Magyarság, 1922. november (3. évfolyam, 249-273. szám)

1922-11-01 / 249. szám

1922 november 1, szerda MAGYARSÁG Musso IS&ti a király előtt A fascista vezér külpolitikáján «tert el a fascizmus jelentősége és Olaszország jövendő nagysága — A Magyarság tudósitásától — A fascisták győzelmes berendezkedését Olaszország minden részében a király személye iránt való teljes tisztelet jel­lemzi. Ez is egyik bizonysága annak, hogy ha a fascizmus programjában s ennek a programnak eszközei között ott szerepelt is a köztársaság emlegetése, ez — ha nem akart pusztán a Mazzini­­hagyomány lemásolása s a Mazzini varázsa előtt való népszerű meghódolás lenni — mindenesetre csak föltételes fenyegetés volt, arra az esetre, ha a király ellene szegülne a fascizmus gondolatában kife­jeződő nemzeti programnak. III. Viktor Emánuel király azonban nem gondolt erre, sőt elsőnek ismerte el a fascizmust, azzal a koncepciójával egyetemben, amely­ben voltaképpen minden olasz polgárnak az érzése nyíltan vagy titokban benne lüktet. Ennek a programnak azonban nem a belső, hanem a külső politikai részében van az igazi jelentősége.­­ Belső politikai lényege — ha röviden összegezzük — az, hogy a két szélső Irány: a szocialista-kommunista rezsim és a katolikus Popolari közé, amely­­utóbbiak a szocialisták visszaszorítása érdekében ezeknél majdnem radikálisabb agrárszocialista elveket iktattak program­jukba, odaékelődött most a fascizmus, amely egyesíti magában a nehézipart, nagybirtokot, főpapságot, nemességet, továbbá a polgároknak, munkásoknak és földmiveseknek mérsékeltebb rétegeit s mindezekkel az erőkkel bent, az ország belsejében — végső fokon — csak a tár­sadalmi harc tompítására, annak céltudatos kiegyenlítésére törekszik, mig igazi erejét, a benne, mint villamos akkumulátorban összesürített nemzeti feszültséget külső­­politikai célkitűzésekben igyekszik ki­sütni. Enélkül a második rész nélkül a szom­bat óta Olaszországban történt esemé­nyeknek nem olyan rendkívüli a fon­tosságuk, mert nem olyan rendkívüli, sőt bizonyos országokban páni félelmet kiváltó dolog az, ha Olaszországban az évek óta jobbra-balra botorkáló parla­menti pártok közé olyan tényező vonul föl, amely a szélső tendenciákat mintegy közös nevezőre akarja hozni s a szélső táborok mérsékeltebb elemeit a közép­vonalon szeretné egyesíteni. De ez az egyesítés a fascizmus útján éppen a nem­zeti alapon történik s ennek a nemzeti programnak ma csakis a külső politikában van Olaszországra nézve életbevágó jelen­tősége, Olaszország határán túl pedig óriási világpolitikai fontossága. Ha a pánszlávizmus ellen való örök és olthatatlan lángot, amely minden olasz szívében ösztönösen él s amely Európa nemzeteinek jövendőbeli történetében még nevezetes szerepet juttathat az olaszságnak, ha — ismételjük — ezt a ránk nézve is hallatlan fontosságú exisz­­tenciális kérdést kikapcsoljuk a szem­lélődésünkből s csupán a pillanatnyi nem­zetközi diplomáciai helyzetre irányozzuk tekintetünket, akkor is látnunk kell a fascisták unalomrajutásának óriási hord­­erejét, föltéve természetesen, hogy Mus­solini valóban azért vállalta a kormányt, hogy meg is valósítsa programját. Mi a tengelye a nemzetközi helyzetnek? An­glia és Franciaország egyezkedésre készül a török kérdés platformján s ennek ára az egyik oldalon máris Németország, a másik oldalon pedig a két egyezkedő fél között álló a harmadik, vagyis Olasz­ország. A Dodekanezoszt Anglia minden­áron a görögöknek akarja átadni, hogy valamiképpen kiengesztelje őket Trácia elvesztéséért. Lehetséges, hogy Dedeagacs kérdésében is a szerbeknek akar kedvezni Bulgária rovására. Franciaország való­színűen támogatni fogja az angol állás­­foglalást, mert hiszen érdeke, hogy magá­hoz kösse azt a brit kormányt, amelytől esetleg még az annyira kívánt paotának a megkötését is reméli. Mindebbe azonban Olaszország nem megy bele, mert szó sem lehet arról, hogy feladja levantei pozícióját, föladja azt a bázist, amely tripoliszi gyarmatá­nak legfőbb támasza s egyben nehezen szerzett kárpótlás a francia részről elvett Tuniszért. Hasonlóan rendkívüli jelentő­ségű­­olasz szemszögből Montenegró és Albánia kérdése is, mert ahogyan Olasz­ország 1881-ig minden erejével küzdött azért, hogy »Szicília egyenes folytatása­ként« megszerezze Tuniszt, éppen úgy nem fogja most föladni egyhamar a küz­delmet Montenegróért és Albániáért sem, melyeket az olasz gondolkozás szintén csak az Adria két olasz bástyájának vagy talán most »Dél-Olaszország egyenes folytatásának« tekint. Ebben az­­ egész koncepcióban pedig nemcsak a tengert kereskedő hatalomnak, — amivé Olasz­ország fejlődni akar — a konkrét cél­kitűzése, hogy ne mondjuk üzleti pro­gramja kering, hanem benne lüktet az ösztönös védekezés a szlávság ellen is, amely Pétervártól Szófiáig, onnan Ró­máig, Bécsig, Budapestig és Varsóig Európának ezt az egész területét el­nyeléssel fenyegeti. A külső politikai helyzetnek s az olasz nemzeti programnak ebből az egészen vázlatos ismertetéséből is megállapíthat­juk tehát, milyen nagyjelentőségű, francia­ellenes eseménynek első etapja játszódott le Nápoly és Róma között a Facta­­kormány bukása óta. Éppen ezért meg kell még várnunk ítéletünkkel az ese­mények további alakulását, meg kell várnunk a pozitív tényeket, amelyekből meg fogjuk tudni, hogy Mussolini miért alakított kormányt Rómában, nem tak­tikázik-e csupán, hogy az olasz kül­politika közelebbi céljai érdekében nyo­mást gyakoroljon a szövetségesekre, s főként, hogy vállalta-e — most vagy később — a saját programjának meg­valósításával járó harcot is, ha kell a mostani szövetségesekkel, ha kell, elle­nük, harcot az igazi béke, Európa igazi­­nyugalma érdekében s Olaszország dicső­ségére. _____ szélgetett értelmes tekintetével. Pedig szegény Ripp is szomorúan ődöngött. Orrát csaknem az aszfalton hordta. Bőre alól már kirémlott a csontváz. Egyszer azonban az is gyanúsan kez­dett viselkedni. A hivatalban nem akart az asztal alatt ülni, az utcán nem akart utánna jönni, izgatottan ide-oda futkározott. Másnap reggel hiába kereste Ja­­nicsku mindenütt, sehol se találta. Meg­szökött, isten tudja hová, talán Dob­­rova felé. Egy hétre rá Janicsku összeesett az utcán. Némán, mint egy ledöntött tölgy. A mentők a Rókus-kórházba vitték, ott is halt meg. Tagbaszakadt alakja egyszerre összement, az orvo­sok nem­ tudták mi baja. Nincs is az orvosi könyvekben megírva, pedig a leggyilkosabb: a vágy. Hang nélkül hunyta le szemeit. Mintha már régen elköltözött volna a lelke, mintha már szépen visszament volna a Dobrovai zugó erdőkbe szálfa­testvérei közé, őzeihez, szarvasaihoz, fácánjaihoz ... A Lapinya aljára, ahol vidám ködleányok táncolnak, go­molyognak fűzésbe fonódva . . . Az elhalt helyébe ujjak jöttek, a számuk nem fogyott meg. És Dobrova a kedves kis tótos Dobrova, messze az erdőboritotta hegyektől élt to­vább . . . III. Már tél volt, mikor egy este jött a hír Vácról, hogy meghalt a főszolga­bíró. Egy pillanatra megállt a kis csa­pat szívverése, azután Horváth mondta ki nagy hangján a szentenciát: Új szolgabírót kell választani ! Mindjárt Kászonyira gondoltak leg­többen. Ő az egyetlen lehetséges jelölt — mondogatták. — Igaz hogy ritkán jár ki a dobrovaiakhoz, de gazdag ember (már villát is vett Budán) aztán jó összeköttetései vannak, az egyik nagybátyja államtitkár. A családja pedig igen előkelő és a m­egye leg­jobb famíliáival rokonságban van. Másnap mikor összegyűltek már mint elintézett dolgot emlegették Ká­­szonyi megválasztását. Nyugodtan fog­tak egyetlen szórakozásukhoz, a kraj­­cáros ferblihez. Már javában csapkodták az asztalt, mikor az öreg Horváth megérkezett. Szabó mögé ült kibicelni. Osztottak. Szabó felvette a kártyát, megnézte az első lapot, azután hüvelykujjával rop­pant lassan kezdte lefelé csúsztatni s a második kártya széle is megjelent. Ekkor hencegve hátraszólt. — »Bizony Pista bácsi ez a lap legalább is olyan biztos, mint az uj főszolgabíró«. — Miféle szolgabiró ? — Hát a mi uj fóbiránk. — Hiszen még nincs. — »De meg lesz a héten!« — »Ki­csoda ?« — kérdezte az öreg és hangja mélyén már ott lappangott az új hiva­tal büszkesége. — «Hát Kászonyi.« — mondta Szabó a világ legtermészete­sebb hangján. A vén embert egyszerre elöntötte a vér. — »Azt a bitangot azt a renegá­tot akarjátok megválasztani, hisz az volt Orbán főkolomposa!« — bódült rájuk. És mintha ismét Orbán egy rettenetes cselszövényére jött volna rá, dühöngve kiabált: »Hát nem szé­gyelltek magatokat ? !« Kurta bivalynyakán kidagadtak az erek, fölugrott "és dühösen vágta be maga után az ajtót. Az urak tanácstalanul néztek össze. S a vén Horváth egyszerre föl­fordí­tott mindent. Egyszerre felragyogott, föllángolt benne a régi, nagy, ellen­zéki kortes. Misiket állította ellen­jelöltnek. Szegény lerongyolt Misiket, nem volt nehéz levenni a lábairól, legalább így egyszerre álláshoz jut. Sorra benyargalta a dobrovaiak nyo­morúságos,­­szűk, kültelki menekült tanyáit, köszvényes lábaival fürgén, kapaszkodott fel a Béla­ utcán Lip­­tákékhoz, az ötödik emeletre. Bizony a táblabiró úr hirtelen nem tudta hová dugni a sült krumpli ebé­det. Mindenhova hangos vidámsággal állí­tott be, mint valami lakodalmi hívo­gató. Adomázott, gyalázkodott, rá­beszélt. Csak a kortes­tollak, meg a színes pántlikák hiányoztak a kalapja mellől. Kiment a vagonlakókhoz is. Még Gabrinyákot, a pályafelvigyázót is felkereste Kispesten. Az asszonyokkal könnyen boldogult. Azok amúgyis régóta gyűlölték, iri­gyelték Kászonyinét. Kövér Henczné ki is állott mindjárt a vagonok elé és nagy kiabálva szitkozódott az asszonynépnek. Hogy bizony Kászo­­nyiné igen- felhúzta az orrát. Nem nagyon kegyeskedett közéjük eresz­kedni. Pedig hiába henceg, úgyis tudja mindenki, hogy valami rongyos nevelőnő volt, mikor Kászonyi elvette! Hogy most felvitte Isten­­a dolgát! ? Lesz az majd másképp is! A férfiakat azonban nehéz volt az ügynek megnyerni. Még csak egy pár híve volt az öregnek, mert Kászonyi­­nak tagadhatatlanul volt tekintélye köztük. Talán reméltek is tőle valam­it. Főügynökül a kis Hencz-fiút hasz­nálta. Erre a fiúra már sok ragadt a világvárosból. Divatos kiszólásokat használt, moziba járt és állandóan­­ kemény gallért hordott Horváth pedig igen nagy hasznát tudta venni. Még a kocsmahelyiséget is feldissitette holmi papírzászlókkal, a falaira felhívásokat ragasztott ki. Egy cigánybandát is kerítettek a vá­lasztás estéjére, amelyik tussal fogadta az érkezőket. Az ócska ferencjóskák, kopott zsakettek kínosan feszültek ra­j­tuk. Csörgő esperes urán lila cingulusa fénylett és az egész termen nagy ün­nepélyesség ült. Megkezdődtek a tárgyalások, de éjjel­­tizenkettőig nem tudtak dűlőre jutni. Horváth egymásután mondotta dagá­­lyos dörgedelmes beszédeit. Pártját mindig a »kicsiny, de elszánt seregnek«, Misik megválasztását »a nagy és szent célnak« nevezte. A hangulat fülledt volt és lüktető, mint egy kohóban, a társaság fől-föl zendült. Szabó többször élesen csattant fel a beszédek közben. Hencz egy kicsit mámoros fővel legazemberezte, le­­kommunistázta Szabót. Mire az élet hangon rikoltott rá, hogy: aki részeg, az menjen ki! Nagy kavarodás lán­golt fel. Az öreg Pivárnyik közéjük állt és szolid szóval csitította őket. — De uraim, hisz nem vagyunk Dobrován ! — Hiába volt minden. A társaság zugott­­forrt, kavargott. Sokan felugrottak, székeiket fel­lökték és azzal mentek el, hogy soha többé be nem teszik a lábukat ide. Pivárnyik csendesen átment a hiva­talos szobába, görcsös ujjaival szórako­­zottan kotorászott a sárga akták közt Kint nagy lármázva szitkozódva osz­ladozott a két párt. Parázsló szemek­kel farkasdühhel váltak el. Horváth utolsónak maradt a terem füstfelhős, feldúlt csataterén. Távozás előtt bekiáltott a kis szobába: — Maga pedig öreg Pivárnyik ne be­széljen! ha nem ért a politikához. Mert ha az egész ország belepusztul is, Ká­szonyi nem lesz főszolgabíró. Pivárnyik, az öreg szomorú Pivár­nyik pedig elgondolta, hogy nem lesz többé Dobrován szolgabíróság, talán sirt is. Hályogos karvaly szemein ugyan nem csillantak könnyek, de elő­vette nagy zöldkockás zsebkendőjét és erős csipkebogyószínű orrát térül­­gette ... Messze künn pedig két hang harso­gott bele az éjbe: Éljen Kászonyi!... Éljen Misik!.. . ­ Mussolini hódolata a király előtt Az Idea Nazionale, a fascistákkal szö­vetséges nacionalisták újságja szerint Mussolini a királynál való kihallgatása alkalmával mentegetőzött, hogy fekete inget visel. — Csak most tértem vissza — mon­dotta — a harcból, amely szerencsés módon, vértelenül végződött. Felajánlom Felségednek a győztes Venezia Olasz­országát, amelyet a bábom újból meg­szentelt Hűséges szolgája vagyok Felsé­gednek. A fascisták vezetősége levelet küldött Mussolininek, amelyben hangoztatja, hogy a fascizmus most maga az állam. A nem­zetet fegyelemre fogja vezetni, amint győzelemre is vezette. A pártvezetőség végül üdvözölte Mussolinit. A sajtószervezet nevében Barzilai el­nök küldött kartársi üdvözletet Mussolini­­nek és hangoztatta a sajtószabadság szükségét. Giolitti alkotmányosnak iskin­ti a király, eljárását Rómából jelentik . Az egyik római lap Giolitti véleményét kérte az olasz válság mostani megoldásáról. Az ősz politikus e szavakba foglalta véleményét: "A király a legteljesebb alkotmányossággal járt el. Minthogy a válságot a­­fascista párt idézte fel, természetesen Mussolinit bízta meg az új kormány megalakításával.­ Aggódnak Párisban Parisból jelentik. A lapok tartózkodás­sal írnak az olaszországi eseményekről és azt a véleményt nyilvánítják, hogy végleges ítélet megalkotása előtt meg kell várni az új Mussolini-kormány cse­lekedeteit. A francia sajtó azonban álta­­lában nem titkolja aggodalmait, amelyeket az a tény keltett, hogy olyan párt kerül hatalomra, amelynek külpolitikai pro­gramja főképpen az olasz-jugoszláv ras­pallói szerződés fölmondását hirdeti és azt az alapelvet tartalmazza, hogy a Földközi tengeren a döntő uralom, csupán a Földközi-tengeri hatalmakat illetheti meg. A lapok kifejezést adnak annak a reménynek, hogy Mussolini tudja majd ellenzéki politikáját mérsékelni és ezzel elhárítja a nemzetközi bonyodalmak ke­letkezését. A kormány névsorának kiegészítése A budapesti királyi olasz követség fel­kérte a Magyar Távirati Irodát, hogy az új kormány megalakulásával kapcso­latosan kiegészítésképpen az alábbiakat közölje: Az eddig már közülieken kívül a kor­­mány tagjai még Gentile közoktatásügyi miniszter és Tangorra kincstári minisz­ter. A tegnapi nap folyamán nagy tömeg élén fascisták és nacionalisták vonultak a Quirinas elé, akik lelkesen éltették a királyt. Kisebb lényegtelen incidensektől eltekintve­ az ország általános helyzete nyugodt. Az új kormány letette az esküt Rómából jelentik. Az új kormány le­tette a hivatali esküt. Mussolini minisz­terelnök valamennyi prefektushoz két rendeletet küldött, amely arról szól, hogy a király bizalmából átvette a kormány­hatalmat a valamennyi államhivatalnoktól elvárja, hogy kötelességét példásan telje­sítse azzal az önzetlenséggel, amelyet a haza érdeke megkíván. A rendelet így végződik: Én fogok példát adni. Az eskü letétele után a király megölelte és megcsókolta Mussolinit. A szocialisták általános sztrájkja meghiúsult Rómából jelentik. A fascisták kor­mányrejutásával egyidejűen a szocialis­­ták általános sztrájkot akartak előidézni, a munkásszövetség azonban határozottan szembehelyezkedett ezzel a tém­mel. Egész Olaszországban valamennyi le­tartóztatott fascistát szabadlábra he­­lyeztek. A Nittit támogató lapok ma nem jelen­­tek meg. A 20grási-párti Giustizia beje­­lentette, hogy beszünteti megjelenését. A Corierre de l­a Sera hír szerint hasonló szándékkal foglalkozik és tegnap tilta­kozó cikkben foglalkozott a sajtószabad­ság elnyomásával. A trieszti 11 Lavora­­tore című kommunista napilap beszün­tette megjelenését. Sforza gróf lemondása Parisból jelentik. Sforza gróf párisi olasz nagykövet lemondott. 3

Next