Népszabadság, 2008. december (66. évfolyam, 280-304. szám)

2008-12-17 / 294. szám

2008. DECEMBER 17., SZERDA • NÉPSZABADSÁG 12 • Vélemény WWW.NOL.HU Tamás Gáspár Miklós tudományos kutató A már évek óta érlelődő válság, a dolgo­zókra - illetve munkaalkalom hiányában az állami vagy az állam által kikénysze­­rített jóléti rendszerektől függő populáci­ókra - nehezedő nyomás jelentős mérték­ben átrendezte Európa politikai térképét. A jobbra tolódott szociáldemokráciáról és az eurokommunistákról leszakad és radi­­kalizálódik a baloldal. Ez átmenetileg vagy a hagyományos vagy a posztfasiszta, xenofób jobboldal hatalomátvételét segíti elő, vagy­­ új marxista erők sikere esetén (vö. Neil Clark: „Socialism’s Comeback”, New Statesman, 2008. december 4., http://www.newstatesman.com/europe/ 2008/12/socialist-party-socialism) - negy­ven éve nem látott mértékben balra tolja az egész politikai hóbelevancot. A görög­­országihoz hasonló robbanások bárhol, bármikor előfordulhatnak. Ugyanakkor a tőke és a polgári osztály­állam hatalmát korlátozó társadalmi tér­foglalás - amely önmagában is igen bi­zonytalan körvonalú - nem az egyetlen választási lehetőség. Az antikapitalista, azaz szocialista fordulat, akár hatalomát­vétel lélektanilag és világszemléletileg el­képzelhető, a lényeges előföltevéseknek a politikai célkitűzésekké változtatása azon­ban súlyos nehézségekbe ütközik. A bon­takozó forradalomból könnyen lehet el­lenforradalom. A centrumban és a félperiférián megfo­gyatkozott lélekszámú, ezért csökkenő po­litikai súlyú ipari proletariátusnak mint az ellenállás középpontjának a rangvesztése avval a következménnyel jár, hogy a szoci­ális küzdelmek nem annyira „a tőke” vagy (az ipari proletariátushoz hasonlóan, kor­­poratív-kulturális értelemben eltünedező) „burzsoázia” ellen folynak, hanem az ál­lamnak mint zsákmánynak a fölosztásáért. A néhai „jóléti állam” alapját a fordista nagyipar fejlődésének, illetve a növekvő életszínvonallal és brutális állami erőszak­kal (egyszerre) féken tartott proletár el­lenhatalom „beépülésének” az egyensúlya jelentette - amit jól jelképezett a konzer­vatív és a szocialista-kommunista nagy­pártok sok évtizedes stabilitást biztosító, néhol csak hallgatólagos társuralma Lon­donban, Párizsban, Rómában, Bonnban, Bécsben és másutt. Ennek gazdaságilag a neokonzervativizmus, politikailag Kelet- Európa 1989-i fordulata vetett véget, távo­labbi kiváltó oka pedig a technikai fejlődés folytán drasztikusan megnövekedett rela­tív kizsákmányolás (azaz a munkaintenzi­tás növekedése) volt, amelyhez hozzáadó­dott a szakképzett munka leértékelődésé­nek következményeképpen a néptömegek gyors kulturális hanyatlása és az „osztály­öntudatos szervezett munkás” világtörté­nelmi típusának az elcsökevényesedése. A globális proletariátus az ázsiai tekintélyel­vű, diktatúrás vagy féldiktatúrás államok­ban működteti az ipar zömét, a centrum­ban és a félperiférián főleg a szolgáltatá­sok maradnak­­ és a csereértéket termelő „munkatársadalomban” elhelyezhetetlen milliók. Ez olyan helyzet, amely a hagyományos munkásmozgalom szokványos politikai ideológiája számára átláthatatlan. A két évszázadig gyakran bevált harci módsze­rek alkalmazhatatlanok. A hagyományos baloldal - egyenlősítő, emancipációs és fölvilágosító - morális pátosza úgyszintén alkalmazhatatlan, szembekerül a társada­lom „aktív” részének „járadékvadász” gaz­dasági éthoszával. A kevés adófizető által fönntartott, ezért (is) csökkenő erejű, ha­táskörű, államellenes ideológiákkal kor­mányzott állam marad az egyetlen (amúgy közutálatnak örvendő) reménység. A modern kapitalizmus mindkét válto­zata (a keynesiánus, szociáldemokrata „jó­léti állam” és „fogyasztói társadalom”, il­letve a monetarista, „kínálati oldali”, neokonzervatív, ultrapiaci-egyensúlyi vál­tozat) egyaránt csődöt mondott. A tőkés centrum és félperiféria (ez utóbbihoz tar­tozik Kelet-Európa) gazdaságában csak úgy lehetett fokozni a kizsákmányolást, azaz növelni az értéktöbbletből keletkező profitot, növelni a fölhalmozást, fönntar­tani a beruházások szintjét, csökkenteni a reálbéreket, növelni a munkaintenzitást, néhol pedig a valóságos munkaidőt is, hogy az ipart szétrombolták és az ala­csony bérű perifériákra telepítették („out-A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrö­zik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja ma­gának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában. A válság gyümölcsei A rohamra indult alsóközéposztály úgy próbál a vál­ság csakugyan iszonyatos és ré­­mü­letes veszedel­mei elől bizton­ságba helyezked­ni, hogy az állami újraelosztást elte­relje a szegények­től, és a középré­tegek felé irányít­sa. Amikor a ma­gyarországi sajtó a keresztyén-nem­zeti jobboldal „szocialisztikus” vonásairól ír, ha­zudik„ sourcing”), a megmaradt munkaerő foglal­koztatási feltételeit elszakították a szak­­képzettségtől („deskilling”) és milliókat bocsátottak el („downsizing”). A közbiz­tonság és a szociális kohézió érdekében a voltaképpeni munkanélküliek jelentős ré­szét részmunkaidőben foglalkoztatják, s ezt elkeresztelik „egyéni vállalkozásnak”, „kényszervállalkozásnak”, „flexibilizálás­­nak”. A csereérték termelésére képtelenné tett populációkat roppant alacsony szin­ten ugyan, de eltartják­­ hitelből. Az állam és a szolgáltatási szféra mint „szociális foglalkoztató” hatalmas dolgozó tömege­ket szív föl (az államapparátustól a bevá­sárlóközpontokig és az oktatásig; nem mintha értelmes vagy hasznos munkát kí­nálhatna nekik), és így embermilliók füg­genek közvetlenül vagy közvetve az állam hitelfelvételi képességétől. A piaci neokonzervatív-neoliberális kapitalizmus ugyanozt végzi, mint a „jóléti állam”: óriá­si tömegek függenek a költségvetéstől. Amikor­­ többek között az információs technológia, az automatizálás-robotizálás, a nanotechnológia és a biotechnológia el­terjedése, az ökológiai katasztrófa és a de­mográfiai problémák miatt­­ tarthatatlan­ná válik a status quo, és bekövetkezik a gazdasági válság az ipartalanított és agyonprivatizált, településszerkezetileg és környezetileg tönkretett, ráadásul össze­­roskadó, elavult infrastruktúrájú tőkés or­szágokban (a legsúlyosabban a félperi­férián), akkor a társadalmi harmónia érde­kében mérhetetlenül kiszélesített alkal­mazotti középosztály (alsóközéposztály) rohamra indul a szűkülő forrásokért. Meg­figyelhető, hogy a legaktívabb tiltakozó mozgalmakat a közalkalmazottak, a priva­tizált közszolgáltatások dolgozói és a gya­korlatilag munkalehetőség nélküli egyete­misták indítják világszerte. A kiszolgáltatott és sebezhető alkal­mazotti alsóközéposztály (amelynek a munkanélküli része sem „ipari tartalék­sereg”, mert már nincs ipar) épp úgy az állami újraelosztástól függ, ugyanabból él, mint a gyöngén segélyezett, mélysze­génységben élő „underclass”. Követelései nem­­ zavaros ideológiai pöfögések elle­nére sem­ a tőke ellen irányulnak, hanem arra, hogy rábírják az államot a központi újraelosztás irányának a módosítására. A rohamra indult alsóközéposztály úgy próbál a válság csakugyan iszonyatos és rémületes veszedelmei elől biztonságba helyezkedni, hogy az állami újraelosztást elterelje a szegényektől, és a középrétegek felé irányítsa. Amikor a magyarországi sajtó a keresztyén-nemzeti jobboldal „szocialisztikus” vonásairól ír, hazudik. A jobboldal­­ az „urbánus” neokonzervatí­­voktól a nyílt sisakos újfasisztákig - alá akarja ásni a még az alkotmányos-köztár­sasági államrendben (vagyis a tőkés, pol­gári „demokráciában”) is föllelhető egyenlőségi előföltevéseket, azért, hogy legitimálhassa alig rejtett alapkívánatát: az állam a középosztályt tartsa el (még ha szerényen is), ne a szegényeket, ne a szubproletariátust. Ehhez van szükség arra az ideológiára, amely legitimálja a legszegényebbek ki­­éheztetését avval, hogy a szegényeket, Kelet-Európában elsősorban - összhang­ban évszázadok parasztellenes dúlásának undorító hagyományával - a falusi sze­génységet erkölcstelennek, bűnözőnek állítja be, mint a Dózsa-lázadás (1514) óta egyfolytában. Ha a szubproletariátus ne­ve a közvéleményben a tolvaj, parázna, hőzöngő, dologtalan, léhűtő cigányság (arabság stb.), akkor „van rá alap”, hogy az állami újraelosztásból (s modern kö­rülmények között ez azt jelenti: a társa­dalomból­­ és az életből) kirekesszék a segítségre és a szolidaritásra leginkább rászorulókat. Szemben a médiák által for­galmazott hazugságokkal, a valódi „szo­cialisztikus” áramlatok nem a gyöngék, hanem az erősek ellen irányulnak. A ke­let-európai „nemzeti” jobboldal reggeltől estig szavazhat a „nagytőke”, a „pénztő­ke”, a „spekulációs tőke” ellen, gazdaság­­politikai javaslatai a tőke számára kö­zömbösek. Ez a jobboldal minden feltétel változatlanul hagyásával a középosztály érdekvédelmét hangoztatja, a nagytőké­nek adócsökkentést, vállalati segélycso­magokat kínál, ami kérdésessé teszi gaz­daságélénkítési, fogyasztói kereslet­­csökkentési retorikájának őszinteségét és komolyságát. Figyelemre méltó, hogy a magánválla­latoknál (magyarországi eufemizmussal: „a versenyszférában”) elbocsátásokat igen, de bércsökkentést nem kockáztató tőke­nyomást gyakorol a magyar kor­mányra, hogy „forrásoldali” stratégiával, azaz adó- és járulékcsökkentéssel emelje az értéktöbletrátát, azaz a kizsákmányo­lást. (Magyarországon 1100 milliárdos be­vételcsökkentést javasolnak, ennek „...»ellensúlya« csak a pénzbeli jóléti transzferek megnyirbálása lehet... az el­osztási arányok módosítása [...] erőtelje­sebb... a bevételek várható növekedésé­nek negyven százaléka a munkajövedel­meket terhelné, áfakulcsemelés, ingat­lanadó, a minimálbér adózásának kiter­jesztése... [ez] a reálprofit adóreformmal elérhető növelése...” - írja az igen mérsé­kelt, mainstream szakember a tekintélyes liberális hetilapban.) Ehhez járulnak az összevonások, leépítések, intézménybe­zárások, programok leállítása, az ökoló­giai gondolkodással való szakítás. Min­den tőketulajdon és -jövedelem (járadék, osztalék stb.) nélküli társadalmi csoport rettegése indokolt, mivel Kelet-Európá­­ban rezzenetlenül folytatják a látványo­san megbukott neokonzervatív gazdaság- és (anti)szociálpolitikát. A közalkalma­zottak „tizenharmadik havi bérének” vé­delme helyes, de a szakszervezeti mozga­lomnak követelnie kellene a munkanél­küli-segély folyósítási határidejének meghosszabbítását, máskülönben a ma­gánvállalatoknál várható masszív elbo­csátások áldozatai teljesen védtelenek lesznek. Természetesen a középosztály megér­demli a segítséget (így pl. az állami ellen­őrzés fokozásával és szigorításával kell a hitelezés folytatására kényszeríteni a konszolidált magánbankokat), s ha sike­rül a költségvetésből támogatni, az tiszta haszon. Ámde ez a haszon is nagyrészt il­luzórikus: a megalázott, gyalázott, stigmatizált legszegényebbektől elvont szociális segélyek értéke vajmi csekély, ebből semmiféle valódi társadalmi válto­zás nem jön létre a középosztály számára releváns vonatkozásokban. A tőke szá­mára itt a politikai-ideológiai előny köz­vetett, de jelentős: a lázongó középosz­tály dühe nem a tőkés rendszer, hanem a szerencsétlenek, boldogtalanok, kiszol­gáltatottak ellen irányul, és ez különö­sebb ráfordítás nélkül stabilizálja a rend­szert. A „lefelé” irányzott forradalmat el­lenforradalomnak hívják, íme miért fogadták el a szélsőjobbol­dal tollbamondását a nyugat-európai, kö­zép-európai és kelet-európai „establish­ment”, a „mainstream” némely polgári pártjai és médiái bizonyos országokban és régiókban (persze nem egyenlő mérték­ben): a posztfasiszta módszertan - amely­nek az áldozatai nálunk a romák (Nyugat- Európában a színes bőrű bevándorlók, el­sősorban a muzulmánok, és egyre inkább a posztszovjet kelet-európaiak) - lehető­vé teszi azt, hogy szembefordítsák egy­mással a kapitalizmusnak és a kapitaliz­mus válságának az áldozatait. Lehetővé teszi azt is, hogy a kialakuló rebellis-szub­­verzív dinamika lefelé robbantson, ráadá­sul, hogy ezt a lázadó-fölforgató dinami­kát represszív célok érdekében használja föl. (Mindezek klasszikus náci vonások. A posztfasizmus - lásd erről tanulmányo­mat: Eszmélet 48,2000. tél - azonban nem „komplett” nácizmus, nem kell okvetlenül a „totalitárius” diktatúra, a „kettős állam” [azaz: rendszabályállam és jogállam együtt], a militarizmus, a népirtás techni­káival élnie, meghagyhatja a polgári de­mokrácia külső burkát. A Kelet-Európá­­ban közkeletű jobboldali nacionalizmus­ból hiányzik a technikakultusz is, amely Jeffrey Herf szerint a fasizmus-nácizmus „reakciós modernizmusának” részaspek­tusa volt.­ Érdemes megnézni a nagytőkétől fi­nanszírozott, de a nagytőke ellen harsogó, a külföldi radikális baloldallal flörtölő ma­gyarországi jobboldali sajtót, amely ugyanakkor - szemben a nemzetközi radi­kális baloldallal - abortuszellenes, hete­­roszexista, homofób, (nyíltan) cigányelle­nes és (leplezetten) antiszemita, sovén, tradicionalista, tekintélyelvű, a kultúrában antimodernista, kihívóan történelemha­misító (és szakmailag első osztályú) - ezt körülveszi a jobboldali blogoszféra, amely ennél még sokkal rosszabb. Kitűnően csi­nálják. A társadalmi elégedetlenség csa­tornázása a romák, az „inaktívak”, a mele­­gek-leszbikusok, a külföldiek, a baloldali és a liberális értelmiség felé (ez mindenütt ilyen, csak a képmutató „antiglobalista” domborítás budapesti szabadalom, egyéb­ként a Bild vagy a Foglio vagy a Daily Mail nem különb) szabadon engedi a fölszaba­dító energia helyett a represszióban kirob­banó frusztrációt, amely a cenzúrától való szabadulásnak tűnik föl, holott csak annyi történt, hogy a cenzor (a fölöttes én) el­kezdett tombolni. Az ellenállást nemcsak a jobboldali, de szerencsétlenségünkre csaknem az összes médiák mintegy előre stigmatizálják, minden humanista (szoli­dáris-együttérző, elfojtásellenes) cselek­vést kigúnyolnak. Ameddig az alsóközéposztály, a preka­­riátus, a megmaradt ipari munkásság, a mélyszegénységben élő „underclass”, a háziasszonyok, a munkanélküliek, a nyug­díjasok meg nem tudják, hogy különbség­eik ellenére ők az új (posztindusztriális) proletariátus - és ezt csak új politikai szer­veződésektől tudhatják meg, és csak a po­litikai harcban változtathatják közös ér­zéssé és közös világnézetté­­ , amely a ma­ga egészében áll szemben a totális tőkével, de amely épp úgy nem tud magáról, mint 1848 júniusa előtt, ameddig tehát a kizsák­mányoltak nem értesülnek róla, hogy az emancipációs küzdelmek szétválaszthatat­­lanok, tehát a mozgássérültek, a melegek, a bevándorlók (és általában a migránsok), az árvák, a bántalmazott és megerőszakolt nők és gyerekek, a betegek, az idősek, a ro­mák, a minden társadalmi hálóból kihul­lott kültelki és falusi szegények, a hajlékta­lanok, az elmebetegek, a fegyencek eman­cipációja nélkül nincs fölszabadulás - nos, addig a posztfasiszta módszertant érvé­nyesíteni lehet. És lehet az antikapitalista szenvedélyekből minden eddiginél ros­­­szabb kapitalizmust csiholni. A liberális antirasszizmus - még min­dig jobb, ha van, mint ha nincs, szegény ember vízzel főz - azért vall kudarcot Eu­rópában, mert a faji megkülönböztetést kiemeli a polgári emancipáció visszavé­telének egyetemes kontextusából, és kö­zönyösnek mutatkozik a diszkrimináció más alfajaival szemben, amelyeket a je­lenlegi jog (szemben a faji és nemi kire­kesztéssel, amelyet formailag tilt) a pol­gári társadalomban megenged. Max Horkheimer azt mondta, hogy annak, aki a kapitalizmusról nem beszél, a fasizmus­ról is hallgatnia kell. Ez a válságba jutott kései kapitalizmus és a demokratikus for­mákban jól-rosszul elférő, poszttotal­itárius posztfasizmus esetében sincs másképp. ... és a társadalom újabb és újabb rétegei radikalizálódnak!... Marabu rajza

Next