Magyarország, 1861. március (1. évfolyam, 50-76. szám)

1861-03-26 / 71. szám

Előfizetést nyitunk ,M­AGYARORSZÁG‘ ápr.-jun. 3 havi folyamára § írttal, „ sept. 6 „ „9 „ Hogy lapunkat az évnegyed kezdeté­vel t. előfizetőinknek pontosan és tüstént megindíthassuk, a megrendelés mentül­­előbbi beküldését s a czím olvasható fel­jegyzését kérjük. A „Magyarország" kiadó-hivatala. 71. sz. Kedd. mnrczius 26. 1861. — I. évfolyam. SZERKESZTŐSÉGI IRODA T. SEM­KItÁBSAINíE HILDETMÉmEK 3 DÍJA s..............­­ MEG JELEK “­ üttér 4.sz. I. emelet.. . . . . . 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9. 3-szorinál 7 ájkr. ünnep- és vasárnapot követő nanok kivé-ITIADÓ TT­I­V­A m­A­T Kéretnek, hogy a .ap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő- Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 26 ájkr. telével minden nap. ' ni vaiiijj séehe* intessenek.—A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmenye a „ , r­Árm­.n. ; J Ujtér 4. sz. földszint. a kiadó-hivatalhoz intézendő. K*yee példányok OWTEWIAJIMK.és LAMPEIj ROBERT könyvkereskedőknél ELŐFIZETÉSI ÁR­­­L— J ^ 19 njkrajczaron kaphatók. Egész év 18 ft. Félév 9 ft. Negyedév 5 ft. PEST, márczius 25. Külföldi szende. A Börsen-Halle bécsi levelezője, előremondá­­sainak igazolását találja a bosnyák, herczegovinai és montenegrói eseményekben, hogy az olaszok az adriai partokon fogják megkísérleni Velencze meg­támadását. Idegen tisztek, pénz és h­adkészlet — úgymond — van bőséggel, hogy a felkelők a háborút folytathassák. Eddig a nizám­ és basibozák török katonaság mindenütt elvesztette a tért a felkelők előtt, kiket európai tisztek vezetnek, a bosnyák — még azok is, kik a muzulmán hitet elfogadták — gyűlöli a törököt, mivel ez őt megfosztotta előjogaitól; a mon­tenegrói azon kilátással megy a harczba, hogy vala­mely fontosabb tengeri kikötőhöz jut, mi vágyainak régi tárgya, és a francziák — írja a levelező — Dal­matia birtokára vágynak, az olaszok Triesztre stb. Ausztria helyzete ily körülmények közt nyug­talanító, akár keletre, akár Velenczére, akár Len­gyelországra tekintsen. Hogy a keleti mozgalom nem fog azon határok közt maradni, melyek közt egye­lőre megindult, azt mutatja Szerbia magatartása. A szerb kormány akarna semleges maradni, de a nép vissza nem tartható. Ennek nyomait látjuk azon éles kikelésekben, melyeket a konstantinápolyi Újság a szerbek é s a belgrádi hivatalos lap a törökök ellen szór. A törökök pláne már úgy beszélnek, hogy meg kell alázni Szerbia függetlenségét. Egy nép sem hagyja magát eltiportatni mint a férget, ha mindjárt egy maroknyi volna is az. A lengyel kérdés szintoly fenyegető Ausztriára nézve, mihelyt e mozgalom egységi irányt vesz. A berlini alsóházban már egyik Posen nagyherczeg­­ségbeli képviselő inditványozá, hogy Poroszország ne csak az 1772-ki szervezést állítsa vissza, de tegyen lépést mindazon hatalmaknál, melyek közt Lengyel­­ország feloszlatott, a régi lengyel királyság vissza­állítására. Meg kell itt jegyeznünk, hogy Russell lord elismeréssel szólott a parlamentben a pétervári udvar mérsékelt magatartásáról, melyet a varsói mozgalom irányában tanusít. A­mi végre Velenczét illeti, ez sem az a kérdés, melyet rózsaszín szemüvegen át lehetne tekinteni.­­ Ha e tekintetben a bécsi kormány eddig némi vára­kozással volt a londoni cabinet részéről, ennek a ki­látásnak is meg kelle szűnni azon nyilatkozatok után, melyeket Grey­ford a felsőházban tett. A népek kí­vánságait — úgymond — nemcsak meghallgatni, de a­mennyire lehet, teljesíteni is kell. Angliának a jóniai szigetek felesleges költséget okoznak, az angol kor­mány, igaz, sok jót tett velük, de hiába, rokonszenve­­ket meg nem nyerhető. Ki kell elégíteni igényeiket, s csak így hozhatja kellő egyensúlyba Anglia tengeri hatalmát a Mediterraneumon azon protectorsággal, melyet a Földközi tenger néhány fontos helye felett gyakorol." Ha egy angol államférfi és pedig a felsőházban — melyet nem lehet valami faltörő szabadelvűséggel vádolni — igy nyilatkozik Anglia saját birtokai felett: elképzelhető, mint fogna nyilatkozni Velencze olasz népiségének igényei felől­ B­a­r­i­n­y­a­y József; a verbói vagy miávaiban Z e­­­i­­n­a­y Gedeon ; a privigyeiben a külföldön levő S­i­m­o­­n­y­i Ernő. A nyitraiak Tóth Vilmos megválasztott képvi­selőjüket 22-dikén fáklyás­ zenével tisztelték meg. — Turócz megye szentmártoni kerülete 19-én egyhangúlag Just­h Józsefet, a mosóczi pedig ugyan­aznap tetemes szavazattöbbséggel Justh György másodalispánt választotta meg. Az utóbbi helyen a bukott párt, bár tízszeres kisebbségben volt, szavazást sürgetett, s megelőzőleg a szokott reactionarius ijeszt­getésekkel iparkodott a népet fölizgatni. E párt nagy része a volt­ császári hivatalnokokból állt. A nép jó­zan esze és hazafias érzülete meghiúsította az ármá­nyokat, s jól jegyzi meg tudósítónk, hogy jelen ma­gaviseletét a jövendőbelinek biztosítékául tekint­hetni. — Liptóai egyen­ptó-sz.-miklósi kerülete Szent- i­v­á­n­y­i Adolfot választotta meg országgyűlési kép­viselőnek. — Abaujban a már jelentetteken kivül ország­gyűlési képviselőkü­t választottak­: a szikszai kerület­ben Darvas Antal, a szepsiben Szentimrey György. A Mosony megyéből írják nekünk, hogy a magyaróvári polgárság e hó 20-dikán a megválasz­tott két képviselőt, aztán a két alispánt s Modrovics Károly rajkai birtokost fáklyás­ zenével tisztelte meg. A Széchenyi-szoborra igen­ szépen folynak az ada­kozások a megyében. — Sopron megye lövői kerületéből, mely, mint tudjuk, Talabér Lajost választotta meg országgyűlési képviselőül. írják nekünk, hogy egy nagy rész az 1848-beli hű követet Niczky Sándor első alispánt akarta megválasztani, ez pedig előre lemondván, a választásban részt nem vett. A Tatából, Rendek József követjelölt urnak két hívétől hosszú czáfolat érkezett hozzánk a tatai választási zavargásról lapunkban megjelent tudósítás ellen. A czáfolat lényege az, hogy a számszerinti többség nem mutatkozott Konkoly Thege Dénes ur mellett, hogy ennek pártja gúnyiratot köröztetett Rendek ur ellen, hogy Rendek ur mellett nem a bu­kott rendszer emberei dolgoztak. Kijelentik végül a felszólalók, hogy új összeírást fognak szorgalmazni, a­mi ha nem történik meg , Rendek ur pártja az uj választásban részt nem fog venni. — Újvidéken 20-dikán volt a tisztujitás. Pol­gármesterül Miletics Szvetozár, bíróul Jovsics, kapi­tányul Kamber, főjegyzőül Ignatovics választatott. — Szeréumiegye 6-dikán választotta meg uj tisztviselőit. Első alispán lett Subotics János, másod alispán Zsivkovics János, főjegyző Kirjakovics Zsiv­­ko. Másnap közgyűlés, melyen többek közt Strosz­­mayer diakovári püspök indítványozta, hogy keressék meg . Felsége a g. n. e. congressus mielőbbi összehí­vására, továbbá, hogy a megye hivatalos nyelve a szerb legyen,még­pedig cyrill írás használata mellett. Kijelentette a nevezett püspök, hogy az úgynevezett magyar alkotmány nem is magyar, de délszláv; egy tisztelgő magán küldöttségnek pedig, hogy a Feke­tetenger, Adria és Balkán közt fekvő valamennyi tartomány a délszlávoké, s azokat vissza is fogják foglalni, mihelyt az olasz ügy be lesz végezve. A Varasd m­egye márczius 18-kán tartott köz­gyűlésében egyhangúlag elfogadtatott Jozipovich azon indítványa, mely szerint a bán fölkérendő, mondjon le a pénzügyi országos igazgatóság elnök­ségéről, mert e hivatal az alkotmányos báni állással össze nem egyeztethető. Azon indítvány, hogy az udvari kormányszékhez hálafölirat intéztessék, meg­bukott, mert eddig semmi tény sem teszi szükséges­sé a hálaföliratot. A közgyűlés alatt a megyeházán a horvát zászló mellett a magyar zászló is lengett. Zágráb megye körlevele és az egyesülés. (Vége.) „Szemünkre veti továbbá, hogy „a három egy­séges királyság fönállásának tagadásával azt eldiri­­boltuk, Fiumét tőlük elszakasztottuk s Horvátország előtt, azon föltétel elhatározásával, hogy követte sen­ki nem választathatik, ki magyarul beszélni nem tud, a törvényhozási terem ajtaját — úgy­szólván — be­csuktuk ; egy szóval, mi magyarok a horvát nemze­tet a három egységes királyságban a világ színpad­járól kitörülni és mind őket, mind a többi, részint ve­lők törzsrokon, részint más néptörzsekhez tartozó nemzetiségeket, a török rajákhoz lealacsonyítani tö­rekedtünk.“ Lássuk tehát, mik voltak azon cselekvései a magyar nemzetnek, mik által ily súlyos vádakat meg­­érdemlett! „Teljes, tökéletes független önállása volt Hor­vátországnak“ — azt mondja a zágrábi körlevél: „de később államjogaink a magyar államjoggal egy testbe olvadtak, és a souverain szabad nemzet bíbor­­köpenye helyett a mi vétkünk miatt nekik csak rongyok maradtak.“ De mi vettük-e tehát el azon au­tonómiát ? melyik törvény az, mely őket attól aka­­ratjok ellen megfosztotta ? A független önállásnak leglényegesebb része a törvényhozás terén az, hogy a nemzet önmaga hatá­rozza meg az állam szükségére fizetendő adónak men­­­nyiségét. Minő mértékben s mily sikerrel gyakorolta Horvátország hajdan ezen jogát ? azt Horvátország jogtudósai s történetbuvárai nálamnál jobban tudják; de azt én is tudom, hogy Horvátországot az állami független önállás ezen lényeges attribútumától nem a magyar erőszak fosztotta meg, hanem arról Hor­vátország önmaga, minden kényszerítés nélkül le­mondott. Ugyanis­­ 1790-ben Horvátország Rendes követeik által előterjesztést tettek a magyar ország­gyűlésen, melyben követelték, hogy alkottassék tör­vény, miszerint Horvátországnak adója mindig a ma­gyar országgyűlésen tárgyaltassék s határoztas­­sék meg. A közigazgatási autonómia körében hasonló lépést tett Horvátország, midőn ugyanazon ország­gyűlésen követei által határozott utasítás mellett azon kívánságát adta elő, hogy ezentúl Horvátor­szág közigazgatása mindenkor a magyar kir. hely­tartó tanács alatt álljon és az törvény által biztosit­­tassék, így jön alkotva Horvátország határozott ki­­vonatára az 1790-iki 58. és 59-ik tczikkely. Mi vagyunk-e tehát okai, hogy Horvátország az autonómiának fönnemlitett két kellékéről önkényt lemondott ? mi kényszeritettük-e arra fenyegetések­kel ? vagy csábítottuk kecsegtetésekkel ? Vagy talán Magyarország Rendeinek vissza kellett volna utasí­tani őket és a bizalmat maguktól eltaszítani ? tt—K Mi által vontuk mi kétségbe Horvátország fönnállását ? melyik törvény az, mely azon királysá­got szétdarabolja­? Fiúmét a­mi illeti, száz éve már, hogy az Magyarországhoz csatoltatott; közel hatvan éve, hogy ezen visszacsatolás törvénybe van iktatva. Bün-e az, hogy Magyarország százados sajátját vis­­­szakivánja? A mi bününk-e, hogy Fiume maga is e kivánatunkat teljes erejéből támogatja s a régi kap­csolatot vissza­hajtja? Tudom , hogy Magyar­­országnak Fiuméhez a joga Horvátország által gyakran kétségbe vonatott , s nem ereszkedem e joga fejtegetésébe , csak azt említem meg, hogy a visszacsatolás előtt hosszú ideig Fiume sem Magyarországhoz, sem Horvátországhoz tettleg nem tartozott. És mivel Horvátország saját önállásának bebizonyítására annyi fontosságot helyez azon körül­ményben, hogy a sanctio pragmaticát önállólag, s kü­lön és tizenegy évvel előbb fogadta el mint Magyar­­gyarország, figyelmeztetésül hozom fel, hogy Fiume a sanctio pragmaticát 1725-ik évi nov. 25-én külön és önállólag fogadta el, tizenhárom évvel utóbb, mint Horvátország, s két évvel utóbb, mint Magyar­­ország.­­ De legfontosabb vád, melyet ellenünk Horvát­ország felhoz, az 1848-ik évi 5-ik t.-czikknek azon rendelete, miszerint a törvényhozási nyelv egyedül a magyar, és igy, a ki magyarul nem tud, képviselőnek nem választható. Legfontosabbnak mondom ezen vá­dat, mert abban legalább az előadott tény igaz. De tekintsünk vissza azon körülményekre, mik között az említett törvény alkottatott. Sok éveken keresztül küzdött a nemzet a latin nyelv uralma ellen, mind a közigazgatásban, mind a törvényhozásban, és ismételve sürgette, hogy a je­les, de holt latin nyelv helyett az élő honi nyelv le­gyen a törvényhozásnak és közigazgatásnak nyelve. Sokszor felszólaltak e tárgyban Horvátország köve­tei védve a deák nyelvet, s emlegették erre vonatko­zólag municipális jogaikat, de nem sürgették saját honi nyelvöket, még csak a közigazgatás körére nézve sem. 1844-ben több hévvel sürgették az ország Ren­dei honi nyelveket; Horvátország követei több hév­vel védték ismét nem a horvát, hanem a latin nyel­vet, és a keserűség küszöbéig folytatott vitatások eredménye jön az 1844 : 2-ik t.czikk , miszerint ki­mondatott, hogy az országgyűlési nyelv ezentúl ki­­rekesztőleg a magyar lesz, egyedül a kapcsolt ré­szek követeinek engedtetvén meg, hogy azon eset­ben, ha a magyar nyelvben jártasok nem lennének, a közelebbi hat évek alatt tartandó országgyűléseken szavazataikat latin nyelven is kijelenthessék. És az országgyűlésnek ezen határozatát talán indignatióval fogadta Horvátország ? talán nemzeti­ségének eltiprását, önállásának veszélyeztetését, jo­gainak megsemmisitését látta ezen határozatban? Épen nem. Az 1847. évi országgyűlés kezdetén a Főrendek táblájának decz. 4-én tartott 8-dik ülésé­ben, Horvátország követe következőkép nyilatko­zott : „Ámbár a horvátországi követeknek az 1844-ki 2. t.czikk értelmében egész 1850. esztendeig szabad lenne diákul szólani, küldőink mindazonáltal, hogy a magyar nemzet iránti hajlandóságukat és igaz sze­retetüket ezáltal is tettleg megmutassák s Magyar- és Horvátország közt az alkotmányos kapcsot erő­sebben összeszorítsák : nekünk, követeinknek, meg­hagyták, hogy már ez országgyűlésen magyarul fel­szólaljunk.“ Ily nyilatkozat után lehetett-e gyanítani, hogy a horvát nemzet annyi keserűséggel fogadja az em­lített törvény alkotását, melyhez nemcsak követei­nek szavazata, hanem saját országgyűlésének egye­nes utasítása által is hozzájárult ? És valamint ak­kor nem volt szándéka az országgyűlésnek Horvát­ország előtt a magyar nyelv által elzárni az ország­gyűlés teremének ajtóit, úgy ezen kérdés most sem tenne akadályt egyesülésünkben s a törvény említett rendeletét, ha Horvátország kívánja, épen Horvát­országra nézve bármikor lehetne módosítani. Átalában a 48-as törvények sok keserű megtá­madásoknak voltak kitéve Horvátország részéről és én még ma sem tudom, melyek azon pontok, mik ál­tal Horvátország annyira sértve hitte magát, hogy e miatt gyűlölsége engesztelhetlen jön ? Egyik, mi ellen horvát részről gyakran kifogás tétetett : a felelős minisztérium ; de hiszen Horvátor­szág közigazgatási tekintetben előbb is a m. udv. kanczellária és m. k. helytartótanács alatt állott s nem is akart külön közigazgatást. A felelős miniszté­rium pedig a közigazgatási kormányszékek helyébe lépett; lehetett-e tehát gyanítani, hogy azon or­szág, mely maga kívánta , hogy közigazgatása a m. k. helytartótanács alatt álljon, sőt erre nézve, mint említem, törvényt is akart 1790-ben alkottatni — az ezen kormányszéknek helyébe állított felelős minisztériumot nemzeti jogai sérelmé­nek tarthassa ? És ezt annyival kevésbbé tarthatta Magyarország valószínűnek, mert Horvátországnak az országgyűlésen jelen volt követei Horvátországra nézve nem kívántak a felelős minisztériumra vonat­kozólag kivételt tétetni. A népképviseletet sem neheztelhette Horvátor­szág , mert hiszen azt saját országgyűlésére nézve is megállapította; azt sem neheztelheti, hogy az or­szággyűlési képviselők számának meghatározásánál Pozsega, Verőcze és Szerém­ vármegyék külön említ­­tetnek és Horvátország is külön. Ennek oka egyedül az volt, hogy az említett megyék előbb is külön kül­döttek követeket a magyar országgyűlésre, de az szándékában senkinek nem volt, hogy ezáltal az em­lített megyéket a három egyesült királyságtól elsza­­kasztani akarja. Gondoskodott az 1848-iki törvényhozás a ha­tárőrvidékek képviseletéről is ; igyekezett a magyar minisztérium szabaddá tenni a határőrvidéket, és nem a magyar minisztérium volt oka, hogy se a ha­tárőrvidék , se Horvátország képviselőket nem küldött és hogy a határőrök szabadokká nem lettek. Nem csorbította az említett törvény a horvát országgyűlésnek jogait sem, és ha arra nézve, hogy Horvátország a magyar Országgyűlésre nem törvény­­hatóságilag, hanem mint ország akarja jövendőben is küldeni képviselőit, Horvátország követei az 1847 —48-ki országgyűlésen csak egy szóval tettek volna emlitést, e kívánat azonnal teljes készséggel teljesitte­­tett volna. Midőn az 1848-ki országgyűlés befejeztetett, a magyar minisztérium egész bizalommal felszólította Horvátország bánját : jöjön el s értekezzék a mi­nisztériummal Horvát- és Magyarország közdolgai­ról, segítse tanácsával és közremunkálódásával a kormányt. De a bán ezen bizalmas felszólítást vis­­­szautasította. Levelében nem annyira Horvátország nemzetiségének, önállásának, municipális jogainak állítólagos sérelmeit emeli ki, hanem főkép a dynas­­tiának az 1848-ki törvények által sértett érdekeit hozza fel, melyeket, mint katona és hi alattvaló, vé­deni tartozik. Elmondja, miként megtörténhetik, hogy azoknál, kikért küzdeni fog, hálátlanságra ta­lál, de azért lovagias kötelezettségeihez hű marad. így lépett a viszály a tettlegesség terére, sok vért, sok szenvedést, két derék nemzetnek egymás­­tóli elidegenedését, a hétszázados kapocs szétszagga­­tását vonva maga után. És nyugodt lélekkel most is elmondhatom: az Isten tudja miért ? Azt hittem, tizenkétévi közös szenvedés elhá­rítja a félreértéseket, csillapítja az izgatottságot s magyar és horvát gyülölség nélkül, komoly higgadt­sággal vizsgálgatja majd : mi leend hasznos egyik­nek és másiknak ? minő a közösség, minő kapocs boldogítja egyiket és másikat leginkább ? és ha e kapcsot szorosabbra vagy tágabbra kívánja változ­­tattatni a kölcsönös érdekek viszonylagos méltány­lása, megteendik ezt indulat nélkül, közös egyetér­téssel. Azonban ismét csalatkoztam, az Isten tudja miért ? A zágrábi körlevél — úgy látszik — kö­vetkezőkép alakítja okoskodását : Horvát-, Dal­mát- és Tótországnak, e három egyesült király - Belföldi szemle. — Somogyban, mint már előre jelentettük, 23-dikán voltak az országgyűlési képviselőválasztá­sok. Eddig a következő eredmények jutottak tudo­másunkra : a kaposvári kerület közfelkiáltással Som­­s­i­c­h Pált választotta meg; a lengye­ltóti, gr. Zichy János előre lemondván,egyhangúlag gr. Hunyady Jánost; a marczali, szavazattöbbséggel Kozma Sándort. — Nyitramegyében a már említetteken kivül országgyűlési képviselőknek választattak meg : a nagytapolcsányiban gr. B­e­r­é­n­y­i Ferencz; a zsám­­bokrétiben h. Odescalchi Gyula; a vecseiben, hol az utasítás miatt két héttel ezelőtt Bencsik György lemondott, Simonyi Simon; a szakolczaiban b. Schmezing­­rádé;­a szeniczeiben Zmertich Ká­roly; a vágujhelyiben (miután Tormay György, szin­tén az utasítás miatt, és Ocskay Rudolf, lemondtak), m­p ® ®*Negyedéves t. előfizetőinket a megújítandó előfizetésnek az országgyűlés megnyitása előtti beküldésére kérjük, hogy a lapot ép e fontos napokban fenakadás nélkül megkaphassák*

Next