Mozgó Képek, 1987 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1987-08-01 / 8. szám

RÁCZ GYÖRGY és Petur Tiborc és Petur: Somlay Artúr Ezzel az írással a régi Bánk bán elő­adások egyik felejthetetlen szereplőjé­re, Somlay Artúrra emlékezünk. Egy színházértő szakember - Somlay Artúr hagyatékában kutakodva - a művész nagy lá­dájában egy darabka papírra bukkant; erre Somlay e szavakat jegyezte fel, mintegy ön­jellemzésként: „Voltam Romeo ifjúságom kezdetén, Antonius nagykorúságom napjai­ban, és a világháború értelmetlen, véres ször­nyűségein értem Hamletté, így hágva értel­mem emelkedő grádicsain, egyre világosab­ban látva az ember sötét lelke belsejébe, let­tem Athéni Timon. Most itt állok, mint Fear király, e mélységek sötétjében és megpróbá­lom napvilágra lépni az ember belsejét...” Egészítsük ki e hiányos listát - ismét csak hiányosan - Wolffal (A bunda), Tiborccal és Peturral (Bánk bán), Szakhmáry Zoltánnal (Úri muri), a Rendezővel (A mi kis városunk), a Kapitánnyal (Haláltánc), Clausennel (Nap­lemente előtt), Jegor Bulicsoval, Péter apos­tollal (Az ember tragédiája), Kareninnel (Ka­renina Anna), von Walterral (Ármány és sze­relem) - és még mindig nem soroltuk fel Somlay minden színpadi remeklését, de egész lénye ismeretében, a visszaemlékezés forró szeretetével is ki kell javítanunk megál­lapítását, amellyel önmagát jellemezte: „Én vagyok az utolsó bölény", ő ugyanis - leg­alábbis szerintünk - inkább volt oroszlán, amely - minden hiedelem ellenére - nem tá­mad senkire, ha nem bántják, tud fenségesen nyugodt is lenni, de ha kell, mindent és min­denkit szétmarcangol, ami vagy aki az útját keresztezi, dühe ilyenkor csaknem mindig in­dokolt és helyénvaló. Sajnos, a halott művészből a tények he­lyett az emlékezet inkább a kirívó, pletyka­szintű eseteket őrzi meg, így azután a mai fi­atalok a látszatra ok nélkül hisztériázó Som­lay képét örökölték; azét, aki ifjonti színész­élete nagy szerepének, a Dorian Graynek fő­próbáján nem jelent meg, mondván: ez úgy felizgatná őt, hogy este, a bemutatón már képtelen lenne szerepét eljátszani, vagy azét, aki a Hamlet nagymonológjába beleszőtte dörgedelmeit a névvel nevezett fővilágosító­ra, mert hibázott a fejgép irányításával. Nem, nem ez volt Somlay igazi, jellegzetes arca, és az sem - ezt inkább Csortos esetében szokták felemlegetni hogy amikor egy színdarab értékeit illetően kétségei voltak, nyílt színen gúnyolta azt ki, váratlan grimasz­­szal törve szét a várt illúziót. Nem, egy óriás hím oroszlán lehet fenségesen nyugodt vagy vérengzően dühödt, de tréfára, viccre sosem kapható. Somlay játszott silány szerepeket is gyenge darabokban, de véleményét akkor sem éreztette a közönséggel, sem színpadon, sem filmen, ahol - a felszabadulás előtti időkben - játszott egyébként sok olyan szere­pet (a némafilmek idején részben magyar, részben német filmeken például ilyen címlis­tával is szolgálhatott, mint a Házasság a Li­pótvárosban, A grófnő betörői, Élet és hazug­ság, Az asszonyok kedvence, Az ellopott milliós recept, A farsangi szerelem és így tovább, hogy a hangosfilm 45 előtti idejéből ilyen filmcímek árulkodjanak Somlay szereplésé­ről, mint a Rozmaring, az Erzsébet királyné, az Édes ellenfél, a Halálos csók meg A kegyel­mes úr rokona), ami mind-mind méltatlan volt elmúlt évtizedeink legnagyobb színészé­nek képességeihez. Ám, éppen filmszerepeiről szólva, ne le­gyünk igazságtalanok. Éltek tehetségével már az első néma nagyfilmben, a Ma és hol­napban Aczél Ilona társaságában és Kertész Mihály rendezésében, ahogy a legelső ma­­gyar hangosfilmek egyikében, Az orvos titká­ban, Bajor Gizi oldalán, némafilm-szerepei közül sosem kellett szégyenkeznie a Fekete gyémántok, A szerelem bolondjai, a Gazdag szegények, Az új földesúr miatt, s ez utóbbi már átvisz a felszabadulás előtti hangosfil­mek korára. Ott is akad lehetősége számos, tehetségéhez méltó alakításra: Harsányi Zsolt írta a Magdolnát, Zilahy a Halálos ta­vaszt, Radványi Géza rendezte a Zárt tárgya­lást, Németh Antal a Madách életéről szóló filmet, hogy ebben az időszakban arassa ta­lán akkori legnagyobb filmsikerét Csathó Kálmán színdarabjának adaptációjában, a Fűszer és csemegében. 1945 után örömmel emlékezünk vissza olyan filmjeire, mint a Ludas Matyi, a Külö­nös házasság, a Nyugati övezet, hogy el ne fe­ledkezzünk amúgy is felejthetetlen humá­nummal átitatott alakításáról, amivel a Vala­hol Európában című emlékezetes filmben ajándékozott meg bennünket. Egész művé­szeti életünk tragédiája, hogy erre a szerepre az ív másik fele, halála válaszol, öngyilkos lett, mert feltűnően sokat kilincselt kitelepí­tett barátai, pályatársai ügyében, és - egyet­lenegyszer az életben - a rettenthetetlen oroszlánt is sikerült megfélemlíteni. Csathó Kálmán írja, hogy amikor ifjan át­vette Újházi Ede elárvult szerepét két darab­ban (Sári bíró és Crampton mester), mindenki elismerte tehetségét, de hiányolták elődje bá­ját, kedvességét. Hát „bája”, „kedvessége” csakugyan nem volt. Viszont oroszlánhoz méltó, önmaga előtt is titkolt szívéről két ízben is meggyő­zött engem. Amikor éppen - ki tudja, miért - haragban volt a Rádióval, egyetlen feltételt szabott a „kibékülésnek": ha tehetségben jó­val mögötte maradt és önpusztító szenvedé­lyekkel megátkozott leányát, Júliát is szere­peltetjük. S mert ezt megígértük, és ígéretün­ket meg is tartottuk, a magnószalag megőriz­hette Somlay előadásában A vén cigányt, jó­magam pedig egy titkolt könnycseppje emlé­két; a gépelt papírlapra akkor hullatta, ami­kor Juhász Ferenc Apám című versét mondta el, szívbőlszakadóan. Mert nem volt bája, nem volt kedves sem, de szíve volt, nem egy hím oroszlánhoz, de egy embernyi emberhez méltó szíve. Jávor Pál, Karády Katalin és Somlay Artúr a Halálos tavaszban Somlay Artúr a Valahol Európában című filmben MOZGÓ KÉPEK HEGEDŰS GÉZA Történelem és földrajz Katona Bánk bánja olvasmánynak is, színész alakította játékként is nemzeti klasszikus iro­dalmunk főművei közé tartozik. Bizonnyal akadnak azonban olvasók is, nézők is, akik nem eléggé otthonosak abban a régi világ­ban, amelyben a dráma cselekménye játszó­dik, és kimondatlanul is lappang bennük a kérdés: Kik ezek? Éltek-e valóban? Így tör­­tént-e tényleg? Honnét tudta a drámaköltő, amit a korról és hőseiről tudott? Próbáljunk röviden válaszolni ezekre a kérdésekre. Katona József (1791-1830) jogász képzett­ségű, érett korától fogva jogásztevékenységet folytató ember volt (Kecskemét város tiszti ügyésze), tehát tudott annyit a történelem­ből, amennyit a jó műveltségűek tudhattak. De nem volt szakszerű történettudós. A régi, latin nyelvű krónikákból ismerte a rene­szánsz kori Thuróczy János-féle történelmi művet, amely színesen kevert össze egykori tényeket, anekdotákat, fontos eseményeket és jelentéktelen, de érdekes kalandokat. To­vábbá olvasta a XVII. században élt Ist­­vánffy Miklós komoly hangú, hitelességre tö­rő, de erősen Habsburg-párti és mélységesen királytisztelő magyar történelmét. Ezeknél is fontosabb és döntőbb hatású volt Katona Jó­zsef tudatára két kortársának nagy terjedel­mű történelmi műve. Az egyik Virág Bene­dek Magyar századok című múltidézése. Vi­rág Benedek a XVIII-XIX. század forduló­jának jelentékeny költője, műfordítója, a klasszikus formákat őrző „deákos” irányzat fontos képviselője. A magyar történelem egé­szét kívánta felidézni kötetről kötetre megje­lenő nagy művében, de csak az ötödik köte­tig - időrendben a mohácsi vészig - jutott el. Hatása így is igen nagy: romantikus irodal­munk számos elbeszélő és drámai művének adott témákat. Ennél is többet köszönhetett a kor irodalma Fessler Ignác Aurél német nyelven írt magyar történetének. A tudós Fessler azt kívánta, hogy a külföldi olvasók is minél többet tudjanak a magyar múltról, ezért tartotta szükségesnek művét németül ír­ni. Neki köszönhetjük, hogy a nagy osztrák drámaíró, Grillparzer is ismerte Bánk bán történetét, ő is igen szép - bár természetesen merőben más szellemű - tragédiát írt „Banc­­banus"-ról. Fessler nevezi így azt a hajdani nádort, akinek valódi neve Bor nembéli Bene­dek volt. A Benedek (latinul Benedictus) név régi magyar formája Benke volt, és ezt olvas­ta Fessler eltorzítva Bánknak. Ezért lett Ka­tonánál is Bánk a nagyúr neve. Spanyol szár­mazású feleségét a források és a történészek szerint Tatának hívták. Katona jól érezte, hogy egy fiatalasszony számára minálunk képtelenség a Tata név. Magyar fül ezt ok­vetlenül komikusnak hallaná. Ezért változ­tatta helyes érzékkel a romantikusan hangzó Melindára. Ez a hölgy a Bojóthi grófok csa­ládjából származott. Nevükből következte­tett vissza Katona egy Bojóth nevű hajdani spanyol otthont. Ne keressünk tehát ilyen nevű várost vagy falut a történelmi térképe­ken, ez a költői földrajzi név az elhagyott, el­vesztett szülőhely szimbóluma. Gertrudis, a királyné a Meráni uralkodó­családból származott. Ez nem azonos a köz­ismert olasz üdülőhellyel. Merán nagy kiter­jedésű tartomány volt a német-római csá­szárságban, egyik szélső csücske volt a máig is Merano nevű helység, de magába foglalta egész Tirolt és mindazt a területet, amely et­től délre az Adria tengerpartjáig terjedt. Uralkodója őrgróf címet viselt. Bár lakossá­gának nem kis része volt olasz, uralkodóosz­tálya a német ajkú nemességből telt ki. Ami­kor tehát a Bánk bánban „merániak”-ról be­szélnek, az németeket jelent. A magyar olva­sók, magyar nézők pedig okvetlenül osztrá­kokat értettek.­­ Még egy más tájról érkezett német is szerepel a drámában: Bendeletben Izidora, a thüringiai leány. Thüringia főhe­lye Wartburg volt (manapság is épségben lát­ható a vára Eisenach mellett). Ott székelt a thüringiai őrgróf. Ezzel az uralkodócsalád­dal II. Endre udvarának politikai és rokoni kapcsolata volt. Endre és Gertrudis leánya, Erzsébet (a későbbi magyarországi Szent Er­zsébet), Hermann őrgróf fiának, Ludwignak menyasszonya, majd felesége lett. A wartbur­­gi várban rendezték évről évre azokat a híres dalnokversenyeket, amelyekről leginkább Wagner Tannhäuser című zenedrámájából tudhat a magyar színházba járó közönség is.­­ Mint földrajzi fogalomról tudhatunk a Bánk bán szövegéből a „Tengerpart’-ról. Ez területileg nagyjából azonos a mai horvát tengerparttal, a mostani Rijekától (Fiumétól) Crkvenicáig. A magyar királyság hűbéres te­rülete volt és a dráma cselekményének idő­szakában a Templomos Lovagrend fennha­tósága alatt állt. Ennek a lovagrendnek a központja Franciaországban volt (amíg a francia király, Szép Fülöp, példátlan kímé­letlenséggel el nem törölte a túl nagy hatal­mú lovagrendet). A „Tengerpart”-i tarto­mány vezérlovagjai javarészt olaszokból let­tek, és kormányzó hatalmú parancsnokuk II. Endre korában Pontio da Croce volt. Ő írja a drámában azt a levelet, amely figyelmezteti a királynét a veszélyre. Az a Jádera pedig, amit monológjában Ti­borc említ ahol ő Bánk bán apjával harcolt együtt­­, nem más, mint Zára, a mai Zadar. A királyi páron és Bánk bánon kívül még hiteles történelmi alak az a bihari ispán, akit Katona Petur bánnak nevez. A krónikák sze­rint ezt Petrusnak, azaz magyarul Péternek hívták, a szerző téves régieskedése adta neki a Petur nevet, és tévesen ruházza fel a bán címmel. A bán cím és rang az ország déli tar­tományainak kormányzóit illette, szerb ha­tásra (bán az akkori szerb nyelvben „ur”-at jelentett, ugyanaz a szláv szó, mint a lengyel pan). Bánkot megillette ez a cím, mert egy ideig Szlavónia kormányzója volt. Katona azonban így használja a bán szót a nemesi rang jelzésére, mint a spanyol nyelv a dont vagy az angol a sírt.­­ Péter ispán valóban egyik fő részese volt a Gertrudis királyné el­leni összeesküvésnek. A királyné meggyilko­lása azonban nem a palotában, hanem egy vadászat alkalmával történt. Számos nagyúr volt a merényletben, tudott róla a prímásér­sek is, egészen bizonyos, hogy Bánk bán is, de Gertrudist személy szerint nem ő ölte meg. Bizonyára családi sérelem sem játszott közre, a merényletnek politikai oka volt, a merániak ellen irányult, nem utolsósorban a királyné fivére, Berchtold érsek ellen. Ez a főpap nem is kap szerepet a drámában. A cenzúra nem tűrte volna az ellenszenves­nek, negatívnak, esetleg éppen bűnösnek be­állított főpapot. Ezért találta ki helyette Ka­tona Ottót, a léha herceget, aki valójában nem is élt. A dráma történelmi összképe hiteles, de a cselekmény mozzanatai kitaláltak. A háború­ból hazatérő II. Endre például nem vonta fe­lelősségre az összeesküvésben bizonnyal ré­szes Bánk bánt, ő csak nádorból újra délvi­déki bán lett. A politikai okosság így kíván­ta. De már Arany János is - a Vojtina ars poeticájában - nyomatékkal figyelmeztet, hogy nem az apró részletigazságok adják az ember- és társadalomábrázolás hitelességét, hanem annak az összképnek az igazsága, amelyet a költő típusokká erősödő jellemei­vel és helyzeteivel tesz érvényessé. Raksányi Gellért és Kállai Ferenc a Bánk bán tévéváltozatában

Next