Mozgó Világ, 2002. július-december (28. évfolyam, 7-12. szám)
2002 / 8. szám - -RÓL, -RŐL - Almási Miklós: Sebek: a felejtés és az emlékezés - Harald Weinrich: Léthé. A felejtés művészete és kritikája
lékezet kitűnő, millió adat, kép, struktúra, tendencia stb. benne van a tárolókban, de mindez arra szolgál, hogy a lényeg felejtődjék. Mert kérdéses lett, mi a lényeg, amit meg kell őrizni, így lopakodik belénk az emlékezés mint felejtés. Nemcsak a computer aided memory sajátos tünete ez, a posztmodern kultúra (van ilyen?) is erre hangolódott. Hayden White híres könyvének (The Content of the Form) egy Barthes-idézet a mottója: „Le fait n’a jamais qu’une existence linguistique” (A tény mindig is csak lingvisztikai léttel rendelkezik), így aztán különböző emlékezettartalmak (narratívák) élhetnek egymás mellett ugyanarról a korról, eseményről, rémségről vagy csodáról. Az emlékezés és törlés, írás és radír egyszerre dolgozik azzal, hogy szétporlasztja az emlékezés tartalmait, elemi tényeit. Amire érdemes/kell emlékezni. Amit nem lehet elfelejteni. De ez már valami más. Vissza a könyvhöz! Weinrich egyik legizgalmasabb elemzése Nietzschével kapcsolatos: „Mit szándékozik elfelejtetni Nietzsche, ráadásul művészi módon? Magát a históriát, mégpedig a művészett é s tudománnyá átváltozott történelmet.” Szűkíteném a kört: a veszélyes tét - a történelem esztétizálása, amikor már nem a „volt — nem volt”, „így volt - nem így volt” kérdései meg az „igaz - hamis” értékei döntenek, hanem a „tetszik - nem tetszik”, „szép - csúf” kategóriái. Amikor a tények egyszerű eltűnése (felejtése) helyébe a tények narrációja, azaz a múlt fikcionalizálása kezd előtörni, akkor nincs mibe kapaszkodni. A történelmi esemény, trend, rémség így szebb, olvashatóbb, megjegyezhetőbb (felejthetőbb) lesz - tömegkulturális esemény lesz, ha akarod, de ez a program azt írja elő neked, hogy úgy tekintsd, ami megtörtént, mint valami filmet, mint valami pusztán szemlélendő tárgyat: szép, csúnya, horrorszerű vagy hepiendes sztorit. (Esztétikailag a rémtörténeteket is lehet élvezni...) História helyett sztori - ahol az ontológiai kérdés, hogy ti. „mi volt?” s az egész ezzel járó felelősségteljes létanalízis felesleges. Képeskönyvben lapozhatsz, cserélheted a betétlapokat, körítést, a poénokat. Ha már esztétizálódott a történelem, akkor a vészkorszak is emészthető (horror, thriller stb. skatulyába kerülhet), van neve a nevezhetetlennek, szemlélő, szemezgető flaneur leszel. A baj az esztétikai beállítottsággal van: korábban nem a puszta szemlélődés vezette a történelmi érdeklődést, az emlékezet valamitől eltiltott, és valami felé lökött. Ontológiája feltételezett valami cselekvő következményt. Nietzsche pont fordítva látja: „minden cselekvéshez felejtés is tartozik”. A tett feltétele a felejtés. Ez az igazi bökkenő ezzel az egész relativisztikus történelemfelfogással. És hogy valami aktuális utalást is említsek e könyvből: azt mondja, hogy minden újabb generáció a felejtés felgyorsulását hozza magával. „A nemzedékváltás mindig együtt jár az emlékezet válságával, és felkínálja a felejtés esélyét” - mondja a szerző Faust megfiatalításának jelenetét elemezve. Telitalálat: az ember gyanakszik, hogy ez az apergu a közelmúlt-jelen történelemtudat-hiányára utal. (Lábj.: egyhetes felvételi vizsgáztatásból ültem a számítógép elé, friss élmény: helsinki olimpia, siker - 23 arany - dátum 1922, rendszer kommunizmus, főnök Horthy Miklós. Bumm. És nem is csak egyszer fordult elő... Ami persze csak olyan mazsola, biztos tudnál ezernyi jobb példát is hozni a történelmi tudat törlődésére. Akárhogy is: Weinrich ezt is tudja.) De ezek a megjegyzések nem írják felül a bevezetőben említett lelkünket áthálózó alapvető antinómiát, ami ennek a (két) könyvnek és az Atlantis Kiadó (nevezzük meg: Miklós Tamás) e köteteket egymás mellé szerkesztő gesztusának nagy dobása. Harald Weinrich: Léthé. A felejtés művészete és kritikája. Fordította Mártonffy Marcell, szerkesztette Miklós Tamás. Budapest, 2002, Atlantisz, 318 oldal.