Magyar Sakkvilág, 1939 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1939-09-01 / 9. szám
meg nem akadályozza. Egy ilyen esetleges vis maior azonban már kívül esik a számbavehető tényezők körén. Az egyik elnökségi ülésünkön a pécsi verseny ügyéről esvén szó, egyik elnökségi tagunk, aki csak május elsejével kapcsolódott a szövetségi életbe, de irányító munkájának révén máris jelentékeny előrehaladást tehettünk, fölvetette azt az eszmét, hogy a télre halasztott pesti nemzetközi versenyen kívül rendezzünk egy kisebb méretű versenyt, kimondottan gyakorló jelleggel, kifejezetten azzal a céllal, hogy egyes versenyzőknek, akiket a pécsi versenyre meg fogunk hívni, gyakorló alkalmat adjunk, egyes fiatal játékosokat pedig, akiket már régóta ki akarunk próbálni, vizsgalehetőséget nyújtsunk. Elsősorban Sebestyén Bélának és Kovách Zoltánnak kipróbálásáról volt szó. Sebestyén Béla a csapatverseny küzdelmeiben tűnt ki, amennyiben a Hangya bajnokcsapatunknak egyik főerőssége volt, azonkívül Karlsbadban is derekasan megállotta helyét, Schlage-val szemben másfél pontot szerezve. Kovách Zoltán több erős versenyen kitűnően szerepelt, az idén pedig a főiskolai bajnokságot nyerte meg és ott mutatott formája keltette fel Maróczy Géza szövetségi kapitányunk figyelmét. Soóky Lászlót már nem is kellett kipróbálnunk, kassai játéka és eredménye csak megerősítette róla táplált kedvező véleményünket. A verseny szerkezetét tehát úgy terveztük, hogy azon kilenc mesterünket és három főtorna játékosunkat indítjuk. Elsősorban azokat a mestereket vettük számításba, akiknek játékára Pécsett is sor kerülhet, az ő sorukat kiegészítettük Balogh János dr-ral, részben azért, mivel neki nagyon rég nyílott magyar földön versenyalkalma (sem a Karinthy-, sem az Erkelemlékversenyen nem játszott), részben pedig meghívását karlsbadi kiváló szereplésével és a táv sakkolimpiáin végzett nagyértékű munkájával érdemelte ki. Ha tehát egyes mestereket, akiknek játékereje kétségtelenül indokolttá tette volna meghívásukat, nem iktattunk a versenyzők listájába, ezt pusztán azért tettük, mivel ismertük személyi körülményeiket, tudtuk, hogy pécsi részvételükre nem számíthatunk. Hangsúlyozzuk tehát, hogy a meghívott mesterek kiválasztása nem jelenti a szövetség elnökségének a mesterekkel szemben felállított rangsorbeli értékelését, sem kétségtelen nagy érdemeik mellőzését, hanem pusztán gyakorlati és célszerűségi szempontok voltak az irányadók. Hogy a lemondott mestereket főtornajátékosokkal pótoltuk, azt újból arra a törekvésünkre kell visszavezetni, hogy ilyen gyakorlóverseny elsőrendű célját éppen az új tehetségek csatasorba állításában látjuk, azután pedig — meghívási versenyről lévén szó — mesterjátékost tartalékba állítani nem lehet. Bizonyos illúziók eloszlatása céljából hangsúlyoznunk kell, hogy a szövetség egyáltalán nem azért írta ki „nagy sebbel-lábbal“ a Makovetz-emlékversenyt, mintha bizonyos sajtótudósítás a közvélemény nyilvánosságának nyomásával erre késztette volna: ut aliquid fecisse videatur, hanem jóval az említett cikk megjelenése előtt már határozatba ment a verseny megrendezése, csupán a pénzügyi fedezetre vártunk. Hogy a gyakorlóversenyt miért neveztük Makovetz-emlékversenynek, arra a záróünnepségen elmondott emlékbeszédemben adtam feleletet. A centenárium a történelmi érzék legszebb kifejeződése, a nemzet önmagát becsüli meg, amikor múltját megbecsüli, a múlt nagyjainak emlékezetét megünnepli és a múlt tanulságait igyekszik a jövő számára átmenteni. Makovetz