Magyar Nemzet, 2003. február (66. évfolyam, 27-50. szám)
2003-02-15 / 39. szám
eu Magazin 2003. február 15., szombat SZIGETI VILÁG Ambrus Lajos Észak géniusza Magyar álmodók a régi Felső-Magyarországon * A XIX. század végi Magyarország egyik legjellegzetesebb vidékét észak géniuszaként írta le Hamvas Béla. Melankolikus levegőjűnek és fátyolos fényűnek. Azt állította, hogy a klasszikus szepesi vagy liptói táj „jobban ha ia hasonlít a nyolcszáz kilométerre levő balti vagy finn vidékhez, mint a száz kilométerre levő Gyöngyöshöz”. Úgy érzékelte, hogy históriájában és földrajzában is középponttalan, provinciális táj ez s a természet „itt minden civilizációnál erősebb”. Karakteres történeti megnyilatkozása a kuruc háború volt, amely érdekes karakterológiai emlékeket hagyott, és markáns következtetésekre adott alkalmat. Efféle sommás megfogalmazásokra: „Csupa búskomorság és képzelődés, alaptalan remény és bujkálás, üldözöttség, irreális vágyak, rossz helyen alkalmazott szenvedély, túlméretezett aktivitás és elhibázott erőfeszítés... Északnak nincs tartása, nincs alapja, és ezenfelül minderről nem is tud.” Ha valaki fél évszázaddal a leírtak után erre a vidékre, a különleges szépségű Szepességbe utazik, ma is találkozhat ezekkel az éles karakterológiai jegyekkel. Láthatja, mily nagyszerű csipkés-reneszánsz épületeket emeltek a városi kézművesek, iparosok, kismesterek valaha - de kínosan ügyelve rá, hogy házaik mégis megkülönböztetetten egyediek legyenek. Épp erről jegyzi meg Hamvas, hogy itt „mintha minden ház magában állna, még Késmárk, Lőcse vagy Besztercebánya főterén is. A család megismételhetetlenül egyszeri légköre sugárzik belőle.” S ez nem is baj - hisz más létformák (is) dominálnak; látható, hogy történelme során a mára csak mutatóba maradt eredeti felföldi városlakó valóban a kemény „északi” polgárerkölcsnek hódolt, különösen a szepességi szászok. Komoly volt és nem bohém, nem szélhámos és nem léha, nem züllött, hanem takarékos és fegyelmezett és mester. A táj természete nyirkos, melankolikusan párás, és mint legnagyobb festőjénél, Mednyánszkynál látható, ködös. Aztán a sötétzöld dinamikái és légiónyi változatai láthatók. Nagy, izgató erdők mindenfelé - ó, a „határtalan horizontok!” - kiált fel öreg kutya, ahogy Mednyánszky önmagát nevezte. Csarabbal behálózott vársáncok, templomromok, elhagyott temetők, a romokra felkacsoló indák, folyondárok, láncok, vadszőlők, borostyánok. A csodás hegyi legelőkön magas fű, dongó méhek és bogarak, csípős szúnyogok. A havasi eredetű folyóval tagolt-szabdalt tájat mészkőszirtövezetnek mondja a geográfia tudománya: a hófehér mészkősziklákon lovagvárak, rablóvárak, sziklavárak - Beckótól Árva várán át Vöröskőig. A természet különös hatalma tündököl minden fölött - ennek a világnak XX. századi reprezentánsa a festő Mednyánszky volt; mondhatjuk úgy is, hogy az „északi géniusznak” ő volt igazi beteljesítője. Ez az ő tája, a régi, a valahai Felső-Magyarország. Városaival, de inkább vidékével. Tölgyek, hideg fenyők, dombok, folyóvölgyek, vízesések, gyors, tiszta patakok, a Vág völgye és a Szepesség, várkastélyok, falépcső, csikorgó érckakas, kőkandalló, rajta szép, régi fajanszok, a sarokban ősi gályahajó századok előtt készített makettje. Faragott tölgyfa ajtó, súlyos, szép mívű vasalások. Bolthajtások, a gerendák alján festett címer. Mohos síremlékek. Borostyán, Felvidék - mágnás díszletekkel. Régi Felső-Magyarország - ahogy Mikszáthnál és Krúdynál, de Mednyánszky barátjánál, a fiatalon meghalt Justh Zsigmondnál is olvashatjuk. A különös, izgató táj mellett különös emberekkel - „magyar álmodókkal”, ahogy a nagyszerű Halász Gábor írta róluk a két világháború között. Mednyánszky anyai nagyapja például az a Szirmay Boldizsár volt, aki nagyőri magányában jelentős terjedelmű, összefüggő elméleti munkát írt - Közép-Európában feltehetően elsőként - a buddhizmusról. A családi legendárium szerint ez a Szirmay feszélyt nem tűrő, korlátlan szabadságvágyú férfiú volt, aki váratlan gyalogtúrákat tett a környéken, és fel-felcsapó vándorlási kényszerrel élte le az életét. De említhetjük Mednyánszky sógorát, Nagyőr urát, Czóbel Istvánt (1847-1932), Czóbel Minka költőnő testvérbátyját, aki történetfilozófiával foglalkozott, és kiadott egy darwinista-pozitivista művet négy kötetben, melynek alapgondolata, hogy „a vallás, a szociális viszonyok, a művészet és a lélektan fejlődését az általános fejlődéstörvény szempontjából tárgyalja”. És amelyben „a jövő Magyarországának az anyaföldben gyökerező filozófiai világnézetét” keresi. Vagy „magyar álmodó” volt Keglevich Imre gróf is (1862-1895), aki arisztokrata létére szociális utópiáját akként kívánta megvalósítani, hogy az elmaradott Albániában magyar eredetű mintafarmot, tudományos igényű falansztert óhajtott alapítani. Hogy a szegény tudatlan albánokat megtaníthassa a földművelésre, saját parasztjait ki is utaztatta a kísérletre, de az első hideg tél és a gróf tüdőbaja elfújta az experimentális műveletet. Aztán néhány nagy reményű ifjú titán öngyilkos lett, így egy Csáky gróf mellett Batthyány Géza (1861-1891) is, a vértanú miniszterelnök unokája, akinek „törékeny szervezetében beteg volt a lélek”, s aki a korszellemnek megfelelően szintén darwinista volt. Párizsban tanult, és egy könyvet adott ki A növények alakulásáról címmel. És „magyar álmodó” volt maga az író Justh Zsigmond is, akiben, ahogy az irodalomtörténészek írják, „a fin de siecle magyar derékba törtjeinek tragédiája legvérzőbben teljesedik ki”. Azt írja a tájról és az emberekről (értve rajta az arisztokráciát): „Férfiaink gyengék, nincs akaraterejük, érzékenykednek,, szőrszálhasogatóak. Kleinmesterek, kicsinyesek. Sehol sincs annyi perpatvar, családi viszály, haragtartás, mint fenn, a mi kis bérces hazánkban.” Justh, aki a „kifinomult, anemikus idegbajos faj” utolsó képviselője volt önjellemzése szerint, Mednyánszkyt regényhőssé avatja legjobb művében, a Formusban, Czobor Lipót alakjában. De megírja őt naplójában is: „Kopasz koponya, cafatos nagy szakáll, fejéhez arányítva kicsiny, tompa orr, piciny, kékes, gyermeki, fátyolozott szemek. Rendetlen, piszkos, elhanyagolt ruházat. Cinikus külső: testben-lélekben, így is, úgy is a cinikusra játssza magát, pedig nagy szívébe belefér egy világ.” És hamarosan hozzáteszi azt, ami Mednyánszky művészetére, de különös sorsára is oly jellemző. „Az emberi szenvedés religiója beszél képeiből, a jóságos szelíd szemeiből a lelkéből. Egy ősrégi faj vonalán az utolsó állomás. Benne kulminál századok finomulása, betegsége, tán vétkei.” S valóban, a Mednyánszky család XIX. századi története görög sorstragédiákra emlékeztet: egyik nagybátyját, báró Mednyánszky Lászlót Haynau még ’49 nyarán Pozsonyban kivégezteti, másik nagybátyja, Cézár előbb pap lesz, majd Görgey tábori főpapja, aztán emigráns - kalandos életének önkezével vet véget Cannes-ban, megrázó naplója alapján a két világháború között Sárközi György írt históriai regényt Mint oldott kéve címmel. Maga Mednyánszky László is mintha esszenciálisan modern regényalak volna az alkotás megszállottja. De nem oly monumentális létmagyarázatokat kereső piktorként fedezte őt fel az utókor, mint korszerűen tébolyult kortársait, Csontváryt vagy Gulácsyt. Nem a küldetéses festő regényes figurája ő, nem hírhozó és nem a prófétaélet kiválasztottja. Alakját nem lengi körül anekdotikus mítosz, és sosem volt hangos kultusza sem. Ő a csavargók, kocsisok, mezítlábas istállófiúk, favágók, szénégetők, cserzővargák, bakaruhás gazdálkodók filantróp barátjaként és pártfogójaként vált a közmegegyezésben nemzeti klasszikussá. Műve szinte könnyen fogyaszthatónak bizonyult, és nem sújtotta semmiféle tiltás, nem került kiélezett viták kereszttüzébe sem. Művészalakjában a kastélyt, pénzt, falkavadászatot, fényes társasági életet odahagyó aszkétát, a szenvedő-bűnbánó-lelkifurdalásos, vagyonát a szegények közt szétszóró arisztokratát üdvözöljük, és nem a monomániás gondolkodót. A kérlelhetetlenül analizáló intellektust, az elfojtott szenvedélyek és szorongások emberét, a titkon belső életet élő buddhistát, aki valójában volt. Vagy a homoszexuálist - mert az is volt. Őrült munkatempó és munkabírás, mániákus beszédkényszer és az állandó pokolra szállás vágya jellemezte. Mednyánszky „tájfestő”, de nem impresszionista impresszionizmuskritikáját több helyen is megfogalmazza. A felvidéki estékről írja naplójában, Beckó körül, a Vág partján: „Az ég oly nagynak, a föld oly kicsinek látszik, s egy-egy csillag ragyogása csak még szomorúbbá teszi a zöldes esti eget nyugat felé... Az élet akkor oly rövidnek látszik, a szerelem és annyi más érzés oly semmis, mindamellett, hogy másrészt különös vágyakat ébreszt az emberben ezen hangulat, melyek kínzóak és határozatlanok, mint oly édes álmok, melyek teljesülésében úgy sincs semmi remény.” 1895 után teoretikusan is elszakad a franciáktól elsajátított impresszionizmustól, de a naturalizmustól is. Az egyetlen maradandó elem a hangulat, amely nála éppen nem pillanatnyi, múló benyomásokon alapul. „Az úgynevezett festői motívumoktól óvakodni kell, mert ezekben a régi rossz, zavaros szokásoknak leszek a rabja, amennyiben a fő, az egyetlen maradandó, a hangulat háttérbe szorul bizonyos egészen véletlen, dekoratív árny- és fényhatások által.” Sötét tónusú háborús képein például a lövegek mintha nem is a távoli, valóságos, de épp láthatatlan ellenség irányába, hanem a végtelen, ködös, messzi világűrbe céloznának, írta finom megfigyelésében Mednyánszky legjobb monográfusa, Kállai Ernő még 1943-ban. Árnyak küzdelme az árnyakkal. Az emberi szenvedélyek, a harag, a félelem, az irigység, a szeretet, a szomorúság nem egyes alakokban, de „cselekményben”. Mednyánszky minden festett köd, viharos rozsdabarna-szürke színdinamika, drámai beszéd és a pusztulás víziója ellenére is gondoskodott némi reményről - legtragikusabb csavargóképein is felcsillan valami, s talán ez a képek és hangulatok másik fele: a nem látható történet, amelyet ő egyszerűen a tiszta fény közelségének nevez. Egy buddhizáló lélek reménysugara ez - hisz ez a tantra legfőbb jelképe és tartalma. A „tiszta fény” vagy tiszta mező a megszabadult elme létezési síkja, az egei bírók tiszta helye a mennyei birodalom. Nem konkrét felvidéki vagy más, lokalizálható táj, amely, mint tudjuk, itt minden civilizációnál erősebb - hanem szellem. Amely a vizuális élményt képes átértelmezni. „Csak a nagy fájdalom ébreszthet fel egy magasabb életre” - írta a háborúban, nem sokkal halála előtt. „A földiekkel meg kell küzdeni, de ezen küzdelem nem a végcél, csak előkészítés... nagyobb célokért.” Mednyánszky azért dolgozott, hogy a halált és az életet egyszerre érezze át, és a világosság értelmét, a szeretetet megfesse. Egyszer, valamikor útközben a festői és régi Felső-Magyarországon, a Vág völgyében kóborolva és bóklászva váratlanul fiatal nyúl toppant elé. A nyúlfi meglepő érdeklődést tanúsított iránta, és egészen közel merészkedett Mednyánszkyhoz. Aki leült, és bátorítólag szólongatta. Úgy időztek hosszú ideig „oly kedves volt, ahogy sokáig nézett rám minden félelem nélkül”, jegyezte fel naplójában a szinte jelentéktelennek látszó epizódot. De hát „elpárolgott a félelem” - és nemcsak ott, a régi XX. század eleji enteriőrben, a valóságos felvidéki tájban és természetben, hanem belül, az emberi lélek természetében is. „Megvalósítani ezt a szeretetet”, ha kell, önkínzó aszkézissel is - épp ez a táj egyik nagy festőjének időtlenül végiggondolható üzenete. Mednyánszky László az 1910-es években Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne) Sándor György Egy forradalmár plüsshajtókájára TE KEDVESEN MÁKONYOS TARANTELLA - vagy kispiskóta! Jódtinktúra, kötelező hasi reflex, borbolya és csatolt része. Hupikék Limonádé Joe, kiöregedett lármázó. Rámembumford. Lepkekönnyű gyűjtemény, viola-retesz, oválisan metszett trappoló vitrin-elefánt. SORMINTA, KISATÍROZOTT JÓPONT! Tátika és magasles. Hazáért kvarcoló, díjbeszedettvedett, védett haszonenyészet. TE ODOL-SZÁJVIZELETES - fékezhetetlenül habzó muskétás majom! Bajonettőszirozsda és impregnáltan lepereghetetlen kalózvízivitorla-vászontigris. Napsugárfiú, mérföldkő és utcakölyök. TE JOBB SORSRA KIÉRDEMESÜLT BALFÁCÁNKAKASKODÓ! Heg a tapasztalaton. Segg-szelep-lehelet. Bánatgorilla és elkényszeredetten préselt lakáj-múmiamosoly. Fölfújható jégbe hűtött szamovár (nur nicht la[h] Kassák). ILLATRECEPCIÓ! - tollászkodóan rep- és verde(schön) krepdesin. Kiterített ide-oda csipkeverődő. Mumus és fogpasztafény-reklám. Műsoridőhúzó. Kijózaníthatatlan tükörreflex. Álbarikádos hüm-hüm heccmaister. TE LÓPOKRÓC-MODORÚ - kikupálódottan leereszkedő. Hamzsabégető és egyedül üdvös út! Górcső és látlelemény. Miska bácsi levelesláda-fiája. Te utolsó csatlós és első(másokat föl)áldozó. Belzebub a háton, nyakon, intim dezodoros pojácalekvár. TE HÓKUSZ-PÓKUSZ-MÓKUS ŐRSVEZÉR! Gyémántseprű és lubickoló hiéna. Bambi kapható? (Jaj úgy élvezem én a strandot.) Farkasfogvetemény. Lókupac és ingyenkonyha. (Róbertből csak az ácsi-bácsi.) Te Máltai Szeretetet nélkülöző 24 órás Szolgálat. Ügyeletes zseni és mentőötlet, ön- és bálványimádatra méltatlan szervilis játszótérfelújító. MI MÉG? ÉS MI MÉG NYET? Szajkóhebrencs, mozsárágyú és légykampec. Szuszpenzoros kocsikísérgető, utánfutkosó ámok-ufó. Patinás perec és feloldhatatlan önellent-nagyotmondás. Bújj, bújj, zöld ág. Rojtosodó, pállott, műanyagelvű kábelő tapicskoló. Bolond lyukból csak így lehet bolondul nem bolondulni azért az egy-két maradék megújult udvari bolondért. (Fájdalom, röpke hevületemben nicht nyikto, egy konkrétan megcélzott célkeresztes emberszabású célegyén, csupán a hathatósan ragacsos sziruplégterületünkben pimaszul kóválygó, napjainkra eluralkodó, kirajzó-rajzolódó, bábáskodó pillangófigura-figuráról, erről a jellegzetes jelenségről - mint olyanról - lenne szó, mi szó.) Élvezd az életet, legyél boldog, szeresd a szépet, mint egy katicabogár. NA BRIGGGY! (LÉGY OSZTÁLYHARCOS!) Föl, föl, te rabja! Földim? Földalattim? (Pucoljuk ki a körmeinket.) OSZD MEG (A PÉNZED) ÉS URALKODJ! Helyettem. Ugyő, szép szőke sercegő herceg! Te pisze tök, te hónapos retek! Találkozzunk csak minden négy évben.