Magyar Nemzet, 2003. február (66. évfolyam, 27-50. szám)

2003-02-15 / 39. szám

eu Magazin 2003. február 15., szombat S­Z­I­G­E­TI V­I­L­Á­G Ambrus Lajos Észak géniusza Magyar álmodók a régi Felső-Magyarországon * A XIX. század végi Magyarország egyik legjellegzetesebb vidékét észak gé­niuszaként írta le Hamvas Béla. Melankolikus levegőjűnek és fátyolos fé­nyűnek. Azt állította, hogy a klasszikus szepesi vagy liptói táj „jobban ha­ ia hasonlít a nyolcszáz kilométerre levő balti vagy finn vidékhez, mint a száz ki­lométerre levő Gyöngyöshöz”. Úgy érzékelte, hogy históriájában és földrajzában is középponttalan, provinciális táj ez­­ s a természet „itt minden civilizációnál erő­sebb”. Karakteres történeti megnyilatkozása a kuruc háború volt, amely érdekes ka­­rakterológiai emlékeket hagyott, és markáns következtetésekre adott alkalmat. Ef­féle sommás megfogalmazásokra: „Csupa búskomorság és képzelődés, alaptalan remény és bujkálás, üldözöttség, irreális vágyak, rossz helyen alkalmazott szenve­dély, túlméretezett aktivitás és elhibázott erőfeszítés... Északnak nincs tartása, nincs alapja, és ezenfelül minderről nem is tud.” Ha valaki fél évszázaddal a leírtak után erre a vidékre, a különleges szépségű Szepességbe utazik, ma is találkozhat ezekkel az éles karakterológiai jegyekkel. Lát­hatja, mily nagyszerű csipkés-reneszánsz épületeket emeltek a városi kézművesek, iparosok, kismesterek valaha - de kínosan ügyelve rá, hogy házaik mégis megkü­lönböztetetten egyediek legyenek. Épp erről jegyzi meg Hamvas, hogy itt „mintha minden ház magában állna, még Késmárk, Lőcse vagy Besztercebánya főterén is. A család megismételhetetlenül egyszeri légköre sugárzik belőle.” S ez nem is baj - hisz más létformák (is) dominálnak; látható, hogy történelme során a mára csak mutatóba maradt eredeti felföldi városlakó valóban a kemény „északi” polgárerkölcsnek hódolt, különösen a szepességi szászok. Komoly volt és nem bohém, nem szélhámos és nem léha, nem züllött, hanem takarékos és fegyel­mezett és mester. A táj természete nyirkos, melankolikusan párás, és mint legnagyobb festőjénél, Mednyánszkynál látható, ködös. Aztán a sötétzöld dinamikái és légiónyi változatai láthatók. Nagy, izgató erdők mindenfelé - ó, a „határtalan horizontok!” - kiált fel öreg kutya, ahogy Mednyánszky önmagát nevezte. Csarabbal behálózott vársán­cok, templomromok, elhagyott temetők, a romokra felkacsoló indák, folyondárok, láncok, vadszőlők, borostyánok. A csodás hegyi legelőkön magas fű, dongó méhek és bogarak, csípős szúnyogok. A havasi eredetű folyóval tagolt-szabdalt tájat mész­­kőszirtövezetnek mondja a geográfia tudománya: a hófehér mészkősziklákon lo­vagvárak, rablóvárak, sziklavárak - Beckótól Árva várán át Vöröskőig. A természet különös hatalma tündököl minden fölött - ennek a világnak XX. századi reprezen­tánsa a festő Mednyánszky volt; mondhatjuk úgy is, hogy az „északi géniusznak” ő volt igazi beteljesítője. Ez az ő tája, a régi, a valahai Felső-Magyarország. Városaival, de inkább vidé­kével. Tölgyek, hideg fenyők, dombok, folyóvölgyek, vízesések, gyors, tiszta pa­takok, a Vág völgye és a Szepesség, várkastélyok, falépcső, csikorgó érckakas, kő­kandalló, rajta szép, régi fajanszok, a sarokban ősi gályahajó századok előtt ké­szített makettje. Faragott tölgyfa ajtó, súlyos, szép mívű vasalások. Bolthajtások, a gerendák alján festett címer. Mohos síremlékek. Borostyán, Felvidék - mágnás díszletekkel. Régi Felső-Magyarország - ahogy Mikszáthnál és Krúdynál, de Mednyánszky barátjánál, a fiatalon meghalt Justh Zsigmondnál is olvashatjuk. A különös, izgató táj mellett különös emberekkel - „magyar álmodókkal”, ahogy a nagyszerű Halász Gábor írta róluk a két világháború között. Mednyánszky anyai nagyapja például az a Szirmay Boldizsár volt, aki nagyőri magányában jelentős terjedelmű, összefüggő elméleti munkát írt - Közép-Európában feltehetően elsőként - a buddhizmusról. A családi legendárium szerint ez a Szirmay feszélyt nem tűrő, korlátlan szabadságvá­­gyú férfiú volt, aki váratlan gyalogtúrákat tett a környéken, és fel-felcsapó vándor­lási kényszerrel élte le az életét. De említhetjük Mednyánszky sógorát, Nagyőr urát, Czóbel Istvánt (1847-1932), Czóbel Minka költőnő testvérbátyját, aki történetfilo­zófiával foglalkozott, és kiadott egy darwinista-pozitivista művet négy kötetben, melynek alapgondolata, hogy „a vallás, a szociális viszonyok, a művészet és a lélek­tan fejlődését az általános fejlődéstörvény szempontjából tárgyalja”. És amelyben „a jövő Magyarországának az anyaföldben gyökerező filozófiai világnézetét” keresi. Vagy „magyar álmodó” volt Keglevich Imre gróf is (1862-1895), aki arisztokrata lé­tére szociális utópiáját akként kívánta megvalósítani, hogy az elmaradott Albániá­ban magyar eredetű mintafarmot, tudományos igényű falansztert óhajtott alapíta­ni. Hogy a szegény tudatlan albánokat megtaníthassa a földművelésre, saját pa­rasztjait ki is utaztatta a kísérletre, de az első hideg tél és a gróf tüdőbaja elfújta az experimentális műveletet. Aztán néhány nagy­ reményű ifjú titán öngyilkos lett, így egy Csáky gróf mellett Batthyány Géza (1861-1891) is, a vértanú miniszterelnök unokája, akinek „törékeny szervezetében beteg volt a lélek”, s aki a korszellemnek megfelelően szintén darwinista volt. Párizsban tanult, és egy könyvet adott ki A nö­vények alakulásáról címmel. És „magyar álmodó” volt maga az író Justh Zsigmond is, akiben, ahogy az irodalomtörténészek írják, „a fin de siecle magyar derékba tört­jeinek tragédiája legvérzőbben teljesedik ki”. Azt írja a tájról és az emberekről (ért­ve rajta az arisztokráciát): „Férfiaink gyengék, nincs akaraterejük, érzékenykednek,, szőrszálhasogatóak. Kleinmesterek, kicsinyesek. Sehol sincs annyi perpatvar, csalá­di viszály, haragtartás, mint fenn, a mi kis bérces hazánkban.” Justh, aki a „kifinomult, anemikus idegbajos faj” utolsó képviselője volt önjel­lemzése szerint, Mednyánszkyt regényhőssé avatja legjobb művében, a Formusban, Czobor Lipót alakjában. De megírja őt naplójában is: „Kopasz koponya, cafatos nagy szakáll, fejéhez arányítva kicsiny, tompa orr, piciny, kékes, gyermeki, fátyolo­zott szemek. Rendetlen, piszkos, elhanyagolt ruházat. Cinikus külső: testben-lélek­­ben, így is, úgy is a cinikusra játssza magát, pedig nagy szívébe belefér egy világ.” És hamarosan hozzáteszi azt, ami Mednyánszky művészetére, de különös sorsára is oly jellemző. „Az emberi szenvedés religiója beszél képeiből, a jóságos szelíd sze­meiből­­ a lelkéből. Egy ősrégi faj vonalán az utolsó állomás. Benne kulminál szá­zadok finomulása, betegsége, tán vétkei.” S valóban, a Mednyánszky család XIX. századi története görög sorstragédiákra emlékeztet: egyik nagybátyját, báró Mednyánszky Lászlót Haynau még ’49 nyarán Pozsonyban kivégezteti, másik nagy­bátyja, Cézár előbb pap lesz, majd Görgey tábori főpapja, aztán emigráns - kalan­dos életének önkezével vet véget Cannes-ban, megrázó naplója alapján a két világ­háború között Sárközi György írt históriai regényt Mint oldott kéve címmel. Maga Mednyánszky László is mintha esszenciálisan modern regényalak volna­­ az alkotás megszállottja. De nem oly monumentális létmagyarázatokat kereső piktor­ként fedezte őt fel az utókor, mint korszerűen tébolyult kortársait, Csontváryt vagy Gulácsyt. Nem a küldetéses festő regényes figurája ő, nem hírhozó és nem a próféta­élet kiválasztottja. Alakját nem lengi körül anekdotikus mítosz, és sosem volt hangos kultusza sem. Ő a csavargók, kocsisok, mezítlábas istállófiúk, favágók, szénégetők, cserzővargák, bakaruhás gazdálkodók filantróp barátjaként és pártfogójaként vált a közmegegyezésben nemzeti klasszikussá. Műve szinte könnyen fogyaszthatónak bi­zonyult, és nem sújtotta semmiféle tiltás, nem került kiélezett viták kereszttüzébe sem. Művészalakjában a kastélyt, pénzt, falkavadászatot, fényes társasági életet oda­hagyó aszkétát, a szenvedő-bűnbánó-lelkifurdalásos, vagyonát a szegények közt szét­szóró arisztokratát üdvözöljük, és nem a monomániás gondolkodót. A kérlelhetetle­nül analizáló intellektust, az elfojtott szenvedélyek és szorongások emberét, a titkon belső életet élő buddhistát, aki valójában volt. Vagy a homoszexuálist - mert az is volt. Őrült munkatempó és munkabírás, mániákus beszédkényszer és az állandó po­kolra szállás vágya jellemezte. Mednyánszky „tájfestő”, de nem impresszionista­­ impresszionizmuskritikáját több helyen is megfogalmazza. A felvidéki estékről írja naplójában, Beckó körül, a Vág partján: „Az ég oly nagynak, a föld oly kicsinek látszik, s egy-egy csillag ragyo­gása csak még szomorúbbá teszi a zöldes esti eget nyugat felé... Az élet akkor oly rövidnek látszik, a szerelem és annyi más érzés oly semmis, mindamellett, hogy másrészt különös vágyakat ébreszt az emberben ezen hangulat, melyek kínzóak és határozatlanok, mint oly édes álmok, melyek teljesülésében úgy sincs semmi re­mény.” 1895 után teoretikusan is elszakad a franciáktól elsajátított impresszioniz­mustól, de a naturalizmustól is. Az egyetlen maradandó elem a hangulat, amely ná­la éppen nem pillanatnyi, múló benyomásokon alapul. „Az úgynevezett festői mo­tívumoktól óvakodni kell, mert ezekben a régi rossz, zavaros szokásoknak leszek a rabja, amennyiben a fő, az egyetlen maradandó, a hangulat háttérbe szorul bizo­nyos egészen véletlen, dekoratív árny- és fényhatások által.” Sötét tónusú háborús képein például a lövegek mintha nem is a távoli, valóságos, de épp láthatatlan ellen­ség irányába, hanem a végtelen, ködös, messzi világűrbe céloznának, írta finom megfigyelésében Mednyánszky legjobb monográfusa, Kállai Ernő még 1943-ban. Árnyak küzdelme az árnyakkal. Az emberi szenvedélyek, a harag, a félelem, az irigy­ség, a szeretet, a szomorúság­­ nem egyes alakokban, de „cselekményben”. Mednyánszky minden festett köd, viharos rozsdabarna-szürke színdinamika, drámai beszéd és a pusztulás víziója ellenére is gondoskodott némi reményről - leg­tragikusabb csavargóképein is felcsillan valami, s talán ez a képek és hangulatok másik fele: a nem látható történet, amelyet ő egyszerűen a tiszta fény közelségének nevez. Egy buddhizáló lélek reménysugara ez - hisz ez a tantra legfőbb jelképe és tartalma. A „tiszta fény” vagy tiszta mező a megszabadult elme létezési síkja, az egei bírók tiszta helye­­ a mennyei birodalom. Nem konkrét felvidéki vagy más, lokali­zálható táj, amely, mint tudjuk, itt minden civilizációnál erősebb - hanem szellem. Amely a vizuális élményt képes átértelmezni. „Csak a nagy fájdalom ébreszthet fel egy magasabb életre” - írta a háborúban, nem sokkal halála előtt. „A földiekkel meg kell küzdeni, de ezen küzdelem nem a végcél, csak előkészítés... nagyobb célokért.” Mednyánszky azért dolgozott, hogy a halált és az életet egyszerre érezze át, és a vi­lágosság értelmét, a szeretetet megfesse. Egyszer, valamikor útközben a festői és régi Felső-Magyarországon, a Vág völgyé­ben kóborolva és bóklászva váratlanul fiatal nyúl toppant elé. A nyúlfi meglepő érdek­lődést tanúsított iránta, és egészen közel merészkedett Mednyánszkyhoz. Aki leült, és bátorítólag szólongatta. Úgy időztek hosszú ideig­­ „oly kedves volt, ahogy sokáig né­zett rám minden félelem nélkül”, jegyezte fel naplójában a szinte jelentéktelennek lát­szó epizódot. De hát „elpárolgott a félelem” - és nemcsak ott, a régi XX. század eleji enteriőrben, a valóságos felvidéki tájban és természetben, hanem belül, az emberi lé­lek természetében is. „Megvalósítani ezt a szeretetet”, ha kell, önkínzó aszkézissel is - épp ez a táj egyik nagy festőjének időtlenül végiggondolható üzenete. Mednyánszky László az 1910-es években Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne) Sándor György Egy forradalmár plüsshajtókájára TE KEDVESEN MÁKONYOS TARANTELLA - vagy kispiskóta! Jódtinktúra, kötelező hasi reflex, borbolya és csatolt része. Hupikék Limonádé Joe, kiöregedett lármá­zó. Rámembumford. Lepkekönnyű gyűjtemény, viola-retesz, oválisan metszett trappoló vitrin-ele­fánt. SORMINTA, KISATÍROZOTT JÓPONT! Tátika és magasles. Hazáért kvarcoló, díjbeszedett­­vedett, védett haszonenyészet. TE ODOL-SZÁJVIZELETES - fékezhetetlenül habzó muskétás majom! Bajonett­őszirozsda és impregnáltan lepereghetetlen kalóz­­vízivitorla-vászontigris. Napsugárfiú, mérföldkő és utcakölyök. TE JOBB SORSRA KIÉRDEMESÜLT BALFÁCÁNKAKASKODÓ! Heg a tapasztalaton. Segg-szelep-lehelet. Bánatgorilla és elkényszeredetten préselt lakáj-múmiamosoly. Fölfújható jégbe hűtött szamovár (nur nicht­­ la[h] Kassák). ILLATRECEPCIÓ! - tollászkodóan rep- és verde(schön) krepdesin. Ki­terített ide-oda csipkeverődő. Mumus és fogpasz­­tafény-reklám. Műsoridőhúzó. Kijózaníthatatlan tükörreflex. Álbarikádos hüm-hüm heccmaister. TE LÓPOKRÓC-MODORÚ - kikupálódottan leereszkedő. Hamzsabégető és egyedül üdvös út! Górcső és látlelemény. Miska bácsi levelesláda-fiája. Te utolsó csatlós és első(másokat föl)áldozó. Belzebub a háton, nya­kon, intim dezodoros pojácalekvár. TE HÓKUSZ-PÓKUSZ-MÓKUS ŐRSVEZÉR! Gyémántseprű és lubickoló hiéna. Bambi kapható? (Jaj úgy élvezem én a strandot.) Farkasfogvete­­mény. Lókupac és ingyenkonyha. (Róbertből csak az ácsi-bácsi.) Te Máltai Szeretet­et nélkülöző 24 órás Szolgálat. Ügyeletes zseni és mentőötlet, ön- és bálványimádatra méltatlan szervilis játszótér­felújító. MI MÉG? ÉS MI MÉG NYET? Szajkóhebrencs, mozsárágyú és légykampec. Szusz­­penzoros kocsikísérgető, utánfutkosó ámok-ufó. Patinás perec és feloldhatatlan önellent-nagyot­­mondás. Bújj, bújj, zöld ág. Rojtosodó, pállott, műanyagelvű káb­elő tapicskoló. Bolond lyukból csak így lehet bolondul nem bolondulni azért az egy-két maradék­ megújult udvari bolondért. (Fájdalom, röpke hevületemben nicht nyikto, egy konkrétan megcélzott célkeresztes emberszabású célegyén, csupán a hathatósan ragacsos szirup­­légterületünkben pimaszul kóválygó, napjainkra eluralkodó, kirajzó-rajzolódó, bábáskodó pil­­langófigura-figuráról, erről a jellegzetes jelenség­ről - mint olyanról - lenne szó, mi szó.) Élvezd az életet, legyél boldog, szeresd a szépet, mint egy ka­ticabogár. NA BRIGGGY! (LÉGY OSZTÁLYHARCOS!) Föl, föl, te rabja! Földim? Földalattim? (Pucoljuk ki a körmeinket.) OSZD MEG (A PÉNZED) ÉS URALKODJ! Helyettem. Ugyő, szép szőke sercegő herceg! Te pisze tök, te hónapos retek! Találkozzunk csak minden négy évben.

Next