Magyar Nemzet, 1992. augusztus (55. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-14 / 192. szám
NAPLÓ BÁNYÁSZBÓL L£TT pécsi író nyerte a Mantova Szépirodalmi Társaság idei nemzetközi regénypályázatának fádióját a krimi kategóriában. Sárai Dezső Halálharc című tudományos-fantasztikus bűnügyi kisregényét negyvenhárom pályamű versenyében ítélte a legjobbnak az olasz zsűri. A pályadíj nem más, mint a könyv magyarországi kiadási költségeinek megtérítése. Emellett még Olaszországban is megjelentetik a kisregényt húszezer példányban. Az olasz kiadású kötet értékesítéséből származó bevétel a következő évi pályadíjak fedezetéül szolgál majd. A PÁRIZSI BASTILLE OPERA válsága változatlanul tart és előre vetíti árnyékát a következő évadra is. Az operatársulat sevillai vendégszereplésekor Verdi Otellójának egyik próbája közben leomlott a kulissza egy része. A kórus egy nőtagja életét vesztette, több énekes és színpadi technikus megsebesült. Röviddel azelőtt, hogy megkezdték volna a szerencsétlenséggel kapcsolatos per bírósági tárgyalását, az opera több vezetője lemondott, illetve leváltották őket. A főigazgató lemondásában a párizsi sajtó a Bastille Operában hosszú ideje uralkodó „káosz" és a „főnökök egymás közötti harcának" jelét látja. A HAJDÚSÁG TÖRTÉNETE ÉS NÉPRAJZA című állandó kiállítás megnyitója ma délután három órakor lesz a Hajdúsági Múzeumban. Az ünnepséget követően a Sillye Gábor Művelődési Központban délután öt órától Für Lajos honvédelmi miniszter időszerű politikai kérdésekről tart lakossági fórumot. A MAGYAROK VILÁGKONGRESSZUSÁHOZ kapcsolódóan, nemzetközi magyar néptánctábor és tánctalálkozó színhelye lesz augusztus 14-től 21 -ig Csillebérc. A világ minden részéből magyar néptánc- és népdaloktatással foglalkozó szakember érkezik, a program szerint kalotaszegi, szatmári, somogyi néptáncokat tanulnak, néprajzi és táncfolklorisztikai előadásokat is hallgatnak. A MAGYAR ÁLLAMI HANGVERSENYZENEKAR koncertje augusztus 15-én este hét órakor (esőnapban) lesz Vácrátóton a Magyar Tudományos Akadémia Botanikai Kutatóintézetének parkjában. Vezényel: Kocsár Balázs, kürtön közreműködik Magyari Imre. Műsoron: Haydn: Bdúr szimfónia, No. 85.; Mozart: Esz-dúr kürtverseny, D-dúr „Prágai" szimfónia, K. 504. SZENTE MÓNIKA festőművész kiállítása augusztus 14-től szeptember 16-ig látható a sziráki Teleki-kastély galériájában (Szirák, 3044, Petőfi u. 26.) Egy európai Kolumbusz földjén Márai és Amerika A nagy felfedezés ötszázadik évében, vén kontinensük legtöbb lakója szemében, Amerika a nagy lehetőségek távoli, titokzatos világa. Néhány európai, ha eljut oda, beleszédül méreteibe, nyüzsgő napi világába. Márai Sándor emigrációja keserű éveiben az Újvilág civilizációját tán csodálta, ámde egészében sohasem szerette. Európát, melynek minden szögletén, Párizstól Kassáig, Salernótól Münchenig otthonosan mozgott, elmondása szerint főképp azért hagyta el, hogy kint élő, nevelt fiához közel élhessen. A kitelepülés is Máraihoz méltó körülmények között esett meg. Magyarországot 1948-ban hagyta el, Zürichben, majd Salernóban élt. Akkor már nemzetközileg is ismert író volt, könyvei világnyelveken is megjelentek. Az ilyen jelentőségű író mindenütt szívesen látott vendég. Amikor elhatározta, hogy kimegy Amerikába, az hamarosan tudomására jutott az Egyesült Államok kormányzatának is. A túlbuzgó amerikai nagykövet meghívta a neves írót római rezidenciájára, hogy biztosítsa: országa soron kívül be kívánja fogadni, ezzel rendeződik Márai jogi státusa, hiszen Olaszországban idegen. Sorsa is végleg rendeződik, ha amerikai állampolgár lesz. Márai ráförmedt az ügyetlen ügyvivőre: - Vegye tudomásul, csak maga, mint amerikai idegen itt, mert ha véletlenül nem hajózik arra Kolumbusz, az a szerencsétlen, akkor még ma sem tudjuk, hogy maguk a világon vannak. Én egész Európában itthon vagyok, de ön egész Európában idegen! Kirohant a szobából, közölte, a nagykövetet látni sem akarja, így a kitelepülése csak jóval később realizálódott. Életének utolsó éveit egyedül szenvedte végig, San Diegóban. Gyönyörű tengerparti város, kedvező klímával. 1988 nyarán egy napfényes délután hosszan beszélgettünk a lehúzott zsalugáterek árnyékában. A „vénség gödrében” rekedt idős mester kényelmesen hátradőlt fotelében, és egymás után gyújtott Salem ligás cigarettákra. Miközben élvezettel szívta, látva csodálkozásomat, elmondta, neki a dohányzás biztosan nem árt, bár lehet, a cigaretta füstje öl, butít, de számára mindig örömet, az élet nehéz pillanataiban pedig feloldást jelentett. Ezen a délután öregkori panaszai mintha szétoszlottak volna, egyik kezét, artisztikus, hosszú ujjait a fotel támláján nyugtatta, másik kezével élénken gesztikulált. Bonal kínált, s miközben kihörpintette gyűszűnyi adagját, arról érdeklődött, hogy viselem el Amerikát. - Szép, fejlett civilizáció, New Yorkban csodálatos a Metropolitan, de hát itt San Diegóban, természetesen találkozásainkat nem számítva, elég unalmasan telnek a napok. - Igen, nekünk európai magyaroknak nagyon távol álló ez a vidék. Öreg embernek megfelel, mert mindig meleg van, s én örökké fázom. Csak a téli száraz szelek ne lennének! Bár otthoni mértékkel itt télen sincs hideg, de a szél átjú a ház legkisebb résén is. Ami az embereket illeti, tudásban az átlag itt elég alacsonyan áll, de elzárt kutatóközpontok körül virágzik egy szűk körű, igen magas színvonalú elitkultúra. Az átlagember esetleg Shakespeare-ről hall valamit, olvas néhány bestsellert, de Thomas Mannról, Tolsztojról fogalma sincs. Szerencsés ország, gazdasága erős, diplomatái és katonái többnyire tévednek. Nincs veszélyérzetük, kár, hogy könnyen végveszélybe kerülhetnek. Amerikára igazán nagy veszélyt jelenthetnek a beáramló hatalmas tömegek. Ezek az emberek hihetetlenül az elején vannak az életnek. Az európai bevándorlás megszűnt. A Keletről, Távol-Keletről betelepülők nagyon sokan vannak, és rendkívül energikusan dolgoznak. Többen vannak itt vietnamiak, Pakisztánok rengetegen. Négy és fél, ötmillióra becsülik Amerikában az illegálisan itt tartózkodók számát... s ezt a hatalmas tömeget hogyan tudják majd kezelni, ők pedig be tudnak-e illeszkedni? A fiam sosem tudta itt megszokni. Vállalkozó volt, s egy hirtelen üzleti összeomlás elpusztította... Leányai, a gyönyörű kisunokáim elég messze laknak, de telefonon sokszor felhívnak... Az emlékezést telefonberregés szakítja meg. Az agg író nehézkesen áll fel, hosszú percekbe telik míg eléri a készüléket. Aki hívta, bizonyára tudja, hogy türelmesen kell megvárni Márai bejelentkezését. Ezúttal mégsem volt szerencséje: - Vendégem van otthonról, Európából, kapja a választ - később majd visszahívom! Visszabotorkál helyére, újabb cigarettára gyújt, újra borral, sörrel kínál, majd szenvedélyesen érdeklődni kezd a hazai irodalmi életről: Mit csinál Weöres, Juhász Ferenc milyen hosszú verset ír? Nem bolondozik ő egy kicsit? - kérdezi hamiskás mosollyal. Nem azért, mintha az baj lenne, a költő dolgozzon csak kedve szerint! Mindez nyolvannyolc nyarán, július első napjaiban, halála előtt mintegy fél évvel történt. Ez a hónap a megkönnyebbülés, olykor a tervezgetés óráit hozta számára. Sokszor megdöbbentett azzal, hogy tájékozottabb volt itthoni dolgokról, mint sok hazai íróember. Eleinte nem értettem honnan informálódik, hiszen egyszerű, lemezjátszóval egybeépített rádióján nem volt rövidhullám, televízióján is csak amerikai adókat tudott fogni. Mégis, mintha nem több ezer kilométer távolból, hanem otthonról követné a hazai eseményeket. Felfoghatatlan volt, hogy szinte a világ végén, a Balboa-part szélén meghúzódó kis házban miként éli át a távoli haza napi forrongásait, s a készülő változásokat miért pont ő látja előre, s világosabban, mint akik benne élünk. Ez a rejtély számomra akkor oldódott meg, mikor egyszer barátairól beszélt, akikkel hosszú telefonbeszélgetéseket folytat. Ők jelentették Márai öreg napjaiban a világot. Jól tájékozott, kitűnő emberek, akik maguk is szenvedélyes európaiak. Közülük eggyel, kinek nevét Márai meleg hangon említette, azóta gyakori levelezésben vagyok, a neve: Andor C. Klay, azaz Sziklay Andor. Bár másodgenerációs magyar, otthonosabban mozog európai és hazai kulturális ügyekben, mint a manapság divatos tucatnyi kurzushírlapíró. Dr. Sziklay a világháborúban az észak-afrikai, olasz és német fronton szolgált, az amerikai légierő kitüntetett veteránja, a State Department diplomáciai karában többek közt belgrádi nagykövet is volt. Diplomáciatörténész, kétnyelvű író, Márai barátja, Thomas Mann személyes ismerője, Európa szenvedélyes szerelmese, igazi Jókai-hős, huszadik századi környezetben. Washingtoni nagykövetségünk február 28-án Márai Sándor halálának évfordulóján a szép számmal egybegyűlt közönség előtt megemlékezést tartott, amelynek előadója Sziklay Andor volt Néhány nap múltán megkaptam tőle, baráti sorok kíséretében előadása szövegét. Sorai szinte rárímelnek e kézirat előbb elkezdett gondolatmenetére: „Ahogy most visszaidézem Márai Sándort, úgy tűnik nekem, mint egy nagyon magas, mélabús arcú szerzetes a középkor hanyatló éveiből, vagy visszavonult humanista a renaissance alkonyán, esetleg kutató pszichológus, aki titkolt hajlamaink nyomában jár. Sándort már jó messziről lehetett látni nemcsak szűnni nem akaró termete miatt, amely a Pekárok ellenpólusaként magaslott, hanem azért is, mert kettős lénye volt: magyar és európai. — Második hazám Európa, mondta és írta. Nyugatra tarts, de sohase feledd, hogy Keletről jöttél. Az egyik Naplóban ezt tette hozzá: - Maradj hű magyar, hű népedhez, jellemedhez, Istenedhez, ámen. - Emögött a kis fohász mögött megfélemlítő következetességgel, alkut nem ismerő hűséggel és természetes méltósággal ragaszkodott az erkölcsiségnek, a művészetnek és a humanitásnak kanti kategorikus követelményeihez. Ezt a kettős kilétét, magyar és európai Janus-arculatát olyan szabály formájában határozta meg, amelyet a magyar világ minden főutcáján táblán helyeznek el következő nemzedékek tanulságául: Jó hazafiak akkor vagyunk, ha mindazt, ami népünk egyéni, nemzeti sajátja, bele tudjuk illeszteni az emberi szolidaritás magasabb összhangjába." Márai szolidaritása a magyarság ügyével nem kíván bizonyítást. Száműzetésében, amely mérhetetlen szenvedést jelentett számára, írói eszközökkel törekedett a hazai demokratikus átalakulás elősegítésére. Amikor a történelmi pillanat kedvezőnek látszott, készen állott az aktív szereplésre. Ötvenhatban a magyar határról kellett visszafordulnia, a háború idején pedig, lehetőségéhez képest, próbálta Magyarországot távoltartani az értelmetlen beavatkozástól. Sziklay Andor sokórányi magnófelvételt őriz, amely rávilágít Márai politikai próbálkozásaira. A két világpolgár magyar szavainak jó részét őrzi a magnetofon. San Diegót és Washingtont átívelő telefonbeszélgetéseik felforrósodó hanghullámai szétoszlottak az elektromosság hideg áramköreiben. Valami nagyon fontos dolog azonban örök tanulság példájuk nyomán: az európai, a magyar kultúra kiválasztottság, hivatástudat, életre szóló élmény, amely Kolumbusz óta értékes „csereáru” a két kontinens között. Amerika egyszer ráébred, mennyit köszönhet az emberi gondolat európai kincstárának. Furkó Zoltán Sárkány Győző rajza Két textiles a Dorottya utcában KÉT SZELÍD SZAVÚ művész munkáit láthattuk ezekben a napokban a Dorottya utcában, előbb Kókay Krisztina, majd pedig Péreli Zsuzsa kiállításán. Mindketten textilesek és mindketten azonosak abban a hitben is, hogy a gyors haszonra törő világban, ha nem is kifizetődő, de legalább érdemes még odafigyelni arra, ami szép, ami csöndes áhítatra késztet. Az anyag törvényeinek engedelmeskednek akkor is, amikor nem szövik a munkáikat, hanem - mint például Kókay Krisztina - megrajzolják azokat. Kókay Krisztina rajzai a grafika élményét nyújtják: a vonalak finom hálózata, visszafogott világa teljes értékű esztétikai hatást nyújt, mintha egy fölnagyított organikus formát, egy levél finom hálózatát, metszetét figyelnénk, vagy egy szövet mikroszkópikus világába próbálnánk behatolni. Semmi sem esetleges, mindennek értelme és oka van. A vonalak, mint sejtek vagy cellák egymásra épülnek, ritmusuk összhangban van. Még a törésvonalak, a kihagyások sem véletlenül jöttek létre, azok is az anyag törvényszerűségének engedelmeskednek. Ez a szabályosság sokkal inkább jellemzi a textileket, mint a grafikát. A rajzok anyagszerű hatást keltenek, akár úgy, hogy szinte magunk előtt látjuk, a fehér, megsodrott szálak egymást követő rendjét, vagy úgy, hogy a selyem puha gyűrődését idézik föl előttünk. Bármennyire is grafikák - bármennyire is elfogadjuk őket képeknek, mégis az anyag élményét nyújtják. NAGYMÉRETŰ BERUHÁZÁSI MUNKÁJÁN, amelyért nívódíjat kapott, és amelyet a Flamingo Hotel számára készített, ugyanez a furcsa kettősség érvényesül, csupán a szereposztás változott. Amíg a papírra vetett vonalak egyfolytában a textil élményét idézik föl előttünk, itt a kifeszített textília szolgáltatja a papír alaptulajdonságait: a finoman „raszterezett” vászonszövés mindössze arra hivatott, hogy hordozza a rajzokat. Finom levelek, kagylóformák bontakoznak ki rajta, beszövik a falfelületet, gazdag mintát alkotnak. A barna és vörös tónusok hallatlanul teljes világa ez, amely szerencsésen ötvöződik a terem építészeti adottságaival, Detre Ville belsőépítész enteriőrjével. S bár ez a belsőépítészeti megrendelés már csaknem tíz éve történt, Kókay Krisztina ugyanezt az utat folytatja azóta is. Ugyanezek a törékeny vonalak, finom árnyalatok kelnek életre a kiállítás lapjain is. Makacsul ragaszkodik a maga világához, a gobelinszövéshez, Péreli Zsuzsa is. Szükség is van erre a makacs hitre, hiszen ez manapság az egyetlen, ami életben tartja ezt a műfajt. A megrendelők sorra elmaradoztak, a gobelin amúgy sem az újgazdagok műfaja. Különösképpen az a fajta gobelin nem az, amelyet Péreli Zsuzsa teremt: ahelyett, hogy az anyag és a műfaj gazdagságteremtő pompáját hangsúlyozná, ő visszafogja a csillogásra is képes, túlburjánzásra is alkalmas formákat, és a puritánság felé tereli. Megfakult fotók egyszerű arcképei néznek vissza ránk, a valamikori lovagok helyett, s a barokkos bordűrökbe plasztik dobozokat, szétlapított flakonokat biggyeszt, a káprázatra szánt műfajjal gondolatokat kelt. Csöndes, idillikus tájat sző, meseszerűen lírait. Ezt a tiszta világot - a gobelin tiszta műfaját - keretezi azután a valóság tárgyaival, azzal a lommal és kacattal, amellyel kirándulásaink során találkozunk, amellyel teleszemeteljük az erdőket, a tengereket, de még a világűrt is. AZ ARANY CSILLOGÁSÁT használja föl másutt arra, hogy a gyanútlan bámészkodásunkat megzavarja, a már-már szentséges hangulatot a hétköznapi tárgyak profán valóságával ellentétévé fordítsa. Áhítatos tisztelettel fordulunk az aranykeretes ikon felé, amelynek gazdagságát a pompás anyag, a díszítés csak még inkább felfokozza. Közelebb lépve észrevesszük: a csillogó díszek, a lecsüngő csokrok, aranyszalagok közöttjó néhány üres töltényhüvely is ott díszeleg. S ettől azután minden megváltozik: a madonna arca is, a kisdedé is. Szelíd vonásaik helyén fekete űrtátog. A lényeg eltűnt. Semmibe veszett. A szent áhítat helyén félelem, kétség és iszonyat. A szelíd szent, a megnyugtató tekintetű madonna nélkül az ember nyugtalanná válik, istenrettegővé lesz, és lelkében keresi azt, amit a világból elvesztett: a megnyugtatást és a hitet. Ha a világot figyeljük, egyre inkább úgy érezzük: nem erre a világra teremtődtek ők ketten. Ezekben a könyöklős hétköznapokban nem sok tér terem Kókay Krisztina vagy Péreli Zsuzsa számára. De ha magunkra maradunk, bevallhatjuk: hitükbe kapaszkodva erőt meríthetünk magunknak. Fekete Judit Kultúra PÉNTEK, 1992. augusztus 14. Nemzettudat az ezredfordulón Esztergomban csütörtökön reggel megkezdődött a VII. anyanyelvi konferencia, amely tulajdonképpen a magyarok II. világtalálkozója nyitányának is tekinthető. Az első anyanyelvi tanácskozás 1970-ben még a nyugati emigrációban élő magyarság és az anyaország kapcsolatának erősítését szolgálta elsősorban. A határok megnyílása után az itthon és külhonban élők kapcsolattartása könnyebbé vált Ettől kezdve a négyévenként megrendezett fórum figyelme a Kárpát-medencében kisebbségi sorsban élő magyarság küzdelmei felé fordult. Az ő képviselőik hivatalosan 1989 óta vesznek részt a konferencián, Erdély küldöttei pedig az idén jöttek el először. Huszonhat országból százkilencvenen vesznek részt az augusztus 1óig tartó tanácskozáson, amelyet a magyarok III. világtalálkozója miatt hoztak egy évvel előbbre. A konferencia résztvevői tervezik az önálló, független társasággá alakulást. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága Anyanyelvi Konferencia alapítólevele szerint a világ minden részében élő magyarság, különösen a magyar nemzeti kisebbségek anyanyelvének, kultúrájának megtartását, művelését, fejlesztését szolgálja, feladatait elsősorban kulturális és pedagógiai tevékenysége által végzi. Az egyesületi forma felvétele lehetőséget nyújt a működéshez szükséges anyagi bázis megteremtésére. A szervezeti kérdésekről szombaton döntenek véglegesen. Lőrincze Lajos, a konferencia védnökségének elnöke betegsége miatt nem tudott személyesen megjelenni, ezért levélben küldött üzenetet a résztvevőknek. Pomogáts Béla, a védnökség társelnöke megnyitóbeszédében utalt arra, hogy a hagyománynak és a megújulásnak egyszerre kell jellemeznie a konferenciát, de a megújulás csak a korábbi erkölcsi hagyományokra épülhet Mint azt a legtöbb felszólaló hangsúlyozta, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága továbbra is elhatárolja magát a napi politikai csatározásoktól. A szervezők szerint a magyarság továbbélése több helyütt kérdésessé vált, és a megoldás lehetőségeit keresve választották a konferencia mottójául. A magyar nemzettudat az ezredfordulón, Dobos László Pozsonyban élő magyar író nyitóelőadásában szólt arról, hogy az elmúlt hetekben és hónapokban a magyarságról új fogalmak alakultak, a szétszórtság állapotát jelző szavak helyébe gyűjtőmeghatározások léptek. „A természetes szövetségek alakításának napjait éljük... A Magyarország határain kívül élő magyarság nagy része gondolatban, szimbolikusan vagy valósan útban van a szülőföld, a nyelvi, a szellemi hazafelé. ...hatalmas történelmi kérdőjellel állunk szemben: terhes történelem- és sorsélményünket át tudjuk-e alakítani pozitív cselekvéssé, aktív szakmai és szellemi építkezéssé?" Mint azt az esztergomi tanácskozás is bizonyítja, Herder óta oly sokszor pusztulásra ítélt nyelvünk a nemzettudat legerősebb összetartó ereje. fl. d.) Fitz József (1888-1964), könyvtörténész, 1945-ig az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója. Finjómmmimi A könyvtárosok az idén negyedik alkalommal szavaztak az előző év legnagyobb hatású, legértékesebb könyveire. A Fitz József-könyvdíjat ma adják át Sárospatakon, a Magyar Könyvtárosok Egyesülete vándorgyűlésén az alábbi öt mű alkotóinak: Antikvitások kézikönyve (Láng) Békés Pál: Érzékeny utazások Közép-Európán át (Szépirodalmi) Decsényi Balázs-Hegyi Gábor-Marosi Ernő-Török József: Katolikus templomok Magyarországon (Hegyi és Tsa) Jankovics Marcell: A fa mitológiája (Csokonai) Kányádi Sándor: Költögető (Századvég) Ezt a hirdetést a könyvtárosok, a kiadók és a szerzők iránti tisztelete jeléül a könyvtárak angol nyelvű könyvimportjában közreműködő Zen Kft. fizette.