Népszabadság, 2000. január (58. évfolyam, 1-25. szám)
2000-01-08 / 6. szám
BORBÉLY SZILÁRD West End IC Az őszután a levelek zizegnek, ahogy járok a kertben, elfelejtem. Hát így van ez. Azt mondják, ilyenkor aludni kell. Vitaminokat szedni, gőzbe járni, nem nézni tévét. Csak elalvás előtt. Sok zenét hallgatni, mert megnyílik a fül. Utazni mértékkel, hogy visszatalált. Hogy fájjon a szív, ahogy vonaton csuklik le a fej alvás közben. Ez ismétlődik ütemesen, meg kint a sötét. Eltűnnek a fények elhagyva West End Cityt, kelet felé tartunk. Van más lehetőség azon kívül, mint hogy megérkezünk oda, ahonnan elindultunk? Egy-két gyerek mindig játszik az utasok között, ilyenkor télen is, a repülőkön is. Pedig mindenki dolgozik: olvas, telefonál, notebookon pötyög. Fáradt, kultúrált arcok, többnyire. Kifogástalanul kötött nyakkendő, vasalt ing, desodor, márkás órák, pecsétgyűrűk. Csupa esetlegesség szervezi ezt a rendet. A születés csak zavart okoz, ezt nem mondják, hiszen a halál szabályozhatóbb. Ülni a meleg kocsiban, nézni a deres fákat, a hót. -----------------------------------------------------------------------------------------------------------Borbély Szilárd (1964) Déry-díjas, legutóbbi könyve Ami helyet címmel tavaly látott napvilágot a Jelenkornál. FILIP TAMÁS Lassan összeáll Ahogy a színeket keverem megint, közbeszól egy nyíl, és a vászonba csapódik. Nem tesz benne kárt, de minden eddigi szétfolyó elem végre megtalálja a helyét. Egyszerre lép világos és sötét, a nagy mezőn megszilárdulnak a frontok, a kavargás bennem is elül, most már úgy néz ki, hogy elmaradnak a csaták. Illatok születnek belül, és megdőlnek a teóriák. Vihetik a képet, kész van. Csak még egyszer körbejárom, mint bűnös, elkobzott vagyonát. Filip Tamás (1960) legutóbbi kötete, a Függőhíd 1998- ban jelent meg a Tevannál. 30 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2000. JANUÁR 8., SZOMBAT Újévi jókívánságok Görgey Gábor Életem során sok mindent bejártam, ellentétes élethelyzeteket. Mint például: gondtalan úrigyerekség, majd osztályharcosan üldözött párialét. (Erről jut eszembe, egyvalamit nem próbáltam meg: üldözött voltam már, de üldöző soha. Vajon milyen lehet?) Voltam mezőgazdasági munkás, figuráns, hivatalsegéd, eme minőségemben, amikor a nyugati borotvapenge még kincs volt, fusiban borotvapenge-élesítő. Meg aztán voltam semmi. (Érdekes állapot.) Kitelepítés után aludtam legális feleségem legális lakásában illegálisan, mert ’56 nyaráig ki voltam tiltva Budapestről. Egykori lutheránus létemre 1955-ben katolikus teológiára jártam, megvan az indexem két szemeszterről: életem egyik legrettenetesebb emléke, amikor filozófiából kollokváltam latinul! (Hármasra sikerült.) Aztán lettem idegen költők fordítója és magyar versek költője (ez is érdekes állapot, fordítóként belebújni az idegen szövegbe, de költőként vigyázni, hogy az idegen szöveg ne szivárogjon be a saját szövegedbe.) Egyetemről (és egyáltalán: a társadalomból) kitiltottként sikerült beosonnom a munkásosztály soraiba (mint sötétben bujkáló ellenforradalmár), Cinkotától Angyalföldig különböző gyárakban üzemi színjátszókat rendeztem 1956 őszéig. Azután voltam rádiókritikus - majd később rádiós. Voltam tévékritikus - majd 1994-től, az MTV utolsó kulturális korszakában, a tévé művészeti vezetője. Vagyis a barikád minden oldalát megjártam. De a kettős helyzetet legpregnánsabban a színház világában éltem át. Diákként némaszereplő voltam még a régi, gyönyörű, felrobbantott Nemzetiben, sok előadásban, a Macbethtől és a Figaró házasságától Az élet hídjáig és a Ljubov Jarovajáig. Tehát a magam szerény módján tudom, mit jelent színpadon állni, mi a színészi kiszolgáltatottság. Később voltam színházi kritikus. Még később színházi szerző. És évekig egy színház irodalmi vezetője. Több oldala a barikádnak nincs. Vagy van? Maradjunk a színháznál. Pont olyan, ahogy Mikszáth mondja az országgyűlésről: „Mintha egy nagy tyúkszemmé vált volna a tisztelt Ház. Minden szó fájt valahol.” A színész naponta a maga legérzékenyebb bőrét viszi a vásárra. A kritikus pedig a rosszkedvét és szakmai gyanakvását. E két dolog, a meztelen kiszolgáltatottság és a taksáló tartózkodás találkozásából ritkán kerekedik vidám vásár. A színész azt hiszi, az ő mindennapi lelki sztriptíze önmagában is elég, hogy e megrázó művelet meglágyítsa nemcsak a közönséget, hanem a kritikust is. A kritikus pedig, e szisztematikus lágyítás ellen küzdve, akkor se hajlandó meghatódni, amikor nyugodtan megtehetné. Mindenki mérgelődik. A színháziak, hogy egyetlen jó szót nem kapnak a kritikustól, a kritikus pedig, hogy mindig azt várnák tőle, legyen elragadtatva. Ez a kölcsönös mérgelődés oly régóta tart - amióta színház létezik, tehát több ezer éve -, hogy az a gyanúm, az érdekelteknek tulajdonképpen szükségük van erre az ősi, ádáz állapotra. Életfenntartó elemük. Hozzátartozik a megfelelő szakmai közérzethez. Egyszer régen, mint színikritikus, enyhén szólva nem sok jót írtam egy rendező produkciójáról. Évekkel később találkoztunk az utcán, és ő nem fogadta a köszönésemet. „Milyen szánalmas reagálás egy negatív kritikára!” - gondoltam lenézően. És még aznap este egy színházi előadás szünetében nem fogadtam egy hivatásos színikritikus köszönését, aki levágta egyik színdarabomat. Maga voltam a világot öröktől fogva mozgásban tartó, két lábon járó szkizofrénia. Amikor a két fél már elpuffogtatott minden puskaport, a nagy hadakozás érzelmi síkra terelődik. Előtérbe kerül a szeretet hiánya, ez kétségkívül a mélypont. A színházak falai mögül felhangzik a panaszdal: „Az a legfőbb baj, hogy a kritikusok nem szeretnek bennünket! Nem szeretik a színházat!” Ez általában nem válik előnyére a színház méltóságának. Ám az még hagyján, amikor a színész szeretetre vágyik. Elvégre hivatása és szakmája javarészt emocionális jellegű, teljesítményének az érzelem az alapanyaga. De a kritikus? A ráció szobra? A hűvösen józan mérlegelés bajnoka? Akinek csak a teljesítmény számít, nem érdekli, hogy mennyi könny és izzadság van mögötte. És akkor kiderül, hogy kíméletlensége olthatatlan szeretetvágyat leplez. Ő is szeretné, ha szeretnék. Hogy kicsoda? Hát a színész, akiről mindig csak rosszat írt! Meg a rendező, akiről szintúgy. És a színidirektor. Meg a ruhatáros néni. A színház, mint olyan, minde TISZTA ORSZÁG nestül. Mint áhított Erosz-centrum. Mint roppant tomporú, dús keblű óriásnő. A szeretetre vágyó kritikus olyan, mint a kórboncnok, aki elvárja, hogy a boncasztalon fekvő test szeresse. Tudom, tapasztalatból, mert én is voltam boncnok. Az emberi naivitás ugyanis határtalan. Akárcsak a hülyeség. Eddigi életemben kétszer kerültem olyan helyzetbe, hogy - a Szonda Ipsosnál pontosabban - mérni tudtam, hogyan állok. Amikor tizenhét éven át rádiókritikusként róttam hétről hétre a krónikámat, természetesen roppant tömegű műsor került terítékre ennyi idő alatt, rádiójátéktól a vízállásjelentésig. Ebből következően roppant tömegű szerzőről, szerkesztőről, szereplőről írtam jót és rosszat, hiszen a Rádió óriási szervezet, megannyi belső és külső munkatársával. Gyakorlatilag a kulturális és a közélet minden tagja előbb-utóbb felbukkant a trófeáim között. Családom régóta hajtogatta, hagyjam már abba, csak megutáltatom magam mindenkivel. Aztán új esztendő közeledtén mindig ugrásszerűen megnőtt a postám. Megindult az ünnepi kártyaözön, a boldog, boldogabb és még boldogabb új évet kívánók küldeményeivel. Mindenkitől, aki a rádió műsorán előfordulhatott. Mondtam is a szkeptikus családnak: „Látjátok, mennyien szeretnek engem? Milyen sokan kívánják, hogy boldog, sikeres éven legyen!” Kaptam néhány pillantást, amilyet gyengeelméjűekre szoktak vetni, és nem beszéltünk a dologról többet. A következő évi kártyaözönig. Aztán amikor jó másfél évtized után letettem posztomat, enyhén szólva megcsappant az újévi postám. Lehetséges volna, tűnődtem, hogy már nem szeretnek úgy mindazok, akikről annyi rosszat írtam? És levontam a konzekvenciát: nem kétséges, hogy az újévi kártyákat küldők valóban őszintén kívánják a kritikusoknak, hogy egészséges rosszkedvüket megőrizve folytassák tevékenységüket az új esztendőben is. Valóban forrón szeretik őket! Csak azt a kritikust nem szeretik forrón - aki már nem kritikus. Amikor néhány éve tévévezetőként ismét kártyainflációban fuldokoltam, már bölcsebb lettem, és nem ringattam magam olyan illúziókban, hogy tisztán az emberségem miatt szeretnek ennyire az egészségemért és boldogságomért aggódok. Ezért aztán fel se tűnt, hogy amikor ismét megváltam posztomtól, erőteljesen csökkent az újévi postám. Minthogy én egyetemesen kívánok boldog és sikeres új esztendőt mindenkinek, és ez kártyán nem lebonyolítható mennyiség, ezért soha nem írok senkinek. Egyetlen megoldást tudnék elképzelni, ezt nagyon takarékosan tíz-tizenöt küldeménnyel abszolválhatnám: csak azoknak küldök lapot, akiknek NEM kívánok boldog új évet! TETTAMANTI BÉLA RAJZA ORAVECZ IMRE Szajla: töredékpótlás idegen Gyerekkoromban sokszor láttam, hogy egy zöld hátizsákos, térdnadrágos férfi ereszkedik alá a Cigány-pástról, felnőtt fejjel egy pesti embertől megtudtam, hogy az ő apja volt az, ki Szajláról származott, a testvéréhez, az ő nagybátyjához járt is rendszeresen, Recskig vonattal jött, onnan gyalog, át a hegyeken, és ezt a szokását azután sem vetkezte le, mikor meghalt a vendéglátója, és senkije sem maradt többé a faluban, sokáig nem értettem, miért jött, mit keresett még akkor is, mikortól engem engem se várt senki, már igen. Kérés Mielőtt apám halálos betegen beszállt volna az autóba, mellyel húgom az egri kórházba vitte, utolsóul e szavakat intézte hozzám: Imi, gyere el a temetésemre, máig nem tudok mit kezdeni ezzel a kéréssel, szeretni nem szeretett, de már nem haragudtam rá érte, és nem lehetett kérdéses, hogy elmegyek, fekete humornak meg aligha tekinthettem, mert nem volt humorérzéke, mégis mintha ez lett volna irántam életének legemberibb megnyilatkozása. -------------------------------- - -------------------------------Oravecz Imre (1943) Weöres Sándor-díjas, legutóbbi kötete Halászóember címmel 1998-ban jelent meg a Jelenkornál. Magyar emlékek a világban Kijev Az államalapítás ezredik évfordulója, a millenniumi esztendő előtt lapunk különleges fotósorozattal is tisztelegni kíván. Olyan magyar vonatkozású emlékműveket, emlékezetes helyszíneket mutatunk be hétről hétre, amelyek történelmünk egy mozzanatát, egy-egy híres személyiségét őrzik az utókor számára. Első képünk Kijevben készült. Az ukrán fővárosban emberemlékezet óta Magyar Dombnak (Uhorszka Hora) nevezik a Dnyeper-part egy ligetes szakaszát. A nagy történetíró, Nesztor szerint a Kijevi Rusz területén a IX. században átvonuló, új hazájukat kereső magyar törzsek itt pihentek meg egy időre, békében a szlávokkal. Az ukrajnai és a kijevi magyar szervezetek 1997 decemberében emlékművet állítottak a dombon. Nemzeti ünnepeinken azóta is itt, a két vörös gránitoszlopot összekapcsoló, távolba vezető utat ábrázoló bronzplasztika alatt helyezik el virágaikat a helyi és anyaországbeli magyarok. F. J. Gy. Honfoglaló magyarok kijevi emlékműve végh János felvétele