és Tőkés László ügyében. A genfi székhelyű nemzetközi egyházi központok — az Egyházak Világtanácsa, az Európai Egyházak Konferenciája, a Református Világszövetség, a Lutheránus Világszövetség — sürgető táviratot juttattak el december 19-én a román miniszterelnökhöz. Sürgetik, hogy a román miniszterelnök tegyen meg minden szükséges lépést a lakosság biztonságának és a problémák törvényes keretek közti megoldásának érdekében. Pártok, szervezetek tiltakozása a romániai terror ellen Seregestül fogalmazták meg és juttatták el a sajtóhoz nyilatkozataikat különböző magyar szervezetek a Romáhiából érkező hírek hallatán. A Magyar Szocialista Párt budapesti értekezlete elítéli a Román Szocialista Köztársaság alkotmányával is ellentétes brutális rendőri önkényt, egyúttal támogatásáról biztosítja az egész román népet, a diktatúraellenes romániai erőket a demokráciáért és társadalmi haladásért vívott harcukban. A pártértekezlet egyszersmind felszólítja az országos MSZP-elnökséget, hogy függessze fel a pártközi kapcsolatokat a Román Kommunista Párttal. Csatlakozik ehhez a kezdeményezéshez a Somogy megyei MSZP, amely annak a reményének ad hangot, hogy a minden képzeletet felülmúló erőszak rendszere Végnapjait éli Romániában. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt nyilatkozata szerint ismét bebizonyosodott, hogy egy bukásra ítélt diktatúra csak tankokkal és szuronyokkal tud érvelni. Az MSZDP kilátásba helyezi, hogy a Szocialista Interna- Szerda, 1989. december 20. Lelkiismeretünk szerint tiltakozzunk! Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök a következő felhívást intézte az ország közvéleményéhez: „Egyházmegyém Szegedtől Debrecenig a román határ mellett terül el. A menekülők nagyon nagy része ezen a szakaszon szökik át, ezért a Magyar Katolikus Püspöki Kar engem bízott meg a menekültek segítésével, ügyeiknek intézésével, így módomban volt és van szemtanúktól hallani a romániai eseményekről. Eddig is minden emberi elképzelést felülmúló elnyomásról beszéltek, az emberi jogok nyílt és tudatos megszegésének sorozatáról, a nemzetiségi érzésükben meggyalázott magyarok, németek szomorú sorsáról, az európai értékek gyűlöletből fakadó kiirtásáról. De beszéltek éhségről, hideg lakásokról, alapvető gyógyszerek hiányáról. Beszéltek Tőkés László zaklatásáról, más ezrek és ezrek megfélemlítéséről, elhurcolásáról... És most Temesvár és Arad! Gépfegyverek ropogása, felvonuló páncélosok védtelen emberekre irányított fegyvercsöve ... Kinek van joga a nép ellen védeni a »nép érdekeit«? Van-e lelkiismerete annak, akinek lelkiismerete nem szólal meg a történtek miatt?! Mi katolikusok lelkiismeretünk szerint tiltakozunk, és kérünk mindenkit, hogy a tőle telhetőt tegye meg e szomorú események ellen. Mind az ENSZ, mind a nagyhatalmak vessék latba tekintélyüket, és vessenek véget ennek az elnyomó, véres útnak! Mi, ha kell — bár ne kellene! — szívesen segítjük a menekülteket, noha tudjuk, hogy nem az otthon és a haza elhagyása a megoldás, ahogy nem ez volt a keletnémeteknél sem. Mi hisszük, hogy a történelem igazi formálója az Isten, azért imára szólítok minden hívőt, hogy kérjük segítségét: adja kegyelmét, hogy megszűnjön minden terror, és karácsony békéje töltse be végre egész Európát, szomszédos, szenvedő, elnyomott testvéreinket is. E hét végén és az ünnepek alatt minden templomban könyörögjünk értük, akik nem ünnepelhetik a szív és a külső környezet békéjében a karácsonyt, jöjjön el végre hozzájuk is az igazságosság, a szeretet és a béke!” Karácsonyig tartó gyertyás virrasztást kezdeményezett Tőkés Lászlóért és az erdélyi magyarságért az MDF kaposvári szervezet. A város református templománál kedden este gyúltak ki az első gyertyalángok, s a csendes demonstráció résztvevői az éjszaka folyamán nyolc—tíz fős csoportokban váltották egymást. Tankok az aradi vasútállomás körül Békéscsabai tudósítónk jelenti: a tegnap este háromnegyed 6-kor Lökösházáról érkező vonatról egyetlen magyar utas szállt le, egy kevermesi férfi, aki vasárnap reggel utazott Aradra, rokonlátogatóba. Már odaérkezésekor a vasútállomás melletti villamossínek körül jobbról és balról három-három harckocsi posztolt, 15 méterenként pedig egy-egy állig felfegyverzett katona és rendőr állt őrt. Temesvárról jött ismerősök elmondták neki Aradon, hogy a második világháborúval összehasonlítva is súlyos a helyzet Temesváron. 150-160 halottról és 70-90 sebesültről tudnak. Helikopterekről lőttek a tömegbe, és nem egy sebesültön a sötétben aztán tankok is keresztülmentek. Az ismerősök előadása szerint a katonák szuronnyal támadtak egy terhes asszonyra, aki felszólításukra nem hagyta abba a kiáltozást, hogy „nem kell ide a cipész!” (nyilvánvalóan Ceausescura célzott). Tőkés László rejtélyes eltűnéséről még a közelében lakók sem tudnak semmi biztosat. Kürtösra (Curtici) érkezve, a kevermesi férfi látott még egy kiégett vagont a vonatról, onnan kezdve azonban semmit, mert kikapcsolták a világítást.