Népszabadság, 2002. szeptember (60. évfolyam, 204-228. szám)

2002-09-03 / 205. szám

NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2002. SZEPTEMBER 3., KEDD 9 A füvészkerti mítosz Olasz produkcióban A Pál utcai fiúk tévéfeldolgozása Szeptember 9-én kezdődnek Budapesten A Pál utcai fiúk című, kétszer százperces olasz televíziósregény-feldolgozás felvé­telei. A forgatás technikai lebonyolításá­ban részt vevő magyar Focus Filmnek - az előzetes tervekkel ellentétben - egy­előre nem sikerült hazai finanszírozót ta­lálnia. Így a mű nem készülhet olasz-ma­gyar koprodukcióban, hazai művészek közreműködésével, csak bérmunkában. A gyerekszereplők viszont magyarok lesznek. Fábry Zoltán korábbi, 1968-ban magyar-amerikai koprodukcióban ké­szült feldolgozásában éppen fordítva tör­tént: amerikai gyerekszínészek alakítot­ták a legendás fiúkat. A Molnár Ferenc egyik legnépszerűbb, 1907-ben megje­lent műve alapján készülő első teleregény forgatását három hónapig tartó magyar­­országi szereplőválogatás előzte meg. Közel négyezer iskolás közül választot­ták ki azt a negyvenötöt, aki Nemecsek, Boka, Áts Feri, a Pásztorok és társaik fi­guráit személyesíti meg. A kiválasztás rendkívül körültekintőnek mondható: egy héttel az első forgatási nap előtt a leg­főbb szerepek még mindig nem dőltek el. - Először iskolákban készítettünk fotó­kat, amelyek alapján meghívtunk gyere­keket - meséli Kolos István, az olasz ren­dező, Maurizio Zaccaro első assziszten­se. - Beszélgetések során, rögtönzött je­lenetekben vizsgáltuk meg lelki, intellek­tuális képességeiket, színészi „vénáju­kat”. A lelki állóképesség különösen fon­tos, hiszen napi nyolc óra készenlétben kell majd helytállniuk. A főbb szerepeket játszók az idén ősz­szel aligha az iskolára gondolnak, hiszen akár hetekig a filmes világ bűvkörében fognak élni. Nemecseknek például negy­ven forgatási napja lesz, ő az idei tanév első félévét alighanem magántanulóként végzi majd. Zaccaro rendező a forgatás előtt nem akarta nyilvánosságra hozni a gyerekszereplők neveit, mindössze any­­nyit tudhattunk meg, hogy közöttük van­nak olyanok, akik filmben, színpadon ját­szottak már, mások viszont teljesen „amatőrök”, alkalmasságukat, tehetségü­ket most fedezték föl. Feltehetően az utóbbiaknak lesz a leg­furcsább, hogy filmbeli szüleiket, taná­raikat olasz színészek alakítják. Méghoz­zá elég sokan, többen, mint ahányat Mol­nár Ferenc regényében megírt. - Az ola­szok szokás szerint alaposan átírták a tör­ténetet - említi Sípos Áron, a közremű­ködő magyar produkciós cég, a Focus Film vezetője. Magyarázatként hozzáte­szi: ahhoz, hogy ne csak délutáni adás­időben műsorra tűzhető ifjúsági film ké­szüljön, hanem esti főműsoridős produk­ció, a legkedveltebb olasz színészeket kell játszatni. De ehhez előbb szerepeket kellett írni számukra. A Berlusconi­­érdekeltségbe tartozó MediaSet vállalko­zásában készülő mű a gyerekvilág mellett közelebbről akarja megmutatni a felnőt­tek társadalmát is. A forgatókönyv sze­rint a gyerekek jellemére, viselkedésére a felnőtteké ad magyarázatot. Alaposabban megismerhetjük majd a gyerekhősök csa­ládját és a Pál utcai grund, vagyis a fate­lep őrét, Janót, akinek alakja köré külön történetet kanyarítottak. Egyébként Molnár Ferenc műve Olasz­országban az irodalmi mítoszok közé emelkedett, az ottani zsebkönyvtár soro­zatban már a tizenharmadik kiadása is megjelent. Az iskolákban többnyire tan­anyag, noha még nem kötelező olvas­mány. Ezzel a népszerűséggel is indokol­ható az igény, hogy nézőcsalogató feldol­gozás, tévémese készüljön belőle. Az iro­dalmi alap átdolgozása nem számít szent­ségtörésnek.­­ Zaccaro hasonlóképpen dúsított fel két éve egy ugyancsak általa rendezett klasszikus olasz adaptációt, A szív címűt, méghozzá ízléssel - jegyzi meg Sípos Áron. A producer mindazonáltal elkép­zelhetőnek tartja, hogy a produkciót Ma­gyarországon nem a regényével azonos címen fogják bemutatni. Az eredeti elképzelés szerint a magyar partner koprodukcióban készítette volna a művet az olaszokkal. Részt vett volna a forgatókönyv írásában, a felnőtt szereplő­­gárda kijelölésében - magyar színészek delegálásában -, és a rendező mellett az operatőr, a díszlettervező is magyar mű­vész lett volna. A Focus Film azonban eddig nem tudott meggyőzni hazai part­nert arról, hogy ebbe a vállalkozásba, amely jelentős reklámot jelent Itáliában Magyarországnak, a magyar kultúrának, érdemes pénzzel beszállni. Még jelenleg is folynak erről egyeztetések, de most már kialakultak a produkció körvonalai. Kezdődik a gyártás. Igaz, legalább ma­gyar gyerekszereplőkkel, hazai helyszí­neken, de az utóbbiak közül el kellett hagyni a drágább belső tereket, például a nagypolgári lakásokat, a tiszti kaszinót, a Lánchidat, és legfájóbban a földalatti vasutat. Az utóbbi pedig a regény szüle­tésekor valóságos európai kuriózumnak számított, amin Zaccaro rendező is elcso­dálkozott. Az olasz nézőknek erre már nem lesz lehetőségük. - Ezért lenne na­gyon fontos, hogy a hazai filmfinanszíro­zásban külön alapot hozzanak létre a kop­rodukciók támogatására, mert Magyaror­szágnak az olyan filmes együttműködés sokkal előnyösebb, amelyben egyenran­gú partnerként és nem csak bérmunkás­ként vesz részt - teszi szóvá Sípos Áron. Szeptember 9-én indul a kamera, a Lu­­dovika mellett megörökíti a Füvészkert kapuját. A Pál utcaiak és a vörösingesek kerti kalandjai már az alcsútdobozi arbo­rétumban kerülnek lencsevégre. V.Gy. Frenetikus siker a Promson A világ legnagyobb zenei fesztiváljának tekintett londoni Proms idei szezonjának eddigi legnagyobb, nehezen felülmúlható sikere volt Mahler Vili., Ezrek szimfó­niájának előadása. Az oratóriumrepertoár legnagyobb kihívásának tekintett monu­mentális alkotás iránti érdeklődést fokoz­ta, hogy az 1910-es bemutatónál - ami­kor az 1024 előadóról a szimfónia az Ez­rek elnevezést kapta - ugyan kevesebb, „mindössze” vagy nyolcszáz zenész élén a brit közönség kedvence, Sir Simon Rattle állt. A koncertre néhány óra alatt szétkapkodták a hatezer jegyet. A kariz­matikus, ősz hajkoronája okán összeté­veszthetetlen maestro mára Mahler egyik legelismertebb szakértőjének számít, de az Ezrek szimfóniáját csak másodszor, Londonban pedig először vezényelte. Sir Simon Rattle 1980-tól közel két év­tizeden át dolgozott a Birminghami Szimfonikusokkal, 1990 és 1998 között a zenekar művészeti vezetőjeként, lénye­gében a világ zenei térképére helyezve a közép-angliai iparvárost. Még mielőtt el­kezdte volna dirigensi pályafutását, amely a brit közvélemény legnagyobb bánatára most a Berlini Filharmoniku­soknál folytatódik, a Nemzeti Ifjúsági Zenekarban játszott. Ezért is váltott ki most különös zenei izgalmat, hogy im­már „Sir”-ként állhatott a szigetország legígéretesebb és legkiforrottabb 15-18 év közötti tehetségeit tömörítő százötven fős zenekar élén. A további mintegy hat­százötven közreműködő torontói, birmin­ghami, sidneyi és londoni kórusokból te­vődött ki. Az előadás nem pusztán megfelelt a várakozásoknak, hanem kirobbanó sikert aratott. A Proms-koncertek legigénye­sebb közönsége, az estéről estére az aréna állóhelyein szorongó sok száz zeneszere­tő tetszése már az első rész, a Veni, crea­­tor spiritus elhangzása után nyilvánvaló volt, amikor valaki az áhítatos csendet „wow”, hűha felkiáltással zavarta meg. Nyilvánvaló volt, hogy valamennyi köz­reműködő töviről hegyire ismerte az Ez­rek szimfóniáját. A gyerekkórusok kotta nélkül fújták a teljes szöveget, így azt a „trükköt” is megengedhették maguknak, hogy kezükből tölcsért formálva még ért­hetőbben hallathassák hangjukat. A tomboló ünneplés ismét bizonyítot­ta: a brit közönség nem véletlenül nem bocsátja meg a kulturális kormányzatnak, hogy hagyta külföldre távozni Sir Si­mont, és nem „bilincselte” a négy nagy londoni zenekar valamelyikéhez. London, 2002. szeptember R. Hahn Veronika HLMVIÁ3 'az új számból Ember az állatban: Főemlős rokonaink nemcsak nyilvánvaló emberutánzatok, de ma­gának az utánzásnak is takaros jelképei lehetnek. Az állatkerti majomház üveglapjára tapadó látogatók éppúgy saját egyszerű, torzított tükörképükkel néznek szembe, mint a mozik nézőközönsége. - Fassbinder: Fassbindernek sikerült a bűvészmutatvány: úgy volt ott, hogy nem volt ott; személyes történetét felfalta a filmművészet. A csú­cson is radikális maradt és besorolhatatlan. - Animáció: a vonal kódja. Miközben a magyar animációra egyre kevesebb pénz jut, legalább három nemzedék küzd a meg­újulásért, a még mindig aktív nagy nevek, a világszínvonalon dolgozó középnemze­dék és egy igen tehetséges pályakezdő korosztály. Nem lehet engem kivasalni A hatvanéves Fodor Tamás nem érzi jól magát a bőrében Bajban volna az, akinek egyetlen mondatban kellene leírnia, ki is Fodor Tamás. Rendező, persze. Bár játszik is időről időre. Különben rendezett szinkront is, e hi­vatást nem csak színházban művelte. És hányféle színházban? Úgymond amatőrök között, az évtizedek távolába hátráló, kivételes hőskorszakban. Intézményes szín­háznak, nevezetesen a szolnokinak is volt rendezője, mi több, főrendezője. Az utóbbi években pedig alternatív társulatot vezet. S akkor még nem említettem a ki­lencvenes évek elejének országgyűlési képviselőjét, a politikai közszereplőt vagy akár a pedagógust. Most, hogy a hatvanadik születésnapja alkalmából beszélget­tünk, feltettem a kérdést: ő maga pályájának melyik szakaszát tartja a legértéke­sebbnek, a leglényegesebbnek? , - A legelsőt. Vagy inkább úgy fogal­maznék: a kezdetek a leginkább megha­tározók. Alapító tagja voltam az Egyete­mi Színpadnak, amelyhez hasonló nem akadt még egy. A struktúrán kívül he­lyezkedett el. Amikor mintegy évtizeddel később, a hetvenes évek elején létrehoz­tam a Stúdió K-t, még inkább a kívülállás jellemezte. Nevezhetnénk kivonulásnak is, amelyben már többen, személy szerint is meghatározták magukat. A létezése af­féle szamizdat volt, amely az 1968-as eseményekből következett. Azzal tünte­tett, hogy nyilvánossá tette az alternatí­vát. Flogy lehet más is, mint amit a kora­beli hivatalosság kínált. - Úgy gondoltam magam is, hogy ezzel a Stúdió K-val vonul be, illetve már be is vonult a színháztörténetbe. De nemcsak az amatőr körülményekből születő, akkor kivételes társu­lati magatartással, hanem két nevezetes előadással.­­ A „gyermekkorunk” vége felé, 1977-ben jött létre a Woyzeck, amellyel 1980-ban végigutaztuk a világot. 1981- ben pedig bemutattuk a Bal­kánt, holott akkoriban Genet-t egyáltalán nem játszották. Ez az időszak volt a csúcspont, azután csakhamar az első Stú­dió K-nak vége is lett. Ami­kor értékelik, mindig azért emelik ki, mert egyedi volt a maga nemében. De példát adott. Holott szinte képtelen­ség volt, hogy valaki félrevo­nuljon, és hosszas készülés után rukkoljon ki a munkája eredményével. S éppen akko­riban jutottak hatalomhoz, fő­városi pozícióhoz olyan ren­dezők, mint Székely Gábor és Zsámbéki Gábor, hogy őrült ellenálláson keresztül elkezd­jék megújítani az intézményes színházat. Majd afféle rezer­vátumként kapták meg a Ka­tona József Színházat. Mára a struktúrán belül elhelyezkedő, nagy és kommersz színházak is helyet adnak az innováció­nak, leginkább a stúdiójuk­ban. Fel tudják mutatni: íme, megjelennek újítók! Ironikus vagyok, ugyanakkor helyes­lem. - Mi járt a fejében, amikor átlépett a professzionisták közé? Hogy szép volt, fiatalok voltunk, de idővel vál­toznak a feltételek... - Nagyobb tudatosságot tételez fel rólam, mint amennyivel rendelkeztem. Számtalan véletlen játszott közre. Nem határoztam el, inkább elfogadtam, most be kell fordulnom ezen az utcán. S ami­kor már azt az utat jártam, nyilvánvaló, hogy nem felejtettem el, honnan érkez­tem. De úgy hiszem, hogy egy olyan kő­színházra, amely lényegében egy me­gyei ABC-áruház, mégis sikerült vala­mit átvinni a rendező és színész viszo­nyában. Merevebb munkakapcsolathoz szoktak, míg én empátiával közeledtem. Afféle „Bovaryné én vagyok” alapon, mindig azonosultan azzal, akivel éppen próbáltam. A véletlen nemegyszer be­avatkozott itt is. Az egyik legmélyebb élményem, amikor egy számomra isme­retlen darabot hirtelen át kellett ven­nem, szinte lázálomban dolgoztunk a kétségbeesett színészekkel, akik haza sem mentek, ott aludtak két-három órát a díszletben. És lehetett félrevonulni a nagyszínpad árnyékába, hogy ott, a szo­baszínházban megcsináljunk egy olyan Csáth Géza-színjátékot, amelyet a fil­mek plánjainak mintájára, azok optikai szemléletével rendeztem meg. Egyéb­ként a szolnoki előadások nem számí­tottak olyan áttöréseknek, mint azok a régiek, de a színházi tőzsdén mindenkor jegyezték őket. - Melyik időszak életformája illett job­ban a személyiségéhez? S itt gondolok a későbbi kitérőre is, amikor parlamenti padban is kellett üldögélnie. - Mindegyik érdekelt, amíg újat tu­dott nyújtani, vonzott előre valami isme­retlen. Vagyis az előző hasonlattal élve, amikor befordultam valahová, elkezd­tem felfedezni annak az utcának a szép­ségét. Haladtam-haladtam, s amikor el­untam, befordultam a másikba. Ami azt a négy évet illeti, amikor országgyűlési képviselő voltam, én nem tartom kitérő­nek. És nem csak azért, mert a színház­tól közben sem szakadtam el. Ez a válla­lás egyenesen következett abból, aho­gyan 1960-tól fogva éltem, s a mun­káimban sem titkoltam a politikai néze­teimet. Ahol most találkoztunk, onnan pár száz méterre van a Gyorskocsi utca, ahol kihallgattak. S ha nem titkoltam a meggyőződésem akkor, amikor ez a ma­gatartás tilos volt, képviselnem kellett akkor is, amikor szükség volt arra, hogy a kompromittálódott hivatásos politiku­sokat felváltsa egy érintetlen gárda. Honnan toborozhattak volna új politi­kusréteget, mint azok közül, akik abban a letűnt korszakban másképp gondol­kodtak? Én négy évet vállaltam. - Előre tudta, hogy csak négy év lesz, s nem több? Amikor abbahagyta, egy­szersmind a hivatásos színházból is ki­szállt, úgy sejtettem, hogy elege lett. Hi­szen fel kell ismerni, hogy természete szerint a politika nem egyezik sem erköl­csi, sem filozófiai elvekkel. - Ebben már van igazság. Ma is SZDSZ-tag vagyok, de lát engem mosta­nában politizálni? Más lett a helyzet, má­sok lettek a résztvevők, egyre több a takti­ka, és valóban egyre szűkebb a morális és filozófiai alap. Az ember mégsem szállhat ki, hogy a pártját a sorsára hagyja. S az is becsületbeli ügy, hogy amit az ember el­kezdett, azt végigcsinálja. S én a parla­menti folyosón is ugyanolyan voltam, mint bármikor és bárhol másutt. Más kér­dés, hogy eleve tudtam, a kettőt - a politi­kát és a színházat - sokáig nem lehet pár­huzamosan csinálni. Más-más a feladat, amitől skizofréniássá lesz az ember. Bár azokban az években is termékenyen dol­goztam színházban, a végére halálosan el­fáradtam. Mivel Szolnok megyei küldött voltam, tudtam, hogy a legjobb mindket­tőtől egy időben megválni. Akkor kezd­tem el újjászervezni a Stúdió K-t. Úgy gondoltam, hogy ebben folytatom a régi Stúdió K-t, a struktúrán kívüli létformát, nemkülönben azt, amit nem tud­tam véghez vinni a professzionis­ta színházban. — És jól döntött? Immár nyolcévadnyi tapasztalattal úgy látja, erre kellett folytatnia? — Nem tudom. Azért nem, mert struktúra lett ebből is. Persze van egy önálló színházam. De mint­egy száz alternatív színház van körülbelül harminc alternatív he­lyen. Iszonyatos ellentmondás fe­szül abban, hogy egyre sokaso­dik, terebélyesedik, ám egyre ne­hezebben él, lassan folytathatat­­lan. Mert a politikai erők csupán elvben fogadták és fogadják el az alternatívokat, miközben egyre inkább a terhükre vannak. Ebben nem teszek különbséget a konzer­vatívok, a szocialisták és a liberá­lisok között. Nem egyedül a Nemzeti Színház lehet példa arra, hogy a politika örömest szerezne magának színházat, elég figyelni a színházvezetői kinevezések gyakorlatára. S a funkcióban lé­vők úgy viselkednek, mintha olyan mecénások volnának, akik a tulajdon pénzükből osztogat­­­nak, s úgy is kezelik a támogatási­­ összegeket. A politika leginkább­­ az olyat pártolná, amelyik részt­­ vehet a kampányában, a nagy lét- 5 számú színházat, amelyik meg- s mozgathat tömegeket. Figyelje­­ meg, pénzt szerezni fesztiválra.­­ sokadalomra, ünnepségekre le­­­­het. — Hát nem mondanám elége­dettnek. Mégis úgy látom, jól érzi magát a bőrében.­­ Nem lehet engem kivasalni, én gyű­rött vagyok. Nincsenek egyenes vála­szaim, ám vannak ellentmondásaim. Nem érzem jól magam a bőrömben, szü­letésnapon a legkevésbé, miközben él­vezem, hogy nem érzem jól magam. Mert az a jó, hogy fel tudom mérni, mi történik velem, és mi a következő kérdé­sem. A minap is a színházunkban mos­tam fel az esővizet, ami feljött a csator­nán. Ott álltam vödörrel és ronggyal a kezemben, amikor megjelent valaki az ajtókeretben. Színésznek ajánlkozott. S én nem mondtam, hogy utcáról senkit sem veszek fel. Vagyis időről időre szembetalálkozol új dolgokkal, új embe­rekkel. Azt mondod: nézzük meg! S ak­kor már benne is vagy. Igen, készülök még nagyobb átrendezésre. Bogácsi Erzsébet Kényszervállalkozó színészek MTI-JELENTÉS A Nemzeti Kulturális Örökség Miniszté­riuma (NKÖM) ígéretet tett a Színházi Dolgozók Szakszervezetének arra, hogy kezdeményezni fogja a színházak dologi kiadásainak jövő évi emelését; az erről szóló egyeztetést Konrád Antal, a szak­­szervezet elnöke kérte az 50 százalékos közalkalmazotti béremelés kapcsán a színházakban kialakuló gondok miatt. - Nagyon komoly feszültség keletke­zik a színházakban amiatt, hogy a szí­nészek között sok a kényszervállalkozó - fogalmazott Konrád Antal hétfőn az MTI-nek. Véleménye szerint „botrány fog kitörni”, amikor ott áll majd két szí­nész a színpadon, és az egyik 50 száza­lékkal több bérért játszik, mint a má­sik. Utalt arra, hogy Schneider Mártával, az NKÖM helyettes államtitkárával és Magi István művészeti főosztályvezető­vel a múlt hét szerdán állapodtak meg: a Pénzügyminisztériummal közösen meg­vizsgálják, hogyan lehetne a színházak­nak emelt támogatást juttatni, s mekkora összeget lehetne január 1-jétől a színé­szek bérének növelésére fordítani. Elmondta, van olyan színház, ahol csak a direktor és a gazdasági igazgató kap bér­emelést. Szavai szerint a színházak - amelyek költségvetése nem növekedett számottevően azért kényszerítik a szín­művészeket vállalkozni, hogy ezáltal megszabaduljanak a társadalombiztosítá­si hozzájárulás befizetésének terhétől. Rámutatott: a rendszerváltás után kezdődött jelenség most azért élesedett ki, mert az 50 százalékos közalkalma­zotti béremelés nem terjed ki a vállal­kozókra. Konrád Antal tájékoztatása szerint az 1200 magyarországi színésznek ma már több mint fele kényszervállalkozó, s a színészek az országos átlagbér mintegy 60 százalékát kapják, bérükért szinte „napszámosként robotolnak”. Megjegyezte, hogy nemcsak színé­szekről van szó: miközben a színház köz­pénzekből működik, az érintett - szükség­ből kényszervállalkozóvá vált - színházi dolgozók közé tartoznak a műszaki sze­mélyzet tagjai, a többi között a szabók, a varrók és a portások is.

Next